Dugonics Endre siremléke.
Közli: Sárváry Béla.

Van-e közöttünk, ki, midőn temetőbe lép, egyszersmind föltámadásra is ne gondolna? – vagy van-e élőkre nézve vigasztalóbb érzület, mint a leendő föltámadás eszméje?

Elhunytak szüleid, eltünt szivfeled, és a hosszu könyzápor után egy vigasztaló gondolat villan át agyodon, s mintegy megnyugtatva állapodol meg ama hitnél hogy: tul a siron, látni fogod őket; – de óh, milly messze van a föltámadás!

Vagy nem lehetne közelebb szárnyaltatni a föltámadást? Sőt igen; elhunyt kedveseink és nagyaink mindannyiszor föltámadnak, valahányszor emléköknek áldozunk. A sziv érdekeltjei kebelünkben, a test, és erény emberei emlékünkben élnek. –Szép, ha hamvaink fölött erényoszlop emelkedik; szebb ha tett koszoruzta meg azt, és legszebb, ha a hálás elismerő utókornak nemcsak szivében támadt emlékérzetet, de hamvainkat is siremlékkel örökíti.

E kevesek egyike Dugonics Endre, az édes emlékü szegedi fi, a szerény lelkü kegyesrendi áldor (pap) a fáradhatlan buzgalmu tanár, a csüggedetlen iró.

Szeretem hinni, miszerint az olvasni kedvelő emberre nézve misem gyönyörködtetőbb: mint hona jelesb egyéneinek tetteit, vagy azok megtiszteltetését olvasni; sőt hogy nagyobb tettekre hivatva érezzük magunkat, kell a magas, és kegyeletes emlékben részesült ősöknek életrajzát ismernünk, hisz csak ez ama hű tükör, melly multunkat visszasugározza!

A milly magasra küzdhet emb eri erő,
     Ép olly magasra törjön a szorgalom;
Hová ha már dicsően felküzdött: nincsen,
     Melly őt kicsinynek hirdesse, hatalom.

Igy tőn Dugonicsunk is, ama tisztelt és fennen kegyelt Dugonics, ki korának legkedveltebb regényirója volt; a fáradhatlan régiségbuvár, a lankadatlan mű- és nyelvbarát; kit hir és dicsőség annál magasabb polczra emelt: minél szerényebb volt a kör, mellyben működék, minél korlátoltabb a hivatás, mellyhez őt sorsa kapcsolá.

1740. oct. 17. született Szegeden, hol atyja városkapitány volt, de hol anyja a hirhedett boszorkányperben mégis máglyára lőn kárhoztatva. Látta ezt a még kis Dugonics is, s hogy vagy szülejét megmentse, vagy ő is vele veszszen, a magas lángokba utána ugrott, de a gondviselés nem engedé meg, hogy illy jeles tulajdonokkal felékitett ifju kora halállal muljék ki; megragadák őt a környezők és megmenték életét: hogy a kis fiu, ki anyja szerelmére és ábrándok tüzében is kész volt elveszni, az erény, tudomány és hazaszeretet valódi szövetnekévé növekedjék.

És ki fogja tagadni, hogy nem lőn azzá?

Senki, ki műveit az évszázadon át keresett műveket megbámulá!

Ő piárista volt, tehát tanár; s annyi kimért foglalkozása mellett is mennyi munkával és mennyi kincscsel gyarapitá a nemzeti irodalmat, eléggé ismert dolog.

Trója veszedelme, Ulisses történetei, a Gyapjas vitézek, Arany pereczek, Etelka, Toldi Miklós, Bátori Mária, a Szerecsenek, Mennyiségtana s egyéb számos művei, nemes lelkének, tudományos képzettségének, s irói hivatásának ugyanannyi eleven tanusága, buvár lelkének ugyanannyi gyöngye.

Hozzá kell gondolnunk, hogy igen nehéz időket élt Dugonics, hogy töbszöri megtámadásoknak, s gyanusitásoknak is alája lőn vetve; de megtöretlen haladott pályáján, sőt mit előtte kisem tőn, a még akkor elég darabos anyanyelvet, annyira simitgatá és mivelgeté, miszerint József korában is be tudá bizonyitani műveivel: hogy a magyar nyelv, melly csaknem életre is méltatlannak tartaték, a legnehezebb tantárgyak előadására is alkalmas nyelv. – Ki állitásom valóságáról meg akar győződni, olvassa meg Mennyiségtanát, s meg fog győződni, hogy mindezekben kimerithetlen nyelvtani kincs rejlik, hogy olly nyelv, – mellyen majd egy század előtt illy műveket lehete irni, életrevalóságát önmagában hordozza, mint a rózsabimbó illatát.


Dugonics András síremléke Szegeden.

Korában a magyar irodalomnak buzgóbb, munkásabb és tevékenyebb embere nem volt.

A sok oldalu tudomány, lankadatlan szorgalom, vas kitartás, vállalatait is többnyire sikeresité; s mert ő maga is a nép embere volt, művei, szives barátkozása, barátságos társalgása őt a legnépszerübb férfiuvá tevék.

Pályajutalmul egyetemi tanár lőn; mint illyen 34 folytonos éven át hivatalkodott, majd mint tanár, majd mint korelnök; azonban több apró bajaira végül sulyosb kör következvén, nyugalomra lépett és szülőföldére költözött, hol övéi közt több boldog és nyugalmas évet töltvén, 78. éves korában, 1818. jul. 23. örök létre szenderült.

Eltünt tehát ő is, mint minden jó, minden nagy. Ez már megszokott sorsa az emberiségnek; de az nem annyira megszokott dolog, hogy minden jó és nagy iránt hálaérzelem maradjon fen kebelünkben. Sirba tették a nagy férfiut, kis kereszt jelelte milétét; elhordák az évek azt is, s mint milliók, ő is emléktelen pihene hosszu évtizedeken át; gyakran elvándorlék magam is sirhalmához, de az irigy idő azt is majdnem szétporlalá már. Mi őt az utókornak eleven emlékben hagyá fel, az műveinek halmaza és helyesen talált érczképe, mellyet meleg érzelmü polgártársai készittetének, s melly a szegedi tanácsteremben ma is látható. Polgártársai leróvák tartozásukat a gazdag képben, s következetes vala, hogy rendtársai, ha nem is egyébben, legalább egy szerény siremlékben mutassák be szivélyes kegyeletöket.

1846. irtak, akkor magam is szegedi lakos valék; a Lyceumot nt. Horváth Cyrill igazgatá: a tanitói karnak egy igen jeles egyéne nt. Tóth János vala; a siremlék eszméje e két tudós férfiué. Kimondák tanártársaiknak az igét, közlék szent czéljokat rendfeleikkel, elmondák több jólelkü polgárnak is, s a felszólitottak közül egy sem maradt hátra, mindenik szivesen hozá el áldozatfillérét s az ige csakhamar testté lőn.

Néhány hó haladott el azalatt, s a siremlék Pesten a legcsinosabban elkészülvén, Szegedre szállitatott, hol is a dicsőült sirhalmánál a legszivélyesebb kegyeletnek üde emlékeül, rendtársai és tisztelői koszoruja környezetében a legelevenebb ünnepélylyel állittatott fel. – Ki mondja, hogy messze a föltámadás?