Napoleon herczeg.

Napoleon Bonaparte (József Károly Pál) fiatal herczeg, kinek arczképét a „Vasárnapi ujság” 42. számában közöltük, a világhirü Napoleon császárnak, legifjabbik testvérétől származó unokaöcscse. Atyja Napoleon Jeromos, ki a császár hatalmas korában vesztfaliai király volt, édes anyja Friderika (Katalin Zsófia) herczegnő, a vürtembergi király I. Frigyes leánya volt. Született az ifju herczeg 1822-dik február 9-kén Triesztben – tehát az ausztriai birodalomban – s legelső ifju korát Olaszországban tölté.

Legelső katonai ismereteit vürtembergi szolgálatban szerezte, mellybe tizenöt éves korában – 1837 – állott, s három év mulva kilépvén abból; nem sokára utazásra kelt, 1845-ben Párisban is tartózkodott rövid ideig Lajos Fülöp engedelmével, a mellyet azonban hamar visszavonván a király, oda kelle hagynia Párist, s csak édes atyja kiséretében jöhete vissza, ét év mulva.

Szellemdús lelki tulajdonai, – meglepő hasonlatu nagybátyjához, első Napoleon császárhoz, kit még mindig bálványoz a franczia, – férfias magatartás, katonás természete s azon nyájas, mondhatni barátságos rokonszenv, mellyet a francziák irányában tanusitott, olly közkedvességet szereztek neki, hogy vannak, kik nagyrészben neki tulajdonitják azon népszerüséget, mellyet a franczia nemzet a Napoleon-család irányában mutat.

Egyéni jelességein kivül még nem emlegethetjük nagy tetteit az ifju herczegnek, de minden oda mutat, hogy képes is, hajlandó is hirnevet szerezni magának. Jelenleg annyiban érdekli kiváltképen a nagy világot, a mennyiben azon esetben, ha Lajos Napoleon fi nélkül halna meg, ő, az ifju Bonaparte Napoleon a franczia trón örököse.

A mint a keleti háboruhoz fogtak, tábornoki ranggal őt is a keleti táborba küldé császári bátyja, s mult május hóban tele voltak a hirlapok azon ünnepélyes fogadás leirásával, mellyben az ifju herczeg Konstantinápolyban részesült. Mi is megemlitettük lapunk 14-ik számában azon daliás ajándokot, a 150,000 piaszterre becsült délczeg paripát, melylyel a szultán az ifju herczegnek kedveskedett. Nem sokára megérkezése után nagy tűzvész támadt Konstantinápolyban, mellynek oltásában olly tettleges részt vőn, hogy a török fővárosi nép nem győzte eléggé bámulni és magasztalni.

Az almai ütközetben mint derék katona tüntette ki magát, s mind végig részt vön a háboru viszontagságaiban egész az utóbbi eseményekig, mellyekben azért nem részesülhetett, mert roncsolt egészsége helyreállitására Konstantinápolyba kellett távoznia, melly lépéstől minden orvosi tanács s rábeszélés daczára mindaddig vonakodott, mig Canrobert határozottan reá nem parancsolt.

Helyreállitván egészségét, visszasietett a krimiai egyesült sereghez, s most hihetőleg, mig mi meleg szobában olvasgatunk, széllel bélelt sátorban tanácskozik a legközelebbi teendőkről, sőt az sem lehetlen, hogy épen e pillanatban vezényli osztályát sürü golyózápor közepett.