Az avar vezér.
Regényes rajzok a mostani orosz-török harczból JÓKAY MÓRTÓL.
(Vége.)

Gyáma hallja a kihivó szót, s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra.

Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.

A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá, s szinről szinre látja haldokló szemével Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó Szentgyörgy árkangyal, miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?

Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elő; arczczal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfa vessző hátát és tarkóját csapkodja. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán.

Fele az orosz ezrednek parancsnokával együtt az üteg védelme alá menekült, másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, mellyik az orosz, mellyik a cserkesz.

– Forditsátok nekik az ágyukat! kiált Gyáma a tüzérekre; lőjjetek oda a hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!

Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a szemtül szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt, a kartács halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző vonagló tömkeleg boritja el a tért, hol orosz és cserkesz átok-kiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend.

Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megforditja lovát; az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.

– Készitsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!

– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzikutána hadnagyai szava; pillanatok mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyulad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve ropogva terjed, felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tüzesője között az emberek a kárhozatért vívnak.

– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes orditása; a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sürü jégeső, hull rájok az izzó falevél.

A tűz egyre terjed, a századok fenyőfák ágyudörgéssel pattognak a lángban, kék zöld lobogványt lövelve ég felé; pokolbeli hőség üli a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszinben dereng, majd biborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvas, melly utóbb olly vakitó fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.

Ki álla itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyuitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! Ki merne azokra gondolni most az égő földön állva? Hányjátok el a lőport magatoktól.

Az orosz elhagyta a lángoktól körülvett sánczát s mig ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovat, magát, paripáját vizbe mártott pokróczokkal betakarva, keresztül vágtat az égő csalit tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még olly vakmerők, hogy visszaforditják azokat távozó ellenfeleikre s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyuikból.

A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.

– Futsz moszkó előlem! Vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben!

Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen és düh támadt szivökben.

– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyuit.

S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve vissza rohantak sánczaikra, s a hulló zsarátnak közepett uj harczot kezdtek elfoglalt lövegeikért. Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyuikat, kétszer verte el azokat ujra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog; elfogyott már minden lövés; szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.

A gondolat is iszonyitó! a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnakot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a rettenetes halált, melly majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.

Egy vítatott ágyu előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.

Két fenevad nem rohan olly dühvel egymásra, mint a két vezér; egyik sziv érezheti a másiknak dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó kitörése, lövelve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi alakokat hajitva föl a lángoló égbe.

A daemoni erő, mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s ugy összeölelkezve hajitá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszoritva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a légben, folyvást összeölelkezve s midőn visszaestek is, ugy hullottak a földre; egy tömeg, egy összeforrott rém.

Az iszonyu lőporlobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az ágyutelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély utakba, s nem törődött vele, hogy mi történik azontul a Szuntsa mellett.

Ott pedig az alatt átkelt Samyl.

Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta proféta, ki seregei javával ott várt a tulsó parton, a viadal alatt hirtelen átvonatá könnyü hidját a folyamon, melly üres bőrtömlőkbül volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait.

Az ellenség, melly száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, ugy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.

Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály az utolsó emberig lehagyta apritani magát, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segitségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok, hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesité mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér utjába, küzdött, mint derék férfihoz illik s óra negyed mulva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.

A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz hnem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? melly pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, melly elboritá az eget s már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot boritva vállaikra; körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsucsok. Bizonyitá a veszélyt az erdei állatok futása, mellyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények, és ostromba alaku dumbájok (vadökör), egymással összekeverült csapatokban futottak a felállitott ágyuk előtt végig, félelmesen bögve….

A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, melly elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, melly a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztül huzódni a vert orosz tábornak az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyuit és lobogóit a győztes ellen kezében.

Egész hajnalig üzte őket Samyl s hirmondó nem megy haza közűlök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak.

Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és a foglyok.

Az erdőégésnek, a szél elállta után egy hegyi patak szakadéka vetett gátot s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, melly még nagyobb volt annál, s az emlékkőre feljül azt jegyezték fel:

E helyen hullott el nyolcz ezer orosz.

A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szüzek lejöttek tánczolni a diadalmas csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, mellyhez kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.

E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőpor fellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.

Tagjait ugy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.

– Minő zaj ez odakünn, kérdé halkan, a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve.

– A győzelem ünnepe: válaszolt az.

– Győzelem! kiálta fel Balkár, s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé, a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk!

Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga Samyl a háromszögü érdemrendet, a fehér sast, melly egy sor granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér füzfavesszőjét, mellyet a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Ugy harczoljon azzal, miként eddig harczolt.

Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.

Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat a kinek tetszik, majd vissza válthatja, ha ott maradnak, tisztitsák a cserkesz vitézek kardjait s kapálják földét, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt, a közember lánczra vert rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbe lőtték.

A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogy ne lehetett volna kiismerni a barna, tojásdad arczú kaukázit a csontosképü, szőke orosz közül?

Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.

Gyáma még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.

– Ismeri-e őt valaki? kérdé Daniel bey, a roskatag férfira mutatva; ki tudja megmondani orosz-e ő, vagy közűlünk való?

– Én! szólt felállva Balkár bég.

Gyáma odahivatta őt magához.

– Elakarsz-e engem veszteni? kérdé tőle, midőn odahajolt hozzá.

– Elvesztelek.

– Nem vagyok-e én testvéred?

– Annál roszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.

– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült; jólét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolába jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az utak megjavultak, a kereskedők pénzt hoztak sokat. Én boldoggá tettem az avar népet.

– És ha tetted mind azt, a mit mondál; felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtak népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezü, vasfogu, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral, csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtak volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal, és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem, őrült, esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék; de eladtad őket a moszkónak; azért meg kell halnod neked, mert te Merisz bég fia vagy.

A vezérek, kik azt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némelly helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajitott a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér golyó és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát.

Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.

– Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának.

– Meg fogja kapni.

Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott sziven lőtték három nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből,*) nagy fáradsággal, azért lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata, a hol az orosz mázsaszámra hagyja hátra lőporát.

Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és a gyász ravatal, midőn sírba teszik.

Levágott fejét pedig egy diszes kosárkába zárta illatos levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könycseppről, melly szeméből kihullt, midőn e levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s rábizta kegyesen, hogy ha szabadságát megakarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi.

Három nap és három éjjel szólt a zene Kizliárban, vigadtak a moszkó urak, tánczoltak az asszonyságot, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve és Samyl seregei futnak.

Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz harczos, a kit Balkár bég küldött a cserkesz földről.

Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház urnője tánczol. A kosártánczot járja.

Szép jellemző avar táncz az; rővid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal, négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdel a kosarak között s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.

Senki sem tudja azt olly szépen lejteni, miként szép Gyiungyila; ha néha olly kegyes, vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak ugy bolondulnak utána, csak ug szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyem köntöse suhogásától.

– Hátha még egy ötödik kosár volna itt közepén, szól a delnő felhevülve.

– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, oda helyezve a négy közé, a mit ő hozott magával; Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve benne.

– Mit jelent ez? kiáltanak reá az elszörnyedett vendégek.

– Azt jelenti: hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyuk, zászlók, három tábornok elesett; az egész derék ezredből, a mit Gyáma bég vezényelt, magam maradtam egyedül.

– Te se maradj hát belőle, kiálta reá Gyiungyila, s késével ugy szurta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le; – azzal folytatta a kosár tánczot: négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén.

Mért nem nyithatja most föl szemeit a bég?

* * *

Sok harcz folyt még ezután, sok hire lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épitett a moszkó, annak ágyui lőtávolán tul nem volt tanácsos kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal kerité be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik alu közepén, még is reszketve ment aludni, ha elgondolá: „Balkár bég nem alszik.”

A csecsenz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, még is nyugtan aludt, hogy ha arra gondolt: „Balkár bég nem alszik.”

Ő soha sem nyugodott; örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül, hogy valaha fegyverhez nyult volna, de lázitó szava bejárta az egész Kaukazust, s egyenként feltámasztá az orosz ur ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb hadi terveket ő készité s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanitotta rá Europát, mit tesz az oroszszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az…. Ah a cserkesznek édes, könnyü játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s Tifliszig nyomult a csecsenz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol a boszuálló csapatok keresztül mentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen.

Egy keritett alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohamcsapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj! kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz, Balkár társai mind nehéz, sebekben rogytak le; csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyszegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyujta elé jó kétélü saskáját, mellyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan, s visszautasitá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt s megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztül döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csövét izmos kezeivel, elorditva magát.

– Ide cserkeszek, a diadal miénk!

És ki nem bocsáta kezeiből az összefogott puskákat addig, mig társai oda nem értek, kik előtt holttestével utat nyitott a tömött hadirendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztül döfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

– Miénk a diadal!