Künn jártam, oda künn a nép között.
És magasabban hordom most fejem,
Mert végre szinről szinre láttalak
Oh édes vérem! édes nemzetem!
Azt gondolnám, hogy álom az egész
Mi őseimnek földén vezetett,
Mint ezredév előttről szól a könyv
Ugy találtam most is a nemzetet.
Láttam a kiváltságot homlokán,
A büszkeséget, mitől szeme ég,
Láttam nyiltságot minden tettiben,
Gyermek-bizalmát, s férfi erejét.
S hallottam nyelvét, oh hallottam én
S méltóságos viharhangokat,
És fölmerült előttem a halom,
A mellyről Árpád törvényt osztogat.
Ott voltam mikor szólt, zengett a dal,
Mikor mindenki mindent feledett,
Mikor a bú lélekharangjai
Összeütött poharak csengtenek.
Nem hallottam én illyen dalt soha,
És nem láttam még illyen vigadást –
Mint valami szent ünnep áthatott…
Igy ment véghez az ősi áldomás.
Az ünnep fényét – mint oltárvirág –
Kerek arczu lánykák is emelék,
Kigyöngyözött szép szalagkorona,
Szép párta fedte a szüzek fejét,
Olly tréfás, dévaj, olly békételen,
S olly szüzies volt még is mindenik,
Ragyogó szemeikben viselék
Az ős tisztaság fényes kincseit.
Bejártam aztán a pusztákat is,
És láttam ott a rónák vad fiát,
Nem is őt láttam, hanem melly vivé,
Csak a száguldó tüzes paripát.
A merre ment az isten könyüje,
Öröm-harmat csillogott a buzán,
S én fölkiálték rá önkénytelen:
Ez! ez az itt, a született huszár!
Oh ne mondjátok többé nekem azt,
Ne mondjátok hogy korcsosul e nép,
Isten, vagy maga, de egy nagy erő
Fönntartja mindig ősi jellemét,
Csak hogy a fán is minden izmos ág
A törzsöknél van mindjárt oda lenn,
A tenger gyöngyét ne a viz szinén,
Hanem alant keresd, a feneken.
Tóth Kálmán.