Angol és magyar.*)

Sokan szeretik hasonlitgatni a magyar és angol nemzet jellemét s életnézetöket; és pedig ugyan ki látott angol lordot Magyarhonba jőni, hogy itt magyarosan neki öltözve pipázzék, agarászszék, borozzék, népünnepeket adjon, conventiós czigányokat (t. i. zenészeket) tartson, vásárokra csengős lovakon járjon, lakadalmakat, szerpecsenyéket adjon? Ki látott lordot, ki eladná „Tatát, Susztot” hogy vegyen árán prémet s nyusztot? Ki látott gentlemaneket egész éven át naponta, s egész napon át mindenkor két három kopóval, vagy egy vizslával, vagy csak egy puskával – t. i. hogy gyalog ne járjon – „bogarászni?” – Vagy csak ugy „passióból” mindig a vetések közt járni? Ki látott angol lordot, ki asztalánál töltött káposztával dicsekednék? Ki látta az angol nemeseket tömegestől örökké kószálni lóháton, csak azért, mert lovagolni „jól esik?” Ki látott angol „insurrectiót”? Ki látott angol táblabirákat? Zörgös és csattogós beszédű és még zörgösebb kardu követeket, juratusokat és prókátorokat?

És viszont ki látott magyar családot, melly gyermekeit ne „prókátornak”, kadettnak és urnak nevelné? S ki nem látott magyar nemest, ki török dohány, champagnei pezsgő és angolos beafsteaks, orosz thea s több effélével ne dicsekednék? Ki nem látott egész életen át agarászó és vendégeskedő magyar családatyákat? S ki nem látott országgyülési és külföldi magyar követeket, kik hogy vehessenek „prémet és nyusztot” szivesen eladogatták (illetőleg csak zálogiták) „Tatát és Susztot”? Ki nem látta történeteinkben, hogy a magyar jobban szereti a maga magyar lovát, mint az angol az angolt, de nem eladni, hanem mert „more patrio” a lovon lakik, csatát keres, s ha nem talál – csinál t. i. „violentia” – markalis – stb. csetepatékat és pereket? Ki nem látta, hogy mennyire nem szeret ez a mi magyar emberünk, bőrkötőt ölteni, furni, faragni mérsékelni, számolgatni, szatócskodni, csónakázni? És mennyire szeret törvényt csinálni, háboruba járni, pitykésen és zsinórosan neki öltözni, perlekedni, mulatkozni, semmit sem csinálni, uraskodni és unatkozni.

Hiszen ember az ember mindenhol, és hasonlitnak észjárataiknak, ha gyalogutaiban nem is, legalább országutaiban. Igy az angol és magyar törvények szelleme, s az alkotmányos élet. De ne feledjük el soha, hogy az angol nem szeret katonásdiskodni, hogy a parlament ama hires forradalomkor a 17. század közepén háromszor szétveretett inkább mintsem az állandó katonaságot megszavazza. Ugymond – nyakunkra hozzák később – pedig elébbvaló dolgaink vannak. Holott a magyar ember sohasem nevezte elébbvaló dolognak a boltnyitás vagy gyár állitást a kardkötésnél. Sohasem ment a magyar ember Chámpagneba boráért – Indiákra theájáért, de még ruháit sem maga szőtte fonta posztóból, zsinórból és skófiumokból állitotta össze. Nomad és mégis fényüző a magyar: mig mesés tömegű jövedelmét minden genialitása mellett sem éri fel észszel az angol, hogyan kellene mulatságra, lóra, pipára s vendégeskedésre elköltenie? Inkább egész nap lóháton nyargalnának magyarjaink, mintsem a gyárban egy töcskének ki a hegyét, ki a fülét reszelgetné. Nomadico luxurians nép e mi fajunk, mig az angol gyáros és kereskedő, tengerész és törvénykező. Törvénykező pedig nem a nyulvadászat és mészárszéktartás – nem a violentiák és urbériségek ügyében, hanem 150 millió nép – egy világrésznyi föld, egy több mint öt világrésznyi tenger uralma, – s az ötvilágrészen is előkelő szerepe miatt.

És mig törvénykezünk és vendégeskedünk – kifogy vala nagy pipánkból a kevés dohány – mig angolainknak még nagyobb pipáik is kicsinyek maradnak ama temérdek dohányhoz képest, mit a világ minden részeiből összeczipelgetnek! És ime ezért mondja a régi nóta, hogy jaj nekünk szegény magyar nemzetnek!