A vakokról.
DIENES LAJOSTÓL.

(Folytatás.)

A mult számban ezen értekezés folytán két fontos kérdést érintettem. Az egyik ez:

Milly haszon háramlik czélszerü vaknövelésből mind az államra, mind az illető szülékre, mind magokra a vakokra? Ezen kérdés fölött sokkal könnyebb lenne terjedelmesen vitatkozni, mint röviden megfelelni reá. Ámde a „Vasárnapi Ujság” igy kivánja, tehát minél rövidebben, vessünk egy kissé számot, mert a szám nem csalhat, ha igazán kezelik. A vaknövelés ügyében fáradozó férfiak mind azon véleményben vannak, hogy Europában (mindenütt kerekszámot alkalmazok könnyebb áttekintés okáért) 1 millió lakos között van 800 vak. Tegyük fel, hogy Magyarország összes lakossága 14 millió, a vakok száma lesz 11,200. Tizenöt milliónál épen 12 ezer lenne a vakok száma. Ezek között a született- vagy csecsemő vakok száma aránylag legkisebb, s felfelé az életkorral mindinkább növekszik. Egy német tudós dr. Lachmann, számszerint kimutatja néhány év előtt irt könyvében a vakok számát, mindenféle korban. Például Poroszországban, az akkori összeirás szerint volt 15,413,932 lélek, ezek között 14,031 vak következő arányban:

Vakon született, és zsenge korában megvakult kisded hét éven alul 715, hét éven fölül 14 évesig 957, tizennégy éven fölül huszig 1046, husz éven fölül 45 évesig 3996, negyvenötön fölül 60-ig 3268, hatvanon fölül 4047.

Ezen számokból első tekintetre kitünik a) hogy a született vakok száma aránylag nagyon csekély, b) hogy a vakoknak szinte 1/3, 60 évet tulhaladó öregekből áll, c) hogy azok száma sokkal nagyobb, kik már az oskolás gyermekkort tulhaladták. Ennél fogva igen bölcsen s helyesen osztotta fel dr. Lachmann a vakokat: oskolásokra és munkásokra, számitván az ifjabbakat 8 évtől huszig az oskolások közé, kik kiváltképen oskolai tanulmányokkal foglalkoznának, a 21 éveseket pedig 40 évesig munkásoknak azért nevezi, mert ezekre nézve czélszerübbnek tartja, hogy főképen kézi munkákkal foglalkozzanak az oskolai tanulmányok helyett. Hát a harmadik, a legnagyobb számu felekezet, a 40 éves és azon fölüliek egész a késő vénségig, miféle? Mi volna egyéb, – ha fiatalabb korában semmit sem tanult – mint ügyefogyott gyámoltalan koldus, ki egyébre nem képes, mint az istennevében vett alamizsnát tarisznyájába tenni, a melyből nemcsak ő maga táplálkozik, hanem táplálja vezetőjét is, ki közönséges ép kézlábu siheder szokott lenni. És ime itt az ideje, hogy különösen a fölött váltsunk szót: minő haszon háramlik az államra czélszerü vaknövelésből? Hogy minden czélszerü nevelés által, – részesült legyen abban ép vagy nyomorék tagja a társaságnak, – terjed, gyarapodik a józan ész és müveltség birodalma, az tagadhatlan, valamint azt sem lehet tagadni, hogy minél több akár egyes helységekben akár nagy államokban a közértelmiség, annál erősebb annál virágzóbb az; egyedül az okos ész lévén azon ezermester, melly lábak nélkül is messzire halad, s nehéz akadályokon keresztül gázol, melly kezek nélkül is nagy dolgokat képes alkotni, nehéz akadályokat elháritni: tehát mindenesetre haszon, szellemi haszon a társulatra nézve, ha az értelmiség terjed; történjék bár legszánandóbb nyomorékai között és legszükölködőbb szegényei által. Anyagi közhaszon pedig sokkal több van összeköttetésben a vaknöveléssel semhogy egy futólagos pillanattal észre vennők. Nemde igaz az, hogy minél több a dolgozó kéz, és kevesebb az ingyen evő száj akár egyes családokban, akár községben vagy államokban, annál biztosabb azok vagyonbeli jóléte, és megforditva, a hol sok az ingyen evő és kevés a munkás kéz, ott sokkal több teher esik egy egy dolgozóra, következéskép nehezebb, sulyosabb terhet kell viselnie épen a szorgalmas ipar emberének. Térjünk csak kissé vissza fönebbi számainkhoz. – Azt már tudjuk, hogy 15 millió lakosra körülbelől 12 ezer vak esik. Tegyünk fel hogy ezeknek két harmada megélhet tulajdon vagyonából, vagy rokoni gyámolitásból, s csak egy harmad része szorúl koldusbotra, még is jut az országra 4000 vak koldus, a kik alamizsnából élnek, és hogy ezen alamizsnát kiimadkozhassák az ajtóküszöbeken, vezetőre van szükségök, ki hasonlóképen a vak koldus alamizsnájából él; kell tehát minden vak koldus fejére két embertartást számitván, 4000 vak koldus helyett 8000 embert táplálni mások fáradságából. És itt nem tekintem én a 4000 vakvezető kitartását olly tetemes kárnak az államra nézve, mint az általok mulasztott munkát; mert arról minden embert meggyőzhet a mindennapi tapasztalás, hogy a vak koldus vezetője többnyire ép egészséges tagokkal bir, mellyekkel sok hasznos munkát lehetne évenként végrehajtani, dolgos kezekben ugyis eléggé szükölködő hazánkban. Lehet hogy valamellyik olvasó ezt az ellenvetést teszi itt: Igen, de a vak koldusokat többnyire gyermekek szokták vezetni a kiknek ugysem lehetne jobb hasznát venni. És ezen ellenvetésre én kétszeres fájdalommal mondom ki az „ugy van”t; mert szomoru tapasztalás, de, fájdalom, nagyon is igaz, hogy a koldulás, kiváltképen gyermekeket és főképen serdülő ifjakat s leányokat, gyakran tévutra, nem ritkán valóságos vétkes kihágásokra vezet, s ha valamelly koldus gyermek, a vakvezető főképen ki van ennek téve. Avagy nem kisérgeti-e folytonosan a kedvező alkalom, hogy világtalan gazdáját megcsalja. Más részről az a veszély fenyegeti, hogy miután annyira felnőtt, miszerint nem illik többé koldusvezetőnek, vagy gazdája akár engedetlenség akár rajtavesztett csalások miatt elbocsátja, hozzá szokván több évek során a henye, dologtalan ingyenélősködéshez, részint mert irtózik a dologtól, részint mert gyakorlat hiányában nem ért hozzá, beáll a naplopók seregébe és hajlandóbb bármiféle alacsony tettek eszközévé aljasulni, csakhogy dolgoznia, izzadnia ne kellessék a mindennapi kenyérért; de ha akarna is egyik másik dolgozni, ki bíz valamirevaló foglalatosságot ollyan legényre a ki gyermekkorától fogva koldus bottal markában, koldus tarisznyával a nyakában egyebet nem tanult, mint Istentől vett természetes szavát minél keservesebb siránkozó nyöszörgéssé elváltoztatni. Hogy ez igy van ugy vélem senki sem fogja kétségbe vonni, s a ki ezt meg nem czáfolhatja, szükségkép azt is meg kell engednie, hogy minél inkább csökken illyen szerencsétlen egészséges dologkerülők száma czélszerü vaknövelés által: annál nagyobb anyagi és erkölcsi haszon háramlik abból az államra.

Azon haszonról, melyben czélszerü nevelés a vakot magát részesiti, ohajtanék legünnepeltebb szónokaink nyelvén beszélni, hogy minden olvasóban felbuzditsam azon nemes vágyat, miszerint egy világtalan felebarátunk se kénytelenitessék a nevelés malasztját nélkülözni; de mivel ezen jámbor ohajtás teljesülése csekély tehetségem megtörik, cselekszem a mi tőlem telik, s reád bizom t. olvasó a következtetést. Három vakot vezetek elő, mind a három csecsemő korában vesztette szeme világát.

Péter szegény munkások gyermeke, anyja jószivü, de nagyon kesergő, sajnálkozó természetü volt. Kisdede megvakulása fölött csaknem kétségbe esett, s miután a változhatlan balsorssal némikép kibékűlt, semmire sem forditott nagyobb gondot, mint szegény világtalan gyermekére. Eledeléből a legjobb falatokat neki adta, s nagyobb korában is többnyire maga etette. Otthon a szobában párnát tett alája, megparancsolá hogy, ne mozduljon arról, mert elesik vagy megüti magát valamibe. Ha mezőre ment, 4–5 éves korában is karján vagy hátán czepelte, mert ugy mond, hogy kivánhatná az Isten-adta szerencsétlentől, hogy maga lábán járjon? ott ismét leültette apja subájára, s hogy meg ne unja magát, enni valót adott a kezébe. Idővel megtanitotta imádkozni, a templomba is elvezette, hol a vak gyermek csakhamar eltanult több kegyes éneket, mert a vak mindenre figyel, kiváncsi, többnyire könnyen tanul, s amit megtanult, jól megtartja emlékezetében, de másféle dalokat is megtanult gyakori hallás után, s nem egy pogácsát kapott értök a falubeliektől vasárnap délutánkint, ha valaki ollyan helyre vezette, ahol csoportosan heverésztek. 10 éves korában elvesztette a szegény fiu apját, az anyának nem volt mit tennie, koldus tarisznyát akasztott a vak gyermek nyakába, koldusbotot adott egyik ép testvére kezébe, hogy jó emberek ajtaja előtt kéregetnék a mindennapi kenyeret, mellyet ő nem képes mindnyájoknak megszerezni. – És a két gyermek ugy bele tanult a kéregetés mesterségébe, hogy mire felserdülnének, már kirándulásokat is tettek vásárokra, búcsukra, szentkutakhoz s vidék minden helységeibe, kiáltozván keservesnél keservesebb énekeket utcza hosszant. Mivel pedig Péter egész testében gyenge, erőtlen, hervatag volt, hasonló egy örökös árnyékban tespedő növényhez, s nem birta volna meg a gyalog utazást, szerzett a vezető testvér egy taligát, a mellyben elhelyezkedett a vak koldus, hátra eresztett kalapjával, olly könyörületességre gerjeszté a bevándorlott falvak lakosait, hogy a taliga derekában zsákra rakták az istenáldását, a könyörületesség szelte szép karéj kenyereket, a mivel aztán estenkint majd egyik majd másik kurtakorcsmába beállitottak, s eladták a csaplárosnak – talán készpénzért? oh nem. Alamizsnakenyérért nem szoktak ollyan csaplárosok, kik még ezzel is nyerészkednek, pénzt adni, köszönje meg a koldus, ha egy ital pálinkát kap egy tarisznya össze koldult kenyérszeletekért, a melly ital annál bővebb szokott lenni, minél nagyobb tarisznyával méri a koldus az alamizsnakenyeret, mellyért becsületes földmivesek tenyerét törte az ekeszarva, s mellynek legnagyobb részét sertései elé szokott hinteni a vállalkozó csárdás, holott sok szorgalmas szükölködő csillapithatta volna azzal éhségét. – És a vak koldus, ki édes anyjának tulhajtott szerencsétlen dajkálkodása miatt olly ügyetlen volt, hogy bőrkeztyűkhöz hasonló ügyetlen kezével az alamizsnául kapott krajczárt sem tudta megfogni és zsebre tenni, sem ruháját magára aggatni, csakhamar eltanulta vezető öccsétől az ivást, a ki annál biztosabban bánt el a koldusjövedelemmel, minél nagyobb mámorba ringatta világtalan bátyját a pálinka butitó szesze, s olly haladást tőn a korhely életben, hogy már nem eléglé meg azt a mit világtalan testvérétől csalt, hanem kedvező alkalommal a lopást is gyakorlatba vette, minek az lőn szomoru következménye: hogy az ép vezető testvérből vált tolvaj börtönbe, a gyámoltalak vak koldus kórházba került, hol ugyanazon ülőhelyében gépszerüleg lemorzsolta a kirendelt imádságokat, felemészté kiszabott eledelét, mint egy csenevésző plánta, és a többi koldusok házi bohócza volt. Például, ha valamellyik felpálinkázott*) koldus társa, ingerkedésből megczibálta vagy megtaszitotta, ő az önvédelmi ösztönnél fogva egyet kanyaritott maga körül, s arra ütött, a kit legközelebb ért, és ha ez történetből nem az volt a ki háborgatá, kamatostól visszaadta a nem kért kölcsönt, a miért szegény Pétert ki is nevették, be is vádolták a felügyelőnek, mint verekedőt; mire gyakran egy kis koplalás következett büntetésül, mi Péternek kétszeresen zokul esett, azért is hogy igazságtalanul büntetik, de kiváltképen azért, mert a vak minél butább, annál szenvedélyesebben szereti gyomrát.

Illyen volt szegény vak koldus élete.

A másik fiu Károly iparos kézmüvesek gyermeke volt. Ennek anyja is keservesen érezte a csapást, melly ártatlan kisdedjét érte. Hisz az áldott anyai sziv fájdalmához fogható nincs széles e föld kerekségén; mélyebben érzi az gyermeke baját, mint tulajdon szenvedéseit. De Károly anyja csakhamar jól látta, hogy siránkozással nem segit, arról gondolkodott tehát, hogy a bajt, a mennyiben tehetségében áll, enyhitse. Eleinte több orvosnál megfordult világtalan gyermekével, kik mindnyájan kimondák, hogy a gyermek szemei orvosolhatlanok, mert az teljesen megvakult. Ezen urak egyik arra figyelmeztette a busongó anyát, hogy iparkodjék annak idejében világtalan gyermekét a pesti vakokintézetébe juttatni, s a mennyiben rövid idő alatt lehete, megmagyarázta neki, mi mindenfélét tanulnak ott a vak gyermekek. A szegény asszony, mind a mellett hogy igen derék férfiunak ismerte az orvost, hitt is nem is szavainak, olly csudálatosnak tartá a miket tőle hallott, s a kételkedésnek az lett a következése, hogy egyszer csak felszedkezett, s férjével együtt felkeresték Pesten azt az intézetet, hol csupa vak gyermekeket tanitnak. Az igazgató ur engedelméből, ki szives volt őket maga vezérelni, s minden felől világositást adni, bejárták az egész intézetet. Épen ebéd után volt az idő. A vakoknak szabad órájok volt, s kiki tettszése szerint töltötte idejét. Képzelhetni mennyire álmélkodtak a mi vidéki látogatóink, látva milly bizton és bátran sétálnak ide s tova, milly jó kedvvel hintáz itt egy pár, milly ügyes testgyakorlatokat űz amott egynehány, csupa kedvtelésből, az arra rendelt oszlopokon, gerendákon, köteleken. Hát az a csoport amott a kertben mit csinál? Azok bizony kugliznak. Vak állitgatja a fabábukat, vakok dobják sorjában a tekét, és hijába feleselsz velök, mert a leesett fabábuk számát is épen olly biztosan megmondják hallás után, mint azt észre veszik, ha bármily csekélyen érinti a deszkafalat gurulásközben a teke, avagy hátulról visszafelé is eldönt vagy egy babát. (A ki ezen sorok tartalmában kételkedik, ott a vakokintézete a király utczában, tessék tulajdon szemeivel meggyőződnie.) Hanem ez mind csak mulatság, hát valami hasznos dolgokat nem tanulnak? Dehogy nem. Épen csengetnek. Ütött a tanóra. A csengetyü szavára mindegyik abban hagyja mulatságát, s ugy nyomulnak befelé azon a kis ajtón, olly bátran olly bizton megy kiki helyére az oskolában, mintha mindenkinek csakolly szép szeme volna mint a mienk. Egy a zongora mellett foglal helyet, s olly szivrehatólag zendül meg egyszerre a zongora és vakgyermekek buzgó éneke, hogy a látogatók szemébe forró könyek fakadnak. Ének és ima után mühelyekbe oszolnak a vakok, s az egyik már deszkát gyalul, a másik fürészel, a harmadik kosarat vagy szakajtót fon, a leánykák pedig többnyire kötéssel és fonással foglalatoskodnak, s olly ügyesen és bizvást nyulnak szerszámaikhoz, mintha jól látnák azokat. Az igazgató ur előszólitott néhány serdültebb növendéket, kik vonó és fuvó szereken szép összehangzássál játszának el néhány zenedarabot. Azon könyveket is megmutatta, mellyeket a vakok magok nyomtatnak, s ujjaikkal olvassák. Nem kevésbbé álmélkodtak vidéki barátaink, midőn a vakok nehéz számvetéseket nagy gyorsasággal és hiba nélkül fejből megfejtettek, s a történetből földrajzból és természettanból tett kérdésekre okosan megfeleltek. Csak két vagy három hervatag fonnyadt testü ügyetlen gyermek volt az intézet növendékei között, kikről az igazgató azon megjegyzést tette, hogy szülőik semmiben sem gyakorolták, mielőtt az intézetbe jutottak, s nagy időbe és sok fáradságába kerül a tanitóknak, mig egy kis ügyességet fejthetnek ki tehetetlen ujjaikban. Ez uttal tanácsolta a vidéki szülőknek, hogy világtalan gyermekök kezébe minduntalan adjanak különbféle tárgyakat, – ne csak enni valót – például különbféle házi eszközöket, kést, kanalat, ollót, pénzt, borsót, kukoriczát, kisebb nagyobb kövecskéket, mindent jól tapogattassanak meg vele, és mondják meg hogy ez síma, gömbölyü lapos, hosszu, vékony, hegyes, éles és mire való. A borsót vagy más e félét egyenként adják kezébe számlálva: egy, kettő, három, hogy egy uttal számolni is megtanuljon stb. Ezen utmutatást a szülők szorgalmasan követték, s midőn csakugyan az intézetbe került a gyermek, azt jegyezték meg rólá, hogy szeret dolgozni, s kérték az igazgatót, hogy valami hasznos mesterségre tanittatná őt, mert ugymond ők szegény emberek, nem igen hagyhatnak gyermekökre vagyont, s jobb szeretnék, hogy munkával keresse élelmét, semhogy hegedüvel kéregessen. Az igazgató helyeselvén a szülők okoskodását, figyelemben tartá kivánságukat. Hat év mulva, mellyet az intézetben tölte, ugy került haza Károly mint becsületes kosárkötő mesterember, s otthon azonnal mesterségéhez fogott. Eleinte kiváncsiságból jöttek hozzá vásárolni, de rövid időn hire terjedt a vidéken, hogy Károly valóban jó munkát készit, s alig győzte a megrendelt kézi kosarakat, szekérkasokat, szakajtókat, méhköpűket (szalmából) s több eféléket elkésziteni. Fizetésül nem követelt készpénzt, gabonát, lisztet, szóval élelmi szereket is szivesen elfogadott, mert ő nem gazdagságra vágyódott, hanem élelmét ohajtá tisztességes uton megszerezni, s örült a lelke, midőn szülői éléskamráját gazdagithatá keresményével. Néha néha elővette hegedüjét, s ollyan vig nótákát huzott rajta, hogy az egész család felvidult tőle. Kisebb testvéreit is oktatta mikor ráért azon tudományokban, mellyeket ő az intézetben hat évig tanult. Később megkedvelte apja mesterségét, a ki kötélgyártó volt, s ha a kosárfonás megakadt, ollyan kötőfékeket, s egyéb köteleket gyártott, hogy csakugy megvették a vásáron mint édes apja müvét. Ritka keresztelőt vagy disznótort laktak nélküle a faluban, s örültek ha elfogadta a meghivást, mert a mellett hogy igen tisztességes magaviseletü volt, mindig magával vitte kedves hegedüjét, s ollyan talpcsiklandó nótákat huzott az ifjuság nagy örömére, hogy néha kivilágos kiviradtig is eltartott a mulatság. Hanem csapszékekbe, bármennyiszer hivták, soha se ment hegedülni.

Igy élt a vak kézmüves.

(Folytatjuk.)