San Salvador pusztulása.

Nem ismerünk dulásra hatalmasabb erőt, még saját nemünk gyilkoló találmányait sem véve ki, melly nehány perczek rövid tartalma alatt több emberi munkát semmivé tenni, több emberéletet eloltani képes volna, mint azon óriási erő, melly a földrengésben, a földindulásban nyilvánul.

Az első földingásnak benyomása azon sajátságos, megmagyarázhatlan félelem, mi egész valónkat megragadja, s mit egész éltünkön át sem feledünk, Humboldt szerint, nem a földindulások által okozott pusztitásoknak lelkünk előtt feltünő képeiből ered, de ered azon meglepetésből, midőn az mit a nyugodt és szilárdnak jelképe gyanánt ismerénk, sikok, hegyek egyszerre ingani mozgani kezdenek, – s egész éltünk csalódáson alapuló tapasztalatát, olly kézzelfoghatólag meghazudtolják.

Igazolni látszik e nézetet az, hogy nem csak az ember, de állatok is e félelemnek alávetvék, sertések, lovak és ebeken kiválólag észrevehető azon nyugtalanság, mit az ingás bennük előidéz, sőt az Orinoko folyamot lakó, különben olly szótlan krokodilok is, sietve hagyják el a folyam rengő fenekét s part felé sietve, annak bozóti között keresnek menedéket.

E nagyszerű tüneményt a természettudósok legtöbbje a tüzokádó hegyek időnkénti bedugulásának tulajdonitja, melly miatt a föld mélyében leszivárgott s ott gőzzé vált vizek nyilást hiába keresve, majd itt majd ott, a felettük terjedő földrétegeket széttépni s kirontani törekesznek, – e törekvés közben a föld felületét majd hullámzó majd emelő majd keringő mozgásba hozza.*)

Néha a földrengés mindhárom emlitett neme egyesül, s ekkor nincs épület melly hatásával daczolhatna, – egész fasorok görbékre kanyarittatnak, – dombok szétrepednek, völgyek dombokká válnak, de a szántóföldek is nem ritkán helyzetüket változtatják.

Ezen tünemények leggyakoribbak Dél-Amerika tüzokádó hegyekben gazdag tartományaiban, hol nem mulik évtized, hogy egyik vagy másik város földrengés folytán romba ne dülne.

Illy szomoru sors érte az idén husvétkor Közép-Amerikában San Salvador városát, bár alacsonyan épült házai ruganyos hajlékony fa nemekkel voltak tetőzve, mégis majd mind összedültenek száz meg száz lakost romjaik alá temetve.

Nagy pénteken, a várostól tizenhat spanyol mérföld (legua) távolságú Izaléo tüzokádó hegy felől iszonyu föld alatti moraj hallatszott, mit csekély, délkeletről délnyugatra tartó ingások s lökések követtek; – mellyek szombaton erősbültek ugyan, de mint nem épen szokatlanok, félelmet nem okoztak s a kizárólagosan katholikus nép ájtatosságát nem zavarák.

Husvét vasárnapjának reggelén, a lakosság feledve a multat s a borzasztó jövőt nem sejditve, harangok zugása, taraczkok dördülése között zeneszóval kezde felalá járni az utczákon s disz öltönyeiben a számos egyházakba tolult, hol a keresztény vallás diadalmának megünneplésére, képzelhetlen pompával tartaték az isteni szolgálat; – mire délután ünnepélyes egyházi menet, az ugynevezett séta következék.

Illyenkor a templomokban álló szentek szobrai, arany ezüsttel, sőt drága kövekkel is pazarúl ékesitett selyem ruhákba burkoltatnak s igy felczifrázva a nép örömrivalgási között hordatnak végig a pizanglevelek, pálmaágak s száz meg száz virágokbol font koszorukkal diszesitett utczákon.

A menetet a város szépei, az éjhaju, bogárszemü, rózsaajku sennoriták serege zárja, ájtatosságba merülve, melly azonban ott sem olly nagy, hogy néha egy tekintet, egy igéző pillantás ne sikamlanék le az imakönyv lapjairól, a menetet körül rajongó csintalan ifjuságra.

A szentek templomaikba, a lakosok házaikba visszatértek. De alig költék el a husvéti bárányt, midőn esti kilenc órakor a vészes moraj ismét hallatszott, a föld ujra ingani kezde. – Egy része a lakosoknak tartván még következő ingásoktól, a szabadban kezde tanyázni, mig mások kaczagva az első ijedésen, lakaikba mentek nyugodni.

Tiz és fél órakor a legszebb este volt, a felhőtlen égen a hold ragyogott, semmi szél, semmi tikkasztó meleg, mit máskor fölrengés előjelének tekintenek, egyszerre iszonyú, ágyuzáshoz hasonló dörgés, mit lökés lökésre mindig nagyobbodó erővel követ. – A föld majd szélzaklatott tengerként hullámozni, majd ittas gyanánt keringeni kezde. A temetéssel fenyegető házakból ijedve ugornak ki a még menekülhetők, segélykiáltásaik a tetőkről hulló cserepek recsegése, a falak ropogása és roskadása által előidézett kábitó zajjal vegyülnek, sőt azt pillanatra tul is haladják.

Iszonyu porfelleg emelkedett, melly a látást gátlá, sőt a levegő fuladásig nehézkessé tevé.

Száz husz ingást számláltak az éjen át s csak reggel felé, mint ha a vész dúló munkájában maga kifáradt volna, kezdének a lökések gyengébbek s gyérebbekké válni.

Egy órakor éjfél után, ugymond egy szemtanu, néhány bátrabb ismerősimmel az utczákon kezdénk barangolni, a roskadott falak s tetők sok helyütt torlaszok gyanánt emelkedtek, mellyeken csak nagy ügygyel bajjal lehete átvergődnünk; – az itt ott fennálló öszerepesztett házakban néma siri csend uralkodott; – csak ritkán hallatszott egy haldokló végnyögése.

Lábaink alatt még remegett a föld, egy elhaló csatának zárlövései gyanánt még folytonosan, de mindinkább nagyobbodó időszakokban hallatszott a föld alatti dörgés, midőn a főutcza sarkához érvén ásó s kapával fegyverzett férfi csapattal találkozánk, kik a romok közé temetettek segélyére siettek. Élükön egy sz. Ferencz-rendü barát, Don Estevan Castilló az ország egyik legfényesebb ivadéka s honának legmélyebb gondolkozásu feje. Szokottnál halványabb homlokán ábránd merengett, mig setét szemeiben a lelkesülés szent tüze lángolt.

Pár nappal ezelőtt a természeterők vad dulásairól beszélgeténk s most e romtenger között találkozánk, – némán szoritá jobbomat s hallgatag kisérőivel gyorsan haladott el mellettünk.

Szomorú vándorlásunk közbe egy templomhoz értünk, egyik tornya végig nyult a téren, mig az épen maradottnak órája érzéketlen szabályosságban kettyegé a vész perczeit.

A tárva nyitva álló ajtón betekintve, pusztulás képe tünt fel előttünk; a szentek szobrai széttört csillagkoszorukkal drága köntöseikbe por és rom között a padolaton hevertek; az oltárok márványoszlopai darabokra törötten helyeikről ledöntve, a falakról a vakolat lepattogva, minden pusztulásra s romlásra mutatott; – csak a templom lámpája csillogott a mennyei remény csillagaként a templom homályos üregében szelid fényével világitva a pusztulás e szinhelyét.

A főtéren keresztül az egyetem térre jutánk, hol még vérfagylalóbb jelenetnek levénk tanui. – Mint másutt ugy itt sem hiányzának olly elvetemült egyének, kik a közveszély pillanatait, a közfélelem gondolatlanságát, gyalázatos czéljaik elérésére felhasználni nem átallanának s kiket a zavar, lopás, rablás, gyujtogatás s egyéb gonosztettek elkövetésére ösztönöz.

Ezek megfékezésére a város legbátrabbjai közől rögtönbiróság alakult, melly minden illy vétségben tetten kapottat két tanú egybehangzó vallomására halálra itélt s végzésük milly gyorsan hozatott, olly gyorsan végre is hajtatott.

Tisztelet ezen kemény hőslelkü férfiaknak, kik a legnagyobb veszély közepett, – midőn a föld még rengett lábaik alatt s őket minden pillanatban elnyelheté, nem ügyelve családjaik kérelmére, kik őket menekvésre késztetik, siketek a menekvők jajveszélyei iránt, komoly megfontolással bámulandó léleknyugalommal birtak a jók védelmére, a gonoszok rettentésére törvényt és igazságot szolgáltatni.

Hétfő reggelén a kelő nap első sugárinál tünt csak fel a pusztitás egész siralmas nagyszerüségében. Nem volt ház, melly el ne dölt volna vagy annyira nem lett volna megrontva, hogy összeroskadással ne fenyegetne.

Egyik barátom félórányira lévő nyári lakára siettem, de itt is csak a pusztitás nyomai valának láthatók. – A kiapadt patak malma, melly máskor olly vigan kerepelt, zajtalan volt, kerekei mintha a látvány fájdalmában megmerevültek volna mozdulatlanul álltak, – s a kapu előtt állt nyalka pálmafa ketté törve, porba dőlt lombjaival a bemenetelt gátlá.

A lak el volt hagyva, csak nehány menekvő volt látható, kik egy bucsu-tekintetet vetve romba dőlt szülő városukra, imádkozva, káromkodva siettek el mellettem. – Sietésük okáról kérdeztetvén, a köztiszteletben álló püspök jövendölését mondák el, melly szerint az uj hold elérkezéseig a város mindenestől el fog sülyedni, hogy még nyoma sem fog látszani a pusztában.

Hónapok teltek el el azóta, megujult s ismét megfogyott a hold, s a jámbor egyházatya jóslata nem teljesedett. – A város szegényebb sorsu lakosai mármár vissza kezdenek térni lakjaikba s példájukat nem sokára a gazdagabbak is követendik, hogy igaz legyen itt is a költő szava midőn énekli: hogy ujuljon az Etna tüze elhamvad, a megrengetett földre ujra letelepül a halandó, s mig a pohárban bor s szép lány ajkáról mosoly int, – meg van vigasztalva a világ.

Dr. Hegedűs.