II.

– Veron! soha meg ne áldjon téged az Isten, ha elhagysz engem, megátkozlak, hogy még a hetedik maradékod se legyen boldog; – mondá Pista egy szombat estve a kisajtóban álló Veronnak.

– Nem átkoz engem meg soha.

– Azt hiszed nem, még akkor sem ha Andrisé leszesz?

– Nem leszek én soha az övé.

– Megkeseritette az én lelkemet már az a sok mendemonda, ugy is neki adom a fejem a bornak, ha veszni kell, legalább ne tudjam.

– No hiszen csak akkor veszt el engem igazán. Tudom azt az a rosz Magdó verte kednek a fejébe, hogy az asszony beszélt ne hagyjam kedet a korcsmába járni, mert abból soha se válik jó. Szó a mi szó, abban igaza volt és ked mégis mindig odajár. Hasztalan kérem ne tegye: azt gondolja, hogy ezt előbb utóbb meg nem tudják. De Magdó tette mind ezt, mert ő nem bánja, ha iszik is, csak vegye el.

– Mert Magdó szeret engem, te pedig nem szeretsz.

– Szereti-e? Azért sütött a kocsisnak is czipót. Csak azt gondolja, akkor megjárta az áprilist, ugyan de hogy is lehetne egy rosz korhely embert szeretni?

– Nagyon uras lettél, te Veron! Hát hogy tudja a több paraszt asszony szeretni urát, a ki minden nap a korcsmában fetreng részegen.

– Bizony nem is szereti azt egy sem, azt ked legjobban tudja. Vannak nagyobb vétkek a mit meglehet bocsátani, mert véletlenül esik belé az ember, azt gondolom, de tudva vétkezni minden nap, hidje el ked, jóravaló lány nem tudja arczája bőrét lehúzni az ollyan emberről.

– Hát csak nem szeretnél engem, ha én is részeges lennék?

– Nem-talán – monda Veron s ugy megreszketett belé, mint búsfűz ágai az éjféli szellő rezgésétől. – De hát ne járjon a korcsmába, hogy az Isten áldja meg, mégis csak rosznak kell annak lenni, ha azt az anyám asszony és a tekintetes asszony is ugy ellenzi.

– Mert anyád egészen meg urasodott már veled együtt.

– De hát nem tudja kend azt megállani, ha azt akarja, hogy kedé legyek és ha szeret engem, – monda a kis leány remegő hangon. – Azután nincs már mesze Demeter nap, azt mondta anyám, ha akkor nem fogja magát bele keverni az italba, hát megtarthatjuk a kézfogót – annyit csak megtehet értem.

– Talán hogy mindenütt azt pletykázza Magdó, hogy ti parancsoltok nekem.

– Tegye a mit akar, de én nem leszek kedé, én nem szomoritom meg anyámat, – s egy pár forró könycsep hullott a kék kötény szélibe.

– Nem – nem? No hát jó, isten velünk, ugy sem szerettél te engem soha, végzé a legény – és nagy léptekkel indult a falu felé.

– Pista! Halja kend. – Oh! nem hallgat rám, pedig meghalok nélküle. – zokogott és kiáltani akart – De épen akkor jött András a szomszéd fia, Veron hát csak kötényébe rejté arczát s beindult: de András megszólitá őt:

– Ne sirj Veron, Pistaé leszesz te azért. Lásd ollyanok vagyunk mi legények. Ha látjuk hogy szeret a lány, kötődünk vele, – de ha nem – akkor szenvedünk annyit, hogy csak az Isten a megmondhatója. – Lásd én is ugy vagyok. – Még csak az sem tudja, a kit szeretek, hogy imádkozom érette mindennap, hogy tegye az Isten boldoggá, adja annak kit szeret, pedig az nem én vagyok és ugy élek mint az kivánja, pedig tudom hogy rám sem ügyel.

– Szegény Andris! megérdemlené ked azt, de jobb hogy senkisem szereti, legalább nem búsitja szivét, – szolt Veron s felemelé bánatos kis fejét. Ekkor látá, mint fenyegeté Pista az utcza sarkán mind a két öklével.

(Vége következik.)