I.

– Tiszteletes uram!

– Mi jót akar mondani, Gábor gazda?

– A feleségem mindig fikczióz velem, hogy hiába jártam keresztül két diákiskolát.

– Én azt mind meghiszem, de valami okának csak kell lenni.

– Az egész csak annyi, hogy nem tudom neki megmagyarázni: miből lesz a harmat.

– Csekélység. Kivánja kegyelmed, hogy meg tanítsam reá? …

– Már csak azért is, hogy azt az asszonyt elnémitsam.

– Hallja tehát Gábor gazda. De mégis mig elkezdeném, egy kérdést teszek föl kigyelmednek. Látott-e már télen harmatot?

– Nem biz én tiszteletes uram, csak nyáron.

– Akkor is csak midőn előtte való nap meleg volt – nemde?

– Igenis szolgálatjára.

– No lássa kegyelmed: a nap hosszas sütésére megmelegszik a föld, s mivel a földben lévő nedvességet a meleg, elpárologtatja – sok vizpárának kell a levegőbe felszállni. Délután négy öt órakor már kezd hülni a föld, s igy az ezt érintő levegőrészek is. Tehát ezek nem tudván minden páráikat tovább megtartani, azoknak egy részét csepegős vizzé válni engedik. Itt a harmat.

– Ejnye, ejnye! – – – No asszony! próbálj még csak velem böllönködni!

– Igen ám, Gábor gazda! de hát ha most meg felesége a dér-, köd-, felhő-, eső- és hóról találna kérdezősködni, vajjon megmagyarázná-e neki miből származnak ezek? …

– Már azt tudom, hogy ezek is vannak, miből lesznek azonban, azt csak a jó Isten tudja.

– De bizon mi is tudjuk. Az a jó Isten azért adott az embernek észt, hogy a természet törvényeit kitanulja. A természettudósok ezt már régen kifejtették, azért ha ideje van kigyelmednek végig hallgatni – a mint tőlök tanultam, én is elmondom.

– Köszönettel veszem.

– Egész éjszakán keresztül folyvást hül a levegő, és aztán gyakran megesik, kivált mikor az éjszakák hosszabbak, hogy ennek melege arra a fokra száll, mellyen a viz megfagy. Megfagy tehát az a képződött harmat, miről elébb beszéltem s lesz belőle dér. Érti-e kigyelmetek?

– A „miatyánkat” se jobban, tiszteletes uram!

– Menjünk hát tovább. Tapasztalta-e kigyelmed, hogy a viz télen melegebb, mint a levegő.

– Igen is tapasztaltam, és ugy is van.

– A viz tehát a mint kisebb vagy nagyobb mértékben meleg, ahhoz képest párolog, – még pedig annyit, mennyit a fölötte lévő hideg levegő magába venni nem képes. Ilyenkor tehát ezen páráknak egy része csepegős vizzé változik, azaz: igen kicsiny vizbuborékok származnak belőle, a mellyeknek csak boritékuk viz, belsejük pedig párás levegő. Már e vizbuborékok láthatók s ez az ugynevezett: köd.

– Bizony bizony prófétává tesz lelkiatyám!

– Ne féljen Gábor gazda, e nem tesz senkit tudományos emberré! – ollyasmiről beszélek, mit még egy falusi iskolában is kellene tanulni, ha hogy a tanitói szent nevet, sok helyen tanulatlan fő nem hordozná. Figyeljen csak tovább. – Ha az a levegő, mellyre a vizpárák jutottak, a párolgó viznél nem hidegebb: akkor magasra hágnak. Odafent a levegőben hidegebb van mint alant; s igy ott már ezen páráknak ködféle buborékká kell változniok. Ezeket nevezzük mi felhőknek, mik a ködtől csak helyökre nézve különböznek.

– Bárcsak ezelőtt negyven évvel hallottam volna!

– Nem baj, ha most hallja is kigyelmed; – tudja-e hogy a vén pap is holtig tanul; tudni valamit soha sem késő.

– Ha jól emlékszem a mondottakra, most az eső következnék; miből származik az hát? …

– Ha a felhőbuborékok mind inkább hülnek: utóbb vizcseppekké válnak, mellyek – mivel azokat a levegő tovább el nem birja – leesnek.

– Ez az eső? ni, ni!

– Várjon csak kigyelmed, még jő hozzá valami, Azok a leeső kis cseppek utjokban lefelé mindig melegebb s igy páradusabb tájakra érvén ezeket meghűtik, következéskép folyvást uj meg uj pára rakodik rájok csepegős alakban, más sóval a cseppek folyvást nagyobbodnak. A honnét nyáron, mikor a felhők magasabban állnak, a cseppek nagyobbak, mint az esztendő egyéb részeiben. Ez az eső.

Ha a felhőbuborékok fenn a magasban fagynak meg s alább is ollyan hideg van, melly azon leeső megfagyott buborékokat felolvasztani nem képes, származik a hó.

– Hogy kérdésemmel ne vétsek, édes tiszteletes uram, hát nyáron azokból a fehéres felhőkből miért nem esik hó? … aztán meg arról a jégesőröl is szeretnék tudni valamit.

– Jó észrevétel Gábor gazda. Hát abból a felhőkből, mikről kigyelmed beszél, nyáron is leesnek a megfagyott buborékok, de mivel utaikban igen meleg levegőre érnek – elolvadnak, s azért nem tapasztalunk nyáron havat. A mi pedig a jégesőt illeti: sokszor nyáron is megesik, hogy az igen magasan levő s igy igen hideg hópelyheket, nem képes az alantabbi levegő megolvasztani, csupán felszinöket. E felső szinre azután uj meg uj pára fagy – olly formán, mint mikor az ember a befagyott folyó vékony jegét reá öntött vizzel vastagitja. Ez a jégeső, melly nyáron rendesen azért nagyobb szemü, mivel magasról esvén le – a hosszabb uton több pára fagy reá, mint az esztendő egyéb szakaszaiban, mellyekben a hófellegek alantabb állván, belőlök csak kisebb szemü jég, az ugynevezett: jégdara származhatik. Van-e még kigyelmednek több érdezni valója?

– Kérdezni valóm ’iszen volna, – de most az egyszerre ennyi is elég, csak ezt tudjam addig fejemben tartani, mig az az asszonyszemély ismét tudálékosságomat feszegeti.

– Hát leirva szeretné ugy-e kigyelmed? – no azon is segitünk; járatja-e a „Vasárnapi Ujság”-ot?

– Járatom bizony!

– Na hát majd leirjuk; s ha igazat beszéltem kigyelmednek, abban is kiadják ám az illyeneket, igy majd aztán másnak is meglesz; ezuttal pedig csak annyit mondok: ha a felesége máskor is fikczióz, csak jöjjön hozzám Gábor gazda – még többet is tanulhat tőlem.

Molnár István.