Adoma.

A drága libák. Jön a panasz a huszárok ellen; ellopták kilencz libáját a biróné asszonyomnak. A biróné asszonyom sem rest, ki megy maga a táborba, felkeresi a generalist, csipőre teszi a kezét, s megereszti nyelvének csatornáit.

– Micsoda istentelenség már ez? Hát a tulajdon hazánk földén sem vagyunk már bátorságban? Hallatlan eset ez Magyarországon, hogy egy asszonynak egyszerre kilencz libáját ellopják! És kik lopják el! Uram fia, maguk tulajdon azon huszárok, a kiknek kivont karddal kellene védelmezni a szegény köznép libáit az ellenség ellen. Tulajdon magam tömtem, mellesztettem őket, egy gunár volt, a többi ártatlan liba: ollyan fehér mind a kilencz, mint a csöppentett tökmag, holnapután akartam bevinni a hetivásárra, s ime neki jön egy istentelen pogány trombitás, mert nem is mondhatom kereszténynek, s mind valamennyinek kitekeri a nyakát. Ez rettenetes, ez hallatlan dolog, generalis ur! Ha énnekem satisfactiót nem ád – –

– No de adok: szólt közbe a tábornok. Meg tudná-e kegyelmed ismerni azt a trombitást, a ki a ludakat ellopta?

– Ezer trombitás közül is! bizonyitá a biróné asszony, pedig annyi trombitást nem szokás egy táborral czepelni.

Csakugyan rá is talált a maga trombitására, ki is nem tagadván a dolgot, ott a helyszinen tiz körméről lekapatott, s a tábornok parancsára ollyan negyven bot hegedültetett a lovon-ülő részére, a millyet csak valaha ingyen osztogattak, ugy hogy vége felé biróné asszonyom majd a kezét lábát ette meg a tábornoknak, hogy ne üttesse már azt a szegény katonát, hiszen nem akarta ő, hogy ollyan nagyon megverjék, csakhogy egy kicsinyt ráijeszszenek, ördög vigye a rongy libáit, kár volt értök szót is emelni; de bánja, hogy idejött! szegény trombitás, no! –

De biz a szegény trombitásnak csak egy botot sem engedtek el abból a mi ki volt rá mondva, s biróné asszonyomnak végig kellett néznie az executiót, el is futott onnan, a mint vége volt, s egy szót sem tett többet a libákért.

A kiporozott trombitás pedig felugrott a negyven alól, összeütötte a bokáit, megköszönte a strófot, s estig elfeledték a dolgot szépen.

Este felé jól kiéhezetten tért meg a táborba a kémjáratból a tábornok tisztikarával, a midőn sátorába érve, jó bográcsos hus szag üti meg az orrát. Odahaza a legények kész vacsorára várták, csak ugy párolgott a bográcsban a jó illatos paprikás lé. Nem is sokat kellett kinálni egyiket is, étvágy is volt hozzá elég, bor is volt a mivel lenyomtassák. Vacsora vége felé kérdé a tábornok:

– Mellyiktek készitette ezt a pörkölt hust?

E szóra előáll csákójához emelt kézzel a trombitás.

– Szolgálatjára, én, nagyságos tábornok ur.

– No ez ugyan jó volt.

– De drága is volt: negyvenen vettem.

(Érts alatta negyven botot.)