Történeti adomák.

Nyepozvolim. A hajdani Lengyelországban az a különös joga volt minden egyes főnemesnek, hogy az országgyülés határozatait egy maga betilthassa. Ha mind az egész karok és rendek elhatároztak is már valamit szépen, csak egynek kellett azt mondai: „nyepozvolim” és nem lett belőle semmi. Midőn épen Szobieskit készültek megválasztani a rendek királynak, volt egy a nemesség között, a ki minden tanácskozás végén kimondta a nyepozvolimot (nemakarom). A többiek hiába unszolták, hogy ne ellenkezzék, hiába számlálták fel előtte Szobieszki erényeit, ő csak azt mondta rá: ez mind szép és igaz, hanem azért mégis nyepozvolim, csak hogy megmutassa, milly hatalma van e szónak az egész ország felett?

Végre összebeszéltek a rendek, hogy miután mind egy szivvel és szájjal egyetértenek, egy meghatározott napon egy bizonyos háznál össze fognak gyülni, s miután a kötekedő e határozatukról mit sem tudott, bezárt ajtóknál megszavazták a határozatot, akkor azután tiltakozhatik.

De a különc nemes valahogy megtudta a határozatot, s mikor legjobban tanácskoztak, rajtok rontott. Az ajtón azonban be nem mehetvén, nagy szorgalmatossággal bebujt a kályhába, s felülről kiütvén öklével a kályha tetejét, azon dugta ki a fejét.

A rendek megrémülve látták őt ismét megjelenni, már szájában volt a mindent megsemmisitő ige, de csak annyit mondhatott ki belőle: „nye…” mert azon pillanatban odaugrott hozzá egy öreg lengyel, s a mint csak a feje volt ki a kályhából, azt ugy leütötte onnan karddal, hogy a szoba közepére gurult. Csak igy lehetett tőle határozatot hozni.