Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Disputa
Nagypál István és Lovászy Márton disputájába, mely a
Nagypál István, miután kifejtette, hogy a ponyva cselekménye, a «meztelen kaland», nemlétező környezetben játszik, teljesen irreállitásokon nyugszik, anyaga nem a valóság, hanem egy mesterséges kelléktár, a jellemeknek úgyszólván semmi hatásuk sincs rája, - és miután a ponyva térhódításának egyik okául a modern irodalom meseszerűtlenségét állítja oda, - végeredményben azt a tanácsot adja az írónak, hogy «külső eszközeiben törekedjék arra a hatásra, amit elejtett s amit a ponyva emelt föl: teremtse újjá az írói alkotás legfőbb eszközét, a kalandot és a mesét». És éppen ez a végső konkluzió az, amivel Lovászy Márton viharosan egyetért, én pedig itt tartok attól, hogy ennek a nagy egyetértésnek félreértés lesz a vége, ha ki nem mondjuk azt a néhány
Hogy Nagypál István nem a ponyva-mesét ajánlja az írónak, az a cikk egész gondolatmenetéből világos, viszont ha nem a ponyvamesét veszik át az írók, akkor ki tudja, hogy használ-e az orvosság? Kelleni fog-e ez a másik fajta mese a ponyva-olvasóknak?
A mesét az író csak akkor használhatja, ha az kifejezési eszköz számára és abban igaza van Nagypál Istvánnak, hogy kár az írónak a kifejezés bármelyik eszközét is elejteni, mikor úgyis, összeségükben is, alig-alig elégségesek arra, amire az író törekszik, hogy kifejezze a szinte kifejezhetetlent. Itt van a dolog bökkenője. Mert a ponyva-mese, mint Nagypál oly részletesen kifejtette, nem fejez ki semmit, csak önmagát, itt a mese nem eszköz, hanem cél. A ponyva nem is akar egyebet közölni, mint a puszta mesét. Az irodalom a világot akarja kifejezni, ahogy az író látja, vagy sajátmagát, amint a világ benne tükröződik, szóval, akárhogy csűrjük-csavarjuk a valóságot és pedig az emberi valóságot. A cselekmény erre kiválóan alkalmas lehet, mert hiszen, ha újabban el is felejtettük, mégis igaz, hogy az embert cselekedeteiből legalább oly jól meg lehet ismerni, mint mondjuk arcvonásainak alig észrevehető elmozdulásából, tenyerének vonalaiból, t-betűjének alakjából, vagy abból, hogy mit álmodott tíz oldalon keresztül. «Minden Demosztenésznél szebben beszél a tett.» És ehhez nem is kell a mesét újjá teremteni, amint Nagypál István kívánja, elég, ha megtanuljuk a régiektől, akik közül egyik-másik a mesét kifejezési eszközül oly kitűnően használja.
Persze ennek a mesének a valóságban kell gyökerezni, mert különben nem fejez ki semmit, vagyis ponyva-mese lesz. A valóságban kell gyökerezni akkor is, ha bármily messze megy el a stilizálásban, vagyis csak addig mehet a stilizálásban, amíg gyökerétől el nem szakad. Akármilyen magasra emeli is a fa a virágát, gyökerének a földben kell lenni, hogy virág legyen és ne valami színes szemét, amit a szél felkapott. A mese számára pedig a valóság az emberek jelleme és a világ állapota, ebben kell gyökerezni és ezt kell kifejezni a mesének, ha irodalom akar maradni.
Ez nem jelenti azt, hogy csak a realizmusnak vagy a verizmusnak van jogosultsága a mese terén, de akármilyen fantasztikus is, lenni kell benne
A ponyva-mese - épp Nagypál István fejti ki igen alaposan - mindettől távol van. Kétséges tehát, hogy a ponyva-olvasó számára az író meséje pótolhatja-e a ponyva-mesét? Egy részüknél talán igen, talán lesznek, akik egy jó mese kedvéért még azt se bánják, ha az irodalom.
De - hogy Lovászy Mártonnal se pendüljek egészen egy húron - az író meséjének nem szabad didaktikusnak lenni. Lovászy oly hangsúlyt ad az irodalom ember-nevelő hatásának, hogy néhány