Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Disputa

Nagy Zoltán: Ponyva és irodalom

Nagypál István és Lovászy Márton disputájába, mely a Ponyva és irodalom körül kerekedett, nem azért akarok beleszólni, hogy igazságot tegyek köztük. Erre nem is igen van szükség, mert nagyjából egyetértenek; sőt én is egyetértek velük - szintén csak nagyjából persze - és a disputában ekként megnyilvánuló teljes harmóniát csak az zavarja számomra, hogy az egyik felvetett és megvitatott igen érdekes kérdést, a cselekmény szerepét az irodalomban, nem merítették ki, sőt oly félállapotban hagyták, hogy az félreértésekre adhat alkalmat.

Nagypál István, miután kifejtette, hogy a ponyva cselekménye, a «meztelen kaland», nemlétező környezetben játszik, teljesen irreállitásokon nyugszik, anyaga nem a valóság, hanem egy mesterséges kelléktár, a jellemeknek úgyszólván semmi hatásuk sincs rája, - és miután a ponyva térhódításának egyik okául a modern irodalom meseszerűtlenségét állítja oda, - végeredményben azt a tanácsot adja az írónak, hogy «külső eszközeiben törekedjék arra a hatásra, amit elejtett s amit a ponyva emelt föl: teremtse újjá az írói alkotás legfőbb eszközét, a kalandot és a mesét». És éppen ez a végső konkluzió az, amivel Lovászy Márton viharosan egyetért, én pedig itt tartok attól, hogy ennek a nagy egyetértésnek félreértés lesz a vége, ha ki nem mondjuk azt a néhány de-t és azonban-t, amire, azt hiszem, Nagypál István is gondolt. (Lovászynál erről nem vagyok olyan bizonyos.)

Hogy Nagypál István nem a ponyva-mesét ajánlja az írónak, az a cikk egész gondolatmenetéből világos, viszont ha nem a ponyvamesét veszik át az írók, akkor ki tudja, hogy használ-e az orvosság? Kelleni fog-e ez a másik fajta mese a ponyva-olvasóknak?

A mesét az író csak akkor használhatja, ha az kifejezési eszköz számára és abban igaza van Nagypál Istvánnak, hogy kár az írónak a kifejezés bármelyik eszközét is elejteni, mikor úgyis, összeségükben is, alig-alig elégségesek arra, amire az író törekszik, hogy kifejezze a szinte kifejezhetetlent. Itt van a dolog bökkenője. Mert a ponyva-mese, mint Nagypál oly részletesen kifejtette, nem fejez ki semmit, csak önmagát, itt a mese nem eszköz, hanem cél. A ponyva nem is akar egyebet közölni, mint a puszta mesét. Az irodalom a világot akarja kifejezni, ahogy az író látja, vagy sajátmagát, amint a világ benne tükröződik, szóval, akárhogy csűrjük-csavarjuk a valóságot és pedig az emberi valóságot. A cselekmény erre kiválóan alkalmas lehet, mert hiszen, ha újabban el is felejtettük, mégis igaz, hogy az embert cselekedeteiből legalább oly jól meg lehet ismerni, mint mondjuk arcvonásainak alig észrevehető elmozdulásából, tenyerének vonalaiból, t-betűjének alakjából, vagy abból, hogy mit álmodott tíz oldalon keresztül. «Minden Demosztenésznél szebben beszél a tett.» És ehhez nem is kell a mesét újjá teremteni, amint Nagypál István kívánja, elég, ha megtanuljuk a régiektől, akik közül egyik-másik a mesét kifejezési eszközül oly kitűnően használja.

Persze ennek a mesének a valóságban kell gyökerezni, mert különben nem fejez ki semmit, vagyis ponyva-mese lesz. A valóságban kell gyökerezni akkor is, ha bármily messze megy el a stilizálásban, vagyis csak addig mehet a stilizálásban, amíg gyökerétől el nem szakad. Akármilyen magasra emeli is a fa a virágát, gyökerének a földben kell lenni, hogy virág legyen és ne valami színes szemét, amit a szél felkapott. A mese számára pedig a valóság az emberek jelleme és a világ állapota, ebben kell gyökerezni és ezt kell kifejezni a mesének, ha irodalom akar maradni.

Ez nem jelenti azt, hogy csak a realizmusnak vagy a verizmusnak van jogosultsága a mese terén, de akármilyen fantasztikus is, lenni kell benne valaminek, amiről megérezzük, hogy erejét a valóságból meríti, valami olyasminek, amit Arany János epikai hitelnek nevez. Innen van az, hogy mikor valami rossz regényben például azt olvasom, hogy Aladár benyitott az ajtón és kezet csókolt a grófnőnek, akkor egész biztosan tudom, hogy az egészből egy szó sem igaz, ott nincs is ajtó, Aladár nem jött be és a grófnő régen meghalt, ha ugyan egyáltalában létezett. Ellenben mikor a népmese közli velem, hogy a hétfejű sárkány lángot okádva szállt le vára udvarán és buzogányát mérgesen a földhöz vágva, így szólt az elátkozott várnagyhoz: «Emberszagot érzek!» - ezt elhiszem. Mert itt én is emberszagot érzek.

A ponyva-mese - épp Nagypál István fejti ki igen alaposan - mindettől távol van. Kétséges tehát, hogy a ponyva-olvasó számára az író meséje pótolhatja-e a ponyva-mesét? Egy részüknél talán igen, talán lesznek, akik egy jó mese kedvéért még azt se bánják, ha az irodalom.

De - hogy Lovászy Mártonnal se pendüljek egészen egy húron - az író meséjének nem szabad didaktikusnak lenni. Lovászy oly hangsúlyt ad az irodalom ember-nevelő hatásának, hogy néhány azonban itt is helyénvaló. Rendben van, hogy az irodalomnak nevelő hatása van az emberre, de csak akkor, ha nem látszik ki a lóláb. A prédikáció nem nevel, a példa az, ami nevel. Az irodalom azzal nevel, hogy világképet ad az olvasónak és pedíg oly dolgokról, amikről a tudomány képet nem adhat. Ennek a világképnek kell nevelni, minden tanítócélzat nélkül. Azt mondja Lovászy: «Az irodalom lenézte azokat a cselekvényes történeteket, ahol a jó megkapja a maga jutalmát és a rossz a maga büntetését.» Nagyon helyesen tette, hogy lenézte és remélem, hogy ezentúl is le fogja nézni. Mert a valóságban a jó rendszerint nem kapja meg a maga jutalmát és a rossz a maga büntetését és az az irodalom, amelyik ilyen képet ad a világról, hamis képet ad, tehát nem irodalom. Ez már didaktikus célzatú hazugság, ami nem is használ, mert a hazugság nem nevel, hanem csak az igazság. Az igazság pedig az, hogy a jó a legtöbbször megkapja a maga büntetését és a rossz a maga jutalmát. Az irodalom hivatása aztán, többek között, arra nevelni, hogy van valami, ami több, mint a büntetés és a jutalom. A drámai hős elbukik, de rokonszenvünk és bámulatunk kíséri bukásában, míg megvetjük a megkoszorúzott intrikust, akármily magas trónra ültette is az emberiség valamilyen tévedése.