Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Ottlik Géza: Hamisjátékosok

Ottlik Géza: Hamisjátékosok
1.

Benn, a szobában csak hárman voltak. Kuli zongorázott, Szebek Miklós, az író, az egyik nyitott ablakban állt s az eget kémlelte, dereng-e már a Tisza felől? Fél három lehetett. A sarokban állólámpa égett s a terraszról szűrődött be némi fény, a lombokon és ablakokon keresztül, mert az ajtót becsukták volt a kártyázók. Zavarta őket a zene; éppen elég bajuk volt a pillékkel, melyek minduntalan a lapokra ragadtak, hiába lógott a lámpa alatt zöld háló. «Ne haragudj, Kuli - kiáltották -, vagy játszunk, vagy hangversenyezünk...» A legkevésbbé sem feszélyezte őket házigazdájuk zeneszerzői tekintélye. Kuli a fejével hátrabökött, csukják be... Készülő művéből zongorázott részleteket, s tudta jól, hogy nekik, ott kinn, ez csak zagyvaság és zavaró kalimpálás. Mindenesetre idegesítő zene volt. Lobogó, nyugtalan. Hanna, a harmadikuk, hátradőlt a kereveten, kezében egy selyemrongyot gyűrögetett. Haja feltornyosult a párnákon. Mitől olyan nehéz a szempillája? Álmos-e vajjon? Nem volt álmos, pedig korán kelt, utazott, úszott a Tiszán, tenniszezett, játszottak egész nap. Nem volt álmos s figyelt. De Kuli egyszerre, befejezés nélkül, abbahagyta a játékot és felállt. Hanna kissé megzavarodott. Lehetséges-e, hogy ez a vége a műnek, vagy ennek a résznek? Kuli, mint egy hatalmas és szomorú medve, néhány pillanatig töprengve nézte a billentyűket. «Várjatok» - szólt aztán, és kisietett.

Az író a kerevethez lépett. Most megcsókolhatná Hannát, szó nélkül. Az elmuzsikált szenvedély kegyes ürügy és mentség, egyáltalában a pillanat már-már kötelező, igen, nemesen szenvedélyes. Elmosolyodott.

Hanna komolyan nézte a mosolygó férfiarcot. Szebek Miklósban volt valami diákos feketeség, noha erősen őszült, valami fiús lágyság és egyúttal jakobinus keménység. A lány állta a férfi mosolyát, de aztán megrázta a fejét, mintha a nyakáról, a hajáról akarná lerázni ezt a mosolyt.

Miklós most már felnevetett. Valamit kellett mondania. «Hiszen maga csupa villamosság...»

«Te illatos-langyos angyalka!» - gondolta, s kis híja, hogy hahotázni nem kezdett. Jól ismerte a nők szemét. Mindig jókedve támadt, oktalan jókedve, valahányszor megjelent ezekben a női szemekben az az ezerféle édes zavarosság, amelyből bizakodás, aggodalom, odaadás és szemérem, tartózkodás, félelem, bátorság, ígéretek, egyszóval enyhe elbűvöltség és bűvölés-bájolás kavargott feléje. Feléje? Nos, ami a személyét illeti, tudta, hatalmasat tévedtek ezek az okos-bűvös női szemek, ebben ugyancsak tévedtek, - s éppen ez mulattatta. Nevetett. De szerette ezt a tévedést. Csakis a biztonságát érthetik félre ilyen következetesen.

Okossága? A női szemek zavaros, megolvadt aranyából más szót olvasott ki, pontosabb kifejezést. Rejtélyes, sugárzó biztonsága tette őt izgalmas nemesvaddá, holmi fekete ragadozóvá. Ha tévedés, igazi női tévedés volt ez, pimasz és teremtő tévedés. Mert Szebek Miklós sohasem próbált megküzdeni e szemtelen, jóllehet téves, de szívós asszonyi bizalommal. Szemükbe nézett és mosolygott. Megtehette; a maga módján erősebb volt náluk, - s ez nagy ritkaság, - szinte durva, pogány közönnyel tudott keresztüllépni az aggályokon, a gátakon, melyeket ők már eredendőleg nem ismertek. Egyikük sem bírta őt megtartani. Nem, eszében sem volt, hogy előnyt adjon nekik. Fekete ragadozó? Ha a szerepet rákényszerítették, mindig csak addig játszotta - úgy gondolta -, míg kedve volt hozzá. Lovagiasság, gyenge nő? Ez csak a mulatságos. Kissé erős tréfa volna. Előrehajolt: «Hiszen olyan lágy és elpusztíthatatlan, olyan közönyös és iszonyatos erő van bennetek - suttogta Colt Hanna felé, aki most a könyökére támaszkodott. - Olyan erő van lusta testetekben, zavaros fejetekben, mely csak az elemekéhez hasonlítható...»

Tovább beszélt, a kereveten ülve, félkarjával átölelve egy párnát a lány feje fölött. A tornácon nevettek, hosszú szünetekkel egy-egy szó hallatszott: «Pikk a vadászt megölé...» Hanna teste megfeszült a könnyű selyemruhában. A férfi száját nézte. Olyan szomjas volt, hogy szárazon és melegen lélegzett, ajkai felnyíltak. Hófehér bőrén furcsa pirosság játszott most, füle is piros volt. Miklós fáradt-tüzű szomorú zeneiséggel ejtette ki a szavakat, ezúttal minden gunyoros zönge nélkül. Mit beszél? Feltétlenül hiteles, amit mond, vélte a lány. Micsoda hiteles? Valamilyen nemesség és szenvedély hiteles benne. A szavait hallgatni: ezt akarta, s ha akarta és kellett neki, olyan elemi erejű akarat és szükség ez, mellyel szemben az írónak sohasem is volt ellenállása.

Sohasem? Talán csak most nem volt már ellenállása, mert elsorvadt a hosszú évek édes-mérgezett viaskodásaiban. Kimarta gégéjét ez a bódító súlyos ital. Zöld mákot evett, két marokkal. Hogyan is nem pusztult belé? Hogyan merészelt vakmerő játékba kezdeni az elemekkel? Hogyan tudott mindannyiszor megszabadulni? Hogyan értette meg az asszonyi szenvedély, azt, amit nem akart megérteni?

Az igazság az, hogy Szebek Miklósban is volt olyan erő, mely csak az elemekéhez hasonlítható. A mestersége volt ez az erő; s ezt, ezt - csodálatosan - megértette mindenféle szenvedély és meghajolt előtte. Ez emelte őt ki a gyengeség, emberi természet és erkölcs mély-jó delejköréből és lökte tovább az útján. Mit akar tőle ez a langyos és puha fehérbőrű lány? Mert ő tudni vélte, hogy mit akar a lánytól. «Nemes szenvedély?» - gondolta, s még mindig mosolygott. Egyikük sem bírta őt megtartani. «Sárika» - gondolta hirtelen.

Tizennégy évig s a halála napjáig volt a felesége. Sárika. Bizonyos volt, hogy a halott jelentkezik, gondolta, a gúny és alázatos nemével. Felállt és Colt Hanna felé nyujtotta mindkét kezét. «Fel kellene őt támasztanom, hogy ismét ne törődhessek vele.» Sárika neve ártalmatlan gépiességgel bukkant fel olykor a gondolataiban, terméketlen gépiességgel, melyet, ha nem is okozott zavart, az író haszontalannak tartott. Hanna elfogadta a férfi kezét és felemelkedett. Kuli az alacsony rézfedelű asztalkán rakodott szét és már másodszor hívta őket.