Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám

Örley István: A Márai-mű új állomásai
Kassai Őrjárat - Mágia

«Én úgy akartam élni, mint aki álmodik és emlékezik; mint a költők...» - olvassuk a Kassai Őrjárat zárómondatai közt s a szólam mögül felködlik az egykori Márai arca - még jól emlékszünk rá - a világjáróé, az utazóé, aki valaha nem akart más lenni, mint «egy céltalan fiatalember»: Frankfurtban, Weimarban, Berlinben, Párisban, vagy egyebütt abban a szép európai kultúrmúzeumban, melynek mennyezetét ma szétlőtték a gránátok. Az egykori Máraié? - De van-e író, ki makacsabbul védené jogát, a jelenben ugyanúgy, mint a multban, az emlékhez, az álomhoz, ahhoz az ősi és időtlen dallamhoz, melynek tartalma kifejezhetetlen, de amelyről valóban tudnak a költők és a legvadabb égzengés közepette sem akarnak elfelejtkezni. A Vendégjáték Bolzano-ban Casanovája, Voltaire-ről szólva, kivallja az író véleményét a tollforgató egyfajta típusáról, arról, amelyik egy jelzővel királyokat tud ledöfni és rendszereket forgat fel, mégsem az igazi: hiányzik belőle a csend, az áhitat, az elragadtatás, az élet legtitkosabb értelme... Kit lehetne az ilyen fajtájú író ellenébe állítani? - talán egy olyan vándorló-utazó költőt, kinek idegein végigjátszik a világ, őseleme a hangulat, a derengő, fátyolos és elúszó látomás... - a Márai-nosztalgiák nyomán egy Rilke- vagy Baudelaire-alkatú költő ötlik hirtelen az eszünkbe, esetleg a közeli példa, Krudy. De a két típus ritkán válik egészen tisztán és keveretlenül szét. Márai, ki tagadná, inkább költő, mint verekvő, harcos betűvető, - de a gondolkodót, a bíráló és ítélkező erkölcsöt semmiféle hangulat tündérvesszeje sem olthatná ki belőle. Egész pályáját végigkíséri ez a kettősség - s vajjon ki tudná megmondani, hogy a Zendülők-ben mennyi az ítélkező felmorajlás és mennyi a sötét háttér művészi kedvtelése, hogy mikép elegyül a könyörtelen megfigyelő komor vallomása a nagy önéletrajzi műben azzal a fínom, önélvező mámorral, mellyel a vallomástevő végigkóborolta egy süllyedő világ foszló-csillogó tájait, vagy hogy a Féltékenyek-ben mennyi a támadó, eleven harag az «idegenek» ellen -, vagy egyszerűen csak egy idegen világ ellen, melyet az idő hozott, hogy betemessen multat, emléket, ifjúkort, családot...? A két elem egybemosását egyre kevésbbé engedi meg a kor, s valóban elgondolkoztató, hogy miért csupán a szinte zeneien művészit engedi meg a szépírónak - míg másfelől az esszét adta a kezébe, a közvetlen hozzászólást; ezt a látszólag nyilt, valójában nagyon is burkolt, csak az értők fülében tisztán hangzó állásfoglalást. A Kassai Őrjárat és a Mágia mindenesetre érzékletes ábrázolása e két végletnek. Márai még sohasem jutott oly közel a formához, mint egyik oldalon a Mágiá-ban; másrészt ő, aki a kísérletezésben és rombolásban is mindig végsőkig törekedett anyaga kialakítására, még talán sohasem birkózott olyan nehezen legyűrhető elemekkel, mint aminőket a Kassai Őrjárat-ban szabadított magára. A két mű ellenpóluson helyezkedik el, - lássuk, mint állta meg helyét az író a két ellenkező irányú alkotásban.

*

A Kassai Őrjárat címe tudatosan utal a rokon-műre és elődre, a Napnyugati Őrjárat-ra. A kritikus számára sem adódhat kézenfekvőbb indítás az író által felkínált emléknél. A Napnyugati Őrjárat - még élénken az emlékezetünkben él - Márai legkülönb írásai közé tartozik; tudjuk, a maga idejében és azóta is szinte iskolát csinált - ezen túlmenően az író akkori mondandóját is ritka művészi erővel sugározta bele az olvasó lelkébe. Ez a mondandó lényegében és igazában ma sem változott - mármint ha az író legbensőbb magatartására, eszményeire gondolunk, melyek akkor és most is a zajló idő fölött lebegtek, - de erről, mint általában a könyv emberi, egyéni jelentőségéről később és nyomatékosabban szólunk majd. A két mű összevetése előbb egy közvetlenebb párhuzamot kínál, mely talán már kevésbbé szól az író javára - nem is egészen igazságos vele... Mégsem térhetek ki előle s rögtön itt előljáróba föl kell vetnem. A kérdés egyszerű: miért, hogy a Napnyugati Őrjárat szaggatottan iramló zenéje annak idején mélyebb, teljesebb, megragadóbb hatást tett rám, mint ahogy ez a Kassai Őrjárat esetében bekövetkezett, - miért éreztem az előbbi művet, talán mint egyszerű olvasó, zavartalanabb, meggyőzőbb, ha úgy tetszik hatásosabb írásnak?

Mi változott meg a két műben egymáshoz képest belül, s mi változott meg a két mű körül? Ebből a két nézőpontból indíthatjuk el a Kassai Őrjárat értékelését; ami egyik oldalon a mű rovására esik, talán ugyanaz a másikon a könyv másféle erényeit hangsúlyozza ki...

A Napnyugati Őrjárat írójára úgy emlékszünk, mint aki elsősorban egy lírai kalandra indult, mikor kitűzött úticéljai felé meglódította a vonat. Ez a kaland természetesen telítve volt eszmélkedéssel, az éber elme és izgatott gondolat szűntelen figyelő, örökösen vizsgáztató körültekintésével, - mégis, a dohogó vonat mintha inkább a szív és szenvedély ritmusát verte volna s csak nyomába csapta föl a gondolat habját. Az utazó egy világgal akart azonosulni, de végül is magányos és gőgös maradt ebben a világban is; önnön érzéseit beszélte ki s vélük színezte át az elébefutó tájat is. Mikép változott meg mindez a Kassai Őrjárat-ban? Márai természetesen most sem dobhatja el lényének alapvető lírai-szubjektív vonásait, de már eleve mondanivalója is arra ítéli, hogy ezúttal egy általánosabb hangon szólaljon meg; a kor akarva, nem-akarva emelvényre kényszeríti. A költő helyébe a hitvalló lép - az időtlen táj a jelen szorongató arcát ölti fel és elrévülés helyett a sürgős, sietős választ követeli -, a hűvös szemlélődő a profetikus kiállás forró jelmezében találja magát - a gyöngyöző, patakzó stílus zenéjében nyersen csikorog a frissen feltépett és alig görgethető gondolat...

Az író talán másfélnapos tartózkodásra visszatér ifjúsága városába, az életkezdet színhelyére, végiglátogatja egy már-már elvesztett mult felmerült emlékjeleit: a dómot, az utcákat, a temetőt; éjszaka a gyermekkori malom zúgását hallgatja. Ennyi a könyv kerete, tartalma pedig: számvetés és számadás, - fölmérése annak az útnak, mely ebből a városból indult s most pillanatra itt keresi ismét célját és értelmét. Sistergő, robogó gondolatfutamok minden oldalon, egymásból kiugorva, egymást űzve és hajtva... - az író néha mintha a cirkuszi porondon egyszerre öt golyóval labdázó virtuóz mutatványával kápráztatna és kábítana. Bizonyos, hogy egyetlen Márai-könyv sem érte be eddig oly kevés érzéki tartalommal, mint ez az utóbbi; egyik sem töltődött fel annyira azzal az anyaggal, mely egyfelől a korszerű esszé, másfelől a nemes fajtájú publicisztika oldaláról áramlik be a műbe.

A műfajok egybemosódása idején csak természetes ösztönünk mentheti meg helyes ítéletünket. Nos ez a természetes ösztön az, mely más rokonművekben, de a Kassai Őrjárat-ban is, az egyszer már felvert gondolat nyomába: makacsabb, szívósabb üldözést kíván. Kételyt, vagy feleletet, - de mindenesetre oltóbb és erjesztőbb kételyt és olyan feleletet, melyet az író a gondolat összes csapdáin végigbukdácsolva mentett a kezünkbe. A Kassai Őrjárat minden oldalán felriadt vadként fut a gondolat, de az író stílusa még őnála is gyorsabb: megmámorosodott kopóként nem egyszer túlfut rajta, elszalad mellette. A kételyhez, mely mindig töredezettebb, dadogóbb, belülről és intímebben megszólaló, menthetetlenül magasan jár ez a stílus; amellett a Márai-mondatok még talán sohasem futottak oly síma és olajozott síneken, mint itt. Ami a feleletet illeti, majd mindig úgy kapjuk, mint egy lírai alapérzés kicsattanóját; érezzük az egyéniség igazát, de indoklása nem ritkán inkább fátyoloz, mint megvilágosít...

Márai régi és új tételei gomolyognak elénk; Huizinga, Ortega, Spengler, válságfilozófusok előkelő diagnózisai s a bőrünket égető világhelyzet friss tapasztalatai nyargalnak együtt ebben a gondolat-cavalcade-ban -, az író minden oldalon lenyom egy billentyűt, melynek hangja tovább zeng, tovább kísér -: s az egybefonódó hangok kábulatában néha már elveszítjük a műnek tisztán zengő szólamait is, holott ez az áradás, mint minden Márai-könyvben, jócskán sodor magával kincseket is...

Mint írásmű a Kassai Őrjárat csak részleteiben jut fel az ismert Márai-csúcsokra. De szabad-e ezt a könyvet csak erről az oldalról tekinteni, szemellenzővel, egyfajta csökönyös igénnyel?...

A Kassai Őrjárat legalább annyira emberi, mint művészi megnyilatkozás. S talán igazabban is járunk el, ha értelmét és érdemét ezúttal inkább ezen az oldalon keressük.

A mű, ha nem is szerencsés védőügyvédje az író mondanivalójának, még mindig és itt is keményen kirajzolja - magatartását. Szilárdan és hatékonyan, sugárzó és delejező erővel. Ez a magatartás természetesen nem új, de nem is egészen a régi, felszínét átrendezte az idő, de alaptételein mitsem változtatott, - és éppen itt kellett az írónak hűségéről és bátorságáról új tanubizonyságot tenni. Persze ismétel... - de vajjon nem kötelez-e pusztán az egyéniség is az örök igék ismétlésére, napjainkban... s vajjon nem ismételnek-e körülötte százszorta megátalkodottabban sokkalta mulandóbb igéket? A Kassai Őrjárat nem hódító mű, de sáncépítés, - s hogy minő szükség van e sáncra, erről a szerző körüli magány bizonykodhat... Márai a katona és író mesterségének hasonlóságáról beszél a műben -, a könyv, ha innen tekintjük, megérdemli azt az érdemrendet, melyet más szempontokból esetleg eltagadnánk tőle.

A művész talán megsínyli, hogy ez alkalommal páncélt kellett öltenie, a költő talán most is közvetlenebb és forróbb élményt adhatott volna a gondolkodónál... - ha ugyan tehette volna! A mű - éppen ebben a formájában is nagyon elképzelhető - egyik igen méltó és nemes emlékjele maradhat Márai írói pályájának.

Mielőtt elbúcsúznánk tőle - mellőzve a könyv utolsó fejezeteinek lobogó szépségű hangjait és megragadó hitvallását -, emeljünk inkább ki a tartalmából egy nyilván közvetlenebb hozzászólásokra ingerlő részt. Azt a hűségfogadalmat, melyet az író nem először a «polgár» mellett hangoztat; egyre szaporodó indulatok ellenébe. Térjünk ki a sokban meddő vita elől, de ne hallgassuk el, hogy Márai, mikor a «hősies polgár» fogalmát emeli magasra, nyilván ugyanolyan hű s egyben könyörtelen származása osztályához, mint az ellentábor tagjai közül az igazak, - de még ők is sokszor csak önmaguknak akarják fenntartani ezt az erényt. - Nemrégen jelent meg a «népi iskola», gondolom, mindmáig legjelentősebb írása, Illyés könyve, a Csizma az asztalon. A kritikus, némi együgyű buzgóságtól hevítve, megkockáztatja a megjegyzést, hogy a kétféle magatartás közt - minden látszat ellenére - nem lát áthidalhatatlan szakadékot. Talán éppen azt a hidat látja, melyre egyik oldalon fölléphetnek a «polgári megbélyegzettek», a másikon azok, akiknek élén a tisztánlátó népiek járnak - vagy járhatnának...

*

Márai írói helyzete ma elgondolkoztató. Egyfelől sznobjai és epigónjai ernyedetlen lóbálják a füstölőket körülötte, verik a réztányért és zúgatják az ünnepi kürtöket, - ami főkép az utóbbiak részéről mindenesetre helyes erkölcsi érzékről tesz tanuságot, de nem szolgálja sem a kritika, sem magának az írónak érdekét. Egy más oldalról viszont végsőkig elfogult vélemények céltáblájává vált, noha senkisem tartózkodott jobban a testközelben lefolyó harc mámorától és verejtékétől, mint ő. Bizonyára éppen ezért... - de mindez végül is legfeljebb csak tanulságos lehet a tárgyilagos kritikának. Mint ahogy igen tanulságos volt például a Kaland körül történő kritikai megnyilatkozások szorgalmas seregszemléje.

Az író nem panaszkodhatott, az állásfoglalás szinte egységes volt. Ami talán még rendjén is lenne, ha a hódoló kórus többsége nem énekelt volna oly elbájolóan gyermeteg hangon... Ennél megfontolásra méltóbb azonban annak az egyébként igen komoly kritikusnak hozzászólása, akinek ezzel a táborral szemben sok okból az ellenvéleményt kellett volna képviselnie - s aki valóban már-már tárgyilagos szemmel is eljut a darab helyes értékeléséhez... Végül mégiscsak «polgári» mivoltát rója föl főhibájául; mintha egy városi orvos lelkiismereti konfliktusáról szóló kamarajátékban kondát és nyájat lehetett volna áthajtani a színen... Pedig kritikusi érzéke itt sem csorbult ki egészen, csupán egyfajta megrögzöttség szemüvege homályosította el a látását. Ha levetette volna, inkább és sokkal nyomósabban azt kifogásolja, amit némi mérlegelés után a dráma erényei közé sorolt: éppen a színműnek azt a merevgörcsös zártságát, mely a Kaland esetében szinte már ketreclevegő, vagy még inkább vegykonyha fejfájdító fülledtsége! - nem indokolja a műfaj s az író első kísérlete sem egészen... A Kaland kétségtelenül polgári darab, de igazabban csak szűk, fojtogató, kiagyalt és mesterségesen felfűtött színpadi írás - s ez nem szükségszerűen folyik a polgáriságából.

Nem véletlenül kezdtem ezzel a tisztázással és nem szándéktalan az a kitérő sem, melyet a Kaland felé kanyarítottam, mikor a Mágiá-ról akarok beszélni. - Még egy emlék elől sem térhetek ki. Még fülemben játszanak a Kabala felejthetetlen dallamai, vagy akár a Négy Évszak rövidebb etüdjei. Márai, nem tagadom, ezekkel lopta be magát a szívembe; de még sokat kifogásolt régi regényeivel is. Eleme valaha az áradás volt, a spontán, szinte egyihletben kiszakadt mondanivaló, melyben ha olykor zavaros elemek is úsztak - vitt, elsodort, magával ragadt. Értem azokat, akik az író - bizonyára elkerülhetetlen - megtérését a hagyományos műfajokhoz és formákhoz rokonszenvvel, sőt illő elismeréssel kísérik; még inkább dícsérem az író konok bátorságát, amellyel ennek a számára még szűz bozótnak végül is nekivágta a fejét. De már sokkal kevésbbé értem azt a visszhangot, mely ennek a küzdelmes összecsapásnak az eredményeit a multban is már nem egyszer úgy könyvelte el, mint az író sorozatos és vitathatatlan diadalait...

Amit a Kaland-ról írtam, nagyrészt a Mágiá-ra is jellemző. A kötet legalább annyira kezdés és kockázat, mint amennyire a Kaland az volt. Márai a hagyományos, sőt klasszikus vonalú novella területére lépett vele. Leginkább megvilágíthatja ezt annak az íróelődnek fölemlítése, aki a Mágia fölött szembetűnően, mint példakép lebeg. Kosztolányi... A Kosztolányi fajtájú novella kialakításához pedig az írónak ugyanolyan erőszakot kellett tennie alkata néhány eredendő hajlamán, mint aminőt a Kaland esetében a színpad miatt tett. Az eredmény is sokban hasonlatos, ha elismerjük, hogy a Kaland-nak is voltak elismerésre méltó erényei s még hozzátesszük, hogy az író a próza talaján mégis csak sokkal biztosabban mozog a lábán...

Mindenesetre eddigi kötetei közül talán ebben a legbizonytalanabbul. A lebegő karmesteri pálcát az építész mércéjével kellett fölcserélnie: az író ütemet váltott, keserves-kínosan darabokra tördelte az egykor folyamatosan gyöngyöző dallamot... A legszembetűnőbb változást a Márai-mondat mutatja, mely nem lebegő zene itt többé, de tömör és kemény csattogás. És milyen furcsa ebben az új mondatban az író jelzőinek és képeinek gyakori keresettségére felfigyelni, - mikor ugyanezek a jelzők és képek, jól emlékszünk rá, szálltak és világítottak, amikor a Mágia szerzőjének régi üteme és szenvedélye futtatta őket...

A jelzők menthetetlenül költőiek, - de a kötet, s ez a legnagyobb jelentősége, ugyancsak menthetetlenül rákényszeríti Márait, hogy pályáján először kénytelen-kelletlen kiegyezzék a valósággal. A műfaj parancsa ez, vagy legalább is annak a novellának törvénye, amely felé az író törekszik.

Lapozzunk bele ezekbe a novellákba. Vannak közöttük olyanok, melyek nem tűnnek sokkal többnek egy előkelő és színvonalas formagyakorlatnál. Az író előttünk dolgozza be magát a műfajba, látható erőfeszítéssel és makacs elszántsággal; ezekben az írásokban még csak itt-ott csillan fel igazi ereje. Értékük mindenesetre attól függ, hogy mennyire nyúlnak át abba a másik csoportba, amelyben az író, helyesebben a költő, már szabadabban hallatja szavát - ha nem is mindig zavartalan összhangban a novella egyéb elemeivel. A költő leküzdhetetlen hajlamától hajtva, a Végzetet, a Csillagokat, élet és halál varázsos titkait emlegeti ünnepélyes és méltóságos szólamokban, de a novella reális anyaga többnyire még igen erőtlen ugródeszka erre a szárnyalásra. A szűken keretezett, vékony alapzatú történet alig indokolja a fölébe ívelt költői boltozatot; melynek mégis csak belőle kellene kiépülnie s ezúttal kevésbbé az író szuverén közbejárására... A költő segít magán, a valóságtól néha visszatér az ötlethez, a nem is mindig előkelő ötlethez, keveri, fonja, összeszövi a valósággal, igen kétes eredményekkel... - Mégis, e második csoportba tehető novellák között akad már néhány olyan is, melyre író és műfaj egyaránt büszke lehet: - fínom, nemes, a novella-próza igazi költészetét sugárzó elbeszélések. S végül a harmadik csoportba vehetjük a kötetnek azt a feltétlenül legkülönb egy-két írását, melyek azonban éppen távolabb esnek a novellától s inkább a régi Márait idézik...

Márai egyelőre olyan viszonyban van a novellával, mint aki egy vadonatúj öltönyben kissé peckesen, mereven, feszengő kimértséggel mozog. Vagy, mint aki egy új társaságba tévedve - akár a Kaland-ban - egyelőre még túlságosan is tiszteli az uralkodó konvenciókat... Ha nem érzi majd szükségszerűnek legkülönb hajlamainak könyörtelen lefojtását, bizonyára itt is rálel majd arra az útra, mely a saját iránya, de a forma törvényeivel sem ellenkezik. A novella nem törvényszerűen követeli meg azokat a börtönfalakat, melyeket ugyan nem a polgáriság emel az író köré, de például a forma mindenható imádata, akár az epikai, akár a szabadabb levegőt sóvárgó lírai tartalom rovására... Bizonyos, hogy ez a műfaj más viszonyban van a Végzettel és a Csillagokkal, mint a velük eleve rokon költői mondanivaló, de ez a viszony, ég és föld kapcsolata, mégis csak mindig beletükrözte fényeit a műfaj legkülönb darabjaiba. Ha úgy tetszik, Kosztolányi novelláiba is... vagy akár a Mágiá-ban is akad már erre néhány igen ígéretes példa.

A Mágia igazi jelentőségét az író további útja szabja meg. Bizakodhatunk, hogy nem marad mellékösvény, de széles csapássá tágul, melyen író és műfaj kényelmesen és karöltve járhatnak majd együtt.

*

A számvetés ebben az esetben gyakran nem az író javára ütött ki. Vagy legalább is nem a mű javára, mely csak időleges terméke egy előttünk alakuló s már nagy eredményekre visszatekintő írói pályának. Ennek a pályának, amint ez egyre tisztábban megmutatkozik, lételeme az a forró, perzselő, szorító-fojtogató közeg, melyet a szűntelen munka hevítettsége gőzöl az író köré. Egyfajta írói alkat fájdalmas, kegyetlen törvénye, mely nyilván kitéphetetlenül belenőtt az idegekbe... Márai - aligha tehetne másként - műveit nem hordozza ki, futtában löki ki őket magából: kísérlet és alkotás egyiramba szakad, a remekmű törmelékek hátán virágzik ki... Nem egyszer voltunk már tanui a remekmű kivirágzásának; az író sokszorosan kiharcolta a jogot, hogy türelmesebbek legyünk munkája iránt, mint amilyen türelmes ő önmagával szemben. S ha most néha mégis éppen ennek a kérlelhetetlen követelésnek lazulását róttuk fel neki, kevésbbé szándéka lankadására gondoltunk, inkább az igazi ellenállás útjelző tábláit akartuk ismét a szeme elé igazítani. Buzgalmunkban olykor talán túl is lőve a célon, de attól a csillapíthatatlan igénytől vezetve, melyet nem kis részben az ő multja és egyénisége oltott belénk.