Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám

Keresztury Dezső: Lángelmék
Kosztolányi Dezső könyve - Nyugat

Kosztolányi Dezsőben hosszú ideig csak a költőt látta a magyar olvasóközönség. S valóban, műveinek ez a részlete tetszik ma is a leggazdagabbnak, legjellegzetesebben egyéninek. Abban a szellemi tájban, amelybe a «Szegény kisgyermek panaszai»-nak verseivel belépünk, s amelynek főútvonala céltudatos egyenességgel visz «A bús férfi panaszai»-nak s a «Meztelenül» szabadverseinek világán át a «Számadás» férfias, kemény és rezignált költeményeiig, könnyű és egyszerű a tájékozódás. Kosztolányi nem tartozik a démonian mély és megrázó költők közé, a kultúra, a polgári ápoltság és fegyelem, a disztingvált, nemes ízlés költője. Fínoman árnyaló lírikus, ízléssel és mértékkel boncoló lélekbúvár, fegyelmezett, ragyogóan világos stiliszta ő regényeiben is; ezekben sem az élet mély örvényei vagy az építmény hatalmas arányai, hanem az árnyalatok páratlan bősége és fínomsága az, ami megragad. Nem volt a nagy méretek embere; tudta, hogy a művészet alkotásainak súlya egyáltalán nem függ össze terjedelmükkel: egy tízsoros vers jelentékenyebb mű lehet, mint egy hatkötetes életrajzi regény. A kis méretek művésze volt ő: az ihlet nem tette megszállottá, csak könnyű, pezsgő mámorba ringatta, túlságosan is kíváncsi, élénk, már-már türelmetlen volt ahhoz, hogy követni tudja a lét lassú s nyugodt folyású mély-áramait. Nem hitt a zseni révült sugalmazottságában: tudni is akarta, mit miért s hogyan ír. Sokat, s bár rendszertelenül, de állandó intenzitással foglalkozott írói céhének és mesterségének kérdéseivel: idevágó cikkeit, tanulmányait és jegyzeteit is ugyanaz a könnyed, ezüstösen ragyogó okosság, s ugyanaz a kimeríthetetlen árnyalatosság jellemzi, mint verseit, regényeit és novelláit.

Tanulmányait, minthogy ő maga már nem foglalhatta kötetekbe őket, csak írásainak szűkebb baráti s tisztelői köre tartotta számon hosszú ideig. Hogy mennyi érték, szín, gondolat, megfigyelés, érdekes szempont és adalék van bennük felhalmozva, csak most kezd a nagyobb közönség számára is nyilvánvalóvá válni, amikor a Nyugat, Illyés Gyula szeretetteljes és ízlésesen tartózkodó gondozásában, egymás után közrebocsájtja «Hátrahagyott művei»-nek köteteit. Tudjuk, mennyire szerette Kosztolányi köteteit valamilyen jellegzetes, határozottan felismerhető egyéniséggé formálni; az ő szellemének érvényesülését látjuk tehát abban, hogy a kötetek rendezője is a keletkezés sorrendje helyett ezt az értelmi, tárgyi egységek szerinti rendező elvet érvényesítette. Így persze a köteteknek nemcsak jellege más és más, hanem értékszíntje is. Legegységesebb az «Erős várunk a nyelv» című: ebben egyetlen alapélmény, a nyelv élménye rétegeződik, tágul, tisztul s válik mint öntudatosabbá. Legmagasabb szinten viszont, érzésünk szerint, a «Lenni vagy nem lenni» című kötet tanulmányai mozognak. Ezeknek nagyrésze az érett, pályája delelőjén álló férfi műve: a halál erőszakos távlatában úgy tünnek fel, mint a pálya, az egész élet értelmének összefoglalásai. A «Kortársak»-ban az elegáns előzékenység, a fékezett személyesség s az udvarias higgadtság hűvös fényei ragadtak meg. «Az udvariasság, mely mások teljes megértésén alapul, a legnagyobb erény, mert emberiességből fakad», írja egyik tanulmányában. Kortársairól, pályatársairól, sokszor riválisairól szóló tanulmányai elé írhatta volna mottóként.

A most megjelent kötet a világirodalom nagyjaival foglalkozó írások egy részét gyüjti egybe «Lángelmék» címen. Illyés szerint a lángelme szó kedvencei közé tartozott. Bizonnyal nem csak azért, mert magyarral helyettesítette az idegent, s mert van bent még valami a frissen képzett szavak érzéki ízéből, hanem elsősorban azért, mert világosabb, ésszerűbb, tárgyilagosabb s pontosabb a ködös, homályos s misztikus képzetekkel tulságosan is megterhelt zseni-nél. Bár a nagyok között, akiket rendszertelen és szeszélyes látogatásaival megtisztelt, nem egy olyan is akad, aki több, bonyolultabb, áttekinthetetlenebb s titokzatosabb, mint Kosztolányi «lángelmé»-je, a kép, amelyet róluk ad, az író eszményeihez illeszkedik. Az arcképek, vázlatok, vagy csak apró jegyzetek ehhez képest nem is hűségükkel hatnak; ahhoz, hogy a lényeget mondják el, általában tulságosan is könnyedek, futólagosak, vázlatszerűek. Nagyobb részük alkalmi megemlékezés, egy-egy évforduló, bemutató, látogatás ügyén készült s ujságban, folyóiratban látott napvilágot. A kötet tehát sem elvi, sem tárgyi szempontból nem tarthat számot teljességre. Nem a tudós, sem az elmélyedő lélekelemző vagy a pontos kommentátor írásai ezek, hanem a kitünő ujságíróé. S ez ad nekik tárgyukon túlmutató külön érdekességet.

Általában, elég érthetetlen módon, meg szoktak feledkezni arról, hogy Kosztolányi ujságíró és pedig szenvedélyes és kitünő ujságíró volt. Mielőtt egyetemi tanulmányait befejezte volna, már több lap munkatársa volt s haláláig állandóan redakciókba járt. A mindennapi ujságírás szinte életszükségletévé vált. Igaz, a mesterség elsősorban kenyérkeresetet jelentett neki, mint ahogy a magyar írók nagyrészének azt jelenti, de a roboton túl élvezetet is talált az ujságírásban. Nincs mód itt arra, hogy érdeklődésének irányát, tehetségének természetét, műveinek alkatát és stílusát ebből a szempontból részletesen megvizsgáljuk, meg kell elégednünk az utalásokkal. «Csak úgy tudok lélekzeni ezen a mostoha földön, ha állandóan irok», írta egyszer magáról, s valóban, az írás még az életnél is jobban érdekelte. Városi ember volt szívvel, lélekkel, pontosabban: modern nagyvárosi ember. A pillanat érdekelte, a száguldó napok csillogó mozaikképe, a történés izgató irama. A jelenségek egy-egy pillanatra felvillanó költői jellegének, alakjának, minőségének megragadása és kifejezése volt legfőbb vágya; a megfigyelés ritka érzékenységét a megjelenítés könnyű és biztos érzékével egyesítette. Lelkesen, boszorkányos gyorsasággal és könnyedséggel, s amellett mindig pontosan, világosan, első olvasásra érthetőn és símán írt. «Olyan érszrevétlenül, játszva dolgozik, úgy árad belőle a bőség, hogy érzésem szerint nem is lehet azt munkának mondani, inkább csak játéknak. A szerkesztőségben is, ahova délutánonként, esténként bemegy, szinte percek alatt elkészül vezércikkével, a többi időt pedig tréfálkozással, mókázással, játékkal tölti. Fogadjunk - mondja néha -, hogy tíz percen belül kész vagyok a cikkel» - olvassuk feleségének könyvében a fiatal Kosztolányiról. Az öregről is írhatta volna. Ha kellett, csakugyan készen volt a cikkel tíz percen belül. S csak aki dolgozott már szerkesztőségben, tudja, mit jelent az, hogy valaki tíz perc alatt képes egy-egy olyan mintaszerű cikket megírni, mint amilyeneket Kosztolányi írt.

A mesterséget tehát, amelyről cikkeinek kiadója nemrég - nem egyedül s nem először a modern költők között - oly jogos kétellyel s gúnnyal szólt, a mesterséget, amely annyira megfelelt természetének, nem nézte le. De ismerte veszélyeit s süllyedt állapotát. Mindent megtett, hogy legalább a maga területén megnemesítse. Rendkívül fejlett érzéke volt a műfajok szerkezeti, stiláris kérdései iránt is, általában hamar átlátott rajtuk, mégis egész munkásságát végigkíséri a törekvés, hogy megoldja az ujságirodalom sok új műfajának s magának az ujságírásnak titkát. Hogy munkája nem egy ponton komoly sikerrel járt, mi sem bizonyítja jobban az olyanféle köteteknél, mint az «Alakok». «A bölcsőtől a koporsóig», vagy épen a «Lángelmék». Az ujságcikknek az a fajtája, amelyet Kosztolányi művelt, nem szokott sem tényközlésben, sem szempontokban lényegesen újat hozni, nem is ez a hivatása. Az ujságolvasó csak a lényegről akar tájékozódni, arról, amit a szóbanforgó, egy-egy alkalom sokszor külsőséges ürügyén felvetett témáról «tudni illik». S a szerkesztő sem akar többet, nehezebbet, lényegesebbet vagy hosszabbat. Schiller 175-ik születésnapja: 120 sor; a Nemzetiben Phaedrát játsszák: 100 sor; Olaszországban jársz: ha lehet, ragadd meg az alkalmat s beszélgess Gorkij Maximmal vagy Pirandelloval: 100-150 sor; Thomas Mann Pesten jár, írj róla fínom, tapintatos és eleven rajzot: 80-100 sor. Hatkor jöttél a szerkesztőségbe, hétre lehetőleg meglegyen a cikk s másra nemigen támaszkodhatsz, mint egy-két lexikonra, remek emlékezőtehetségedre, ideges és sokszínű műveltségedre s elsősorban írnitudásodra. Hogy ilyenformán néha tárgyi tévedés csúszik be a cikkbe, hogy a legutóbbi olvasmány, vagy a frissen felcsapott forrás nyomai erősebbek a kelleténél, csak természetes. Amit az író ilyen esetben hozzátehet tárgyához, az csaknem kizárólag a forma, az előadás szellemessége, fordulatossága, egyéni íze, érdekessége. Kosztolányi, aki - ismételjük - kitünően ismerte mestersége szabályait, lehetőségeit és korlátait, ezt az oldalt ragadta meg.

A tárgyat, a maga céljainak megfelelően, kitünően ismerte. Egész életében csak az irodalom dolgai érdekelték igazán. Könnyen s biztos érzékkel tájékozódott a nyelvek világában, minden valamirevaló európai nyelven beszélt, vagy legalább is értett. Rengeteget olvasott s jól értett hozzá, hogy az olvasmányok kusza, zavaros világából a neki való elemeket emelje ki s helyezze el a maga világának áttekinthető rendszerében. Sokat, szenvedélyes fürgeséggel fordított: az új magyar olvasóközönség szélesebb rétegei az ő «Modern költők»-jéből szereztek tudomást a modern európai költészet céljairól, mozgalmairól, vezéralakjairól. Tájékozódásában persze nem a tudós lelkiismeretessége vezette; kalandozni szeretett, s nem egyszer hagyta magát a pillanat, a körülmények s a feladatok által diktált szempontoktól befolyásoltatni. A kötetben csak válogatott darabjait találjuk azoknak az írásainak, amelyekben külföldi írókkal foglalkozik, csak a valamiképpen kiválókról, a «lángelmék»-ről szólókat. Ilyen nagyságok persze hogy nem férnek bele a kényszerű keretekbe, s újat mondani nem róluk, legfeljebb a műveik által kiváltott reflexekről lehet csak. Ha a tanulmányok és cikkek meztelen tartalmát mondanók el, legnagyobbrészt közhelyeket, iskolás igazságokat s lexikális adatokat ismételnénk. Aki tárgyi ismereteket akar szerezni s magukra a témául szolgáló írókra kíváncsi, máshol keressen tájékozódást. Ez a könyv azoknak való, akik Kosztolányit akarják megismerni, s ha mindenképpen tanulni akarnak, az írás technikáját akarják elsajátítani.

«Az igazi művész férfiassága abban van, hogy milyen keményen munkálja meg anyagát, ha akár egy pillangót is», olvassuk egyik esszéjében. Művei azt bizonyítják, hogy «a megmunkálás keménységén» nem okvetlen a tanulmány elmélyedő mélységét is értette. A ragyogó felszín, a «fényes vizek varázsa» volt legfőbb tárgya, a világon s az emberi dolgokon való önfeledt elmélyedés legfőbb gyönyörűsége, a kifejezés izgató, mindig új játéka legfőbb vágya.

«Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű,
mit mondanak nehéznek
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék fiai lenéznek.»

Esti Kornél énekének, Kosztolányi ars poetikájának e sorai nemcsak költeményeire, de tanulmányaira is vonatkoznak. Olvassák el Goetheről szóló nem is egy ívnyi írását. Semmi új nincs benn; a mai művelt világ köztudatában élő képet rögzíti le. De milyen világos szerkezettel, a rajz milyen könnyed biztonságával, fény és árny, uralkodó és kiegészítő színek milyen fölényes és kiegyensúlyozott elosztásával! Vagy olvassák el a Kalevaláról szóló tanulmányt. A mű örvénylően mély, szédítően irracionális világa minden lelkesedés ellenére is idegen maradt az ő homálytól, mithikus távlatoktól irtózó szellemétől. De hamarosan nem tudnék senkit sem említeni, aki ilyen áttekinthető s mégis eleven képet tudna adni a finnek e roppant hőskölteményéről, aki ha nem hű is, ennyire meggyőző tudna lenni, aki ilyen virtuóz biztonsággal tudná összefoglalni mindazt, amit a tárgyról művelt magyar embernek valóban tudni illik! «Az ő elméssége felületen táncoló, de messzire mutató, csillogó, de tömör, nem elméskedés», írta egyik kedvenc költőjéről. Legjobb pillanataiban róla is ugyanezt mondhatjuk.

Nem szerette a hangsulyozott «természetességet», erősen népies, gyakran vidékies irodalmunkban ez feltünő jelenség. Közvetlen akart lenni, de tudta, hogy a közvetlenség mögött, még a «természetes» vidéken is, a legszigorúbb etikett parancsai lappangnak. Stílusa, bár rendkívül egyszerűnek, mesterkéletlennek látszik, korántsem spontán: tökéletesé hosszú pallérozás és állandó műgond tette. Szinte minden mondata külön kristály; innen stílusának csillogó fénye. De minden mondata egy előre megszabott világos gondolatmenetbe kapcsolódik; innen előadásának folyamatossága. Civilizált szellem volt, az eszméket nem védeni, vagy propagálni akarta, hanem megvilágítani, tisztázni. Szerette a csevegő könnyedséget: ebben Ambrus legkiválóbb követője volt; ami a tömörséget illeti, abban felül is multa mesterét. Egy 1933-ban írt tanulmányában lázas örömmel számol be arról, hogy felfedezte a maga s közönsége számára Lamb-et. Elragadtatott hangon jellemzi a «csodálatos íróművészt». Elragadtatásában nemcsak a műélvező lelkesültsége érezhető, hanem az önmagáraeszmélés láza is:

«Mit csodálok benne? Elsősorban az íróművészt, az íróművész közvetlenségét. A közvetlenség ritka erény. Két veszedelem fenyegeti állandóan: a tartózkodás és az áradozás. Mindkettő halálos veszedelem. Az előbbi peckessé és merevvé teszi, az utóbbi kérkedővé és fecsegővé s mindkettő egyformán unalmassá. De az igazi közvetlenség mégis e két szakadék között mozog. Varázsa abban áll, hogy csalhatatlan arányérzékével sohase véti el a mértéket s e két pont között cikázva, egyaránt közel és távol van mind a kettőhöz, a tartózkodáshoz, hogy csigázza érdeklődésünket, és az áradozáshoz, hogy ki is elégítse... Aki közvetlen, az semmi mást nem akar, mint közvetlennek lenni. Céltalan cél ez, öncél. Olyan, mint az imádság, melyet a sötétben suttogunk el valakinek, akit nem látunk, a fejünk fölött lógó, üres levegőbe. Ki kell tárulkozni, mert máskép nem cselekedhetünk. A közvetlenség nem dolgozik hatásra. Se öndicséret nincs benne, se önócsárlás. Azt, hogy a közvetlenség öntudatlan, nem merném állítani, mert nem mindig az. De mindig szerény, anélkül, hogy igénytelen volna s mindig valami mély emberiesség szól belőle, melyet a tapintat fékez. Bizalma se korlátlan. De éppen ezért megtisztelő.»

Ilyen volt a maga igazi mivoltában Kosztolányi közvetlensége is.