Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 6. szám
A ponyva mai fogalma régi és sokhelyütt előkelő ősökkel kérkedhet. Ennek részletesebb tárgyalása külön tanulmányt jelentene. Gyökerei még a középkori, szóbeli irodalomba nyúlnak vissza, a fabliaux, a jogleur-költészet idejére. Tulajdonképpen kialakulását a könyvnyomtatásnak, s az evvel párhuzamosan növekvő alfabétizmusnak köszönheti: ekkor születnek meg a népkönyvek, a széphistóriák, hogy csak a hazai multnál maradjunk. Ebben a korban a ponyva terjesztési eszköz volt, s szerepe kétségtelenül
yyA magyar ponyva Ilosvai Selymes Péterrel, Gyergyai Alberttel és névtelen társaikkal kezdődik. A könyvárús legfőbb cikke a népkönyv, de
Ez a «patriarchális» ponyvakorszak még a mult század végén is élt. Rinaldo Rinaldini és Rózsa Sándor békésen megfértek Jókai, Arany, Petőfi «lesüllyedt», sokszor elplagizált műveivel, Ubrik Borbálával és melodramatikus grófokkal. A modern nagyvárosi ponyva betörésével kezdődik az új korszak: a mai, leszűkült értelemben vett ponyvát az iparosodás teremtette meg. Egy emberöltő alatt új nagyvárosi tömegek születtek s viszonylagos életszínt-emelkedésük fokozott művelődési vágyat hozott magával. A műveltségi fölemelés vagy teljesen hiányzott, vagy nem tudott lépést tartani a tömegek gyarapodásával - a mindig kevésszámú szervezett munkásság kivétel e téren - az olvasóéhség táplálását kezébe vette az olcsó, futószalagon gyártott, javarészt id
E nagyvárosi ponyvának ma már kialakult műfajai vannak, sajátos benső törvényei, szigorú poétikai és stilisztikai szabályai. Ez előírások sokkal merevebbek, mint a magas irodalom műfaji, formai korlátai. Egy-egy ponyva-kategórián belül egy kaptafára kell készülnie majd minden műnek, az eredetiség éppúgy hiányzik belőlük, mint a kínai színdarabokból.
Az ősi műfaj, az egész ponyvaírás alapja a
Jóval körülírtabb, meghatározottabb környezetben játszódik a vadnyugati regény. A harc itt valamilyen farm, csorda, forrás, bánya körül folyik, egy derék és egy hitvány
Mindkét műfaj az irrealitáson nyugszik. A Wild West ma már a történelemé, akár Rózsa Sándor legendája; a trópusok vadonjai pedig mások, mint a ponyvaregényekben. Itt a hősöket nem bántja malária, posvány, napszúrás - legföllebb akkor, ha még ezzel is fokozni kell az izgalmat. A revolverhőst félóráig korbácsolják - ami után normális ember két héten túl gyógyuló sérülésekkel gyötrődik -, de ő percekkel utána lórakap és megbírkózik négy-öt ellenféllel. Sem a fizikai, sem a lélektani realitás nem fontos, sőt hátrányos: hiszen a cél a
A detektívregény már igényesebb műfaj: kétségtelenül az angolszász civilizáció terméke. Lényeges eleme abban az angol-amerikai jogszokásban rejtőzik, amely szerint bizonyítékok nélkül senkit sem lehet letartóztatni, s az ítéletig a vádlott éppoly egyenrangú fél, mint a bíró az emelvényen. Ez adja meg a lehetőséget arra, hogy bűnös és üldözője sok tekintetben egyenlő fegyverrel küzdhet, s a jó ügy bajnokát aránylag csekély mértékben támogatja a hivatalos hatalom. Ez a jogrendszer teszi nálunk többé-kevésbbé exotikussá a detektívregényt is.
A detektívregények egyik csoportja tulajdonképpen csak formailag tartozik e műfajba, tárgya a kalandregények közé utalja. Ebben az üldözött éppúgy ismeretes első perctől kezdve, mint az üldöző detektív; a Rossz principiumát rendszerint valami emberfeletti méretű gonosztevő képviseli, kiterjedt gengszter-szervezettel, hatalmas anyagi eszközökkel, sőt tudományos fegyverekkel is. A kenyértörést rendszerint a testi erők küzdelme dönti el. A gazember itt is gyakorta idegen vagy színes, az angol regényekben kínai, az amerikaiakban olasz. Idetartozik a nagyszámú kémtörténet is.
A tulajdonképpeni detektívregény már magasabb igényekkel lép fel: intellektuális kérdésfeltevésen nyugszik, s nagyobbrészt gondolati úton oldja meg a problémát. Alapfeltétele:
A detektívregény szintén irreális: az elvont logika birodalmában játszódik, ahol nincs semmi esetlegesség, véletlen ösztönbeli vagy intellektuális «ugrás». Az író
*
Talán a legnehezebb kérdés annak meghatározása: mi különbözteti meg a ponyvát a magas irodalomtól? Mik azok a jegyek, amelyek alapján rögtön kiviláglik a kettő közti eltérés, sőt ellentétesség?
Az írói műalkotás - mint minden művészi termék - a művész és az anyag harcának produktuma. Az anyag - ez esetben az egész világ, az élet -, mozgásban van, s ez a mozgás, a legkisebb ellenállás elvét követve, közömbös vagy ellentétes az író akaratával. A művész módszere a megjelenítés: a való világ anyagát összefüggéseiben ábrázolja, sűríti a lényeges jegyeket, s a kép, amit létrehoz, már nem az életnek pusztán kiszakított darabja, hanem önálló egység, amely alkotójának kezenyomát viseli; s mivel összefogja a szétfolyó jellegzetességeket, bizonyos benső céltudatosságot nyer, amivel már hatni is tud anyagára, a világra, nemcsak megjeleníti azt. A társadalmi körülmények, az anyag, az író és a közönség viszonya határozza meg tovább a műalkotás milyenségét, de alapja ez a küzdelem, a művész és anyaga közt.
A ponyvánál az írónak és anyagának harca hiányzik. Az «anyag» itt nem a valóság, hanem egy mesterséges, laboratóriumi készlet, amelyből előírásszerinti keveréssel állítható elő a «mű». Az egyes elemek készen adottak, s a vegyítési szabályok olyan szigorúak, mint a gyógyszerkönyvben. Az író nem válogathat tetszés szerint a valóság ezer megnyilvánulása közt, s nem teremthet új kifejezési eszközöket; ez a tömeggyártás előfeltétele, s ugyanakkor az egyéni alkotás kizárása. Kis rutinnal és kombinálóképességgel könnyen ponyvaíróvá válhat az, aki alkatilag közel áll ehhez a «termelési» formához. Innen minden ponyva-mű irrealitása is: a rendszer nem tűri meg a valóság izgató anyagát, akár Karinthy
Ezekből következik, hogy a ponyva lényegében konstruktív alkotás, körülbelül úgy, mint a gyerekek kirakós-játéka. Állandó sablónjai vannak, jellemekre, helyzetekre, cselekményekre, megoldásokra, s ezeket legföllebb némi helyi színnel lehet az eredetiség látszatával felruházni. A ponyva zártabb, szigorúbb műfaj az irodalom minden változatánál; hiányzik belőle az alakulás, a mozgás eleme - ezt a látszólagos mozgalmasság helyettesíti, amely külsőségekben történik, de befelé nincs visszahatása a cselekményre.
A ponyvaregény szerkezete egészen egyszerű elem-csoportokra korlátozódik: két principium kerül összeütközésbe, egyik a fennálló rend, a Jó képviselője, a másik a Rossz, a renddel szembekerülő elem. Kettejük küzdelme váltakozva folyik, hol egyik, hol másik arat részgyőzelmet; e téren az író leleményére van bízva, hogy a kelléktár gazdag eszközeit hogy csoportosítja. Közben climaxról-climaxra fokozódik a mesterségesen sűrített izgalom, amelyet nem a valóság érzésének ereje kelt fel, hanem az állandó emberi hiányérzetnek a szellemi kábítószerrel való áthidalása. A legegyszerűbb eszköz erre a
A jellemrajz egészen sajátos lélektan alapján áll. Minden hős megkapja a maga változatlan adagját testi és lelki tulajdonságokban; ezek mennyiségét és arányát az határozza meg, hogy mennyiben szükségesek a cselekmény szempontjából. Így minden alakot egyoldalúan, nemvalóságosan látunk, mintegy árnyékrajzolatnak, melyet pusztán a mese fénye világít meg egyetlen fényforrásból. A jellemeknek egymásra semmi hatásuk nincsen, a cselekményre még kevésbbé. Pusztán kellékek, mint a színpadi jelmez, hogy meg tudjuk különböztetni őket egymástól. Ezért nincsen egyiknek sem plasztikus valósága: marionettek, akiket az író rángat a történet fonalán.
A helyzetek, a «színtér» váltakozásai ugyanezt az egyoldalúságot mutatják. A környezetnek nincs önálló léte, mindig annyiban van, amennyiben a cselekmény megköveteli. Írói gazdaságosság szempontjából a jó ponyvaregény mintaszerű: minden elem szigorúan funkcionális, távolabbi összefüggésekre nem jut belőlük.
Mindezekből következik, hogy a ponyva lényegében epikus műfaj. Tragikus összeütközésről, drámai feszültségről nincs benne szó; még a detektívregénynek látszólag drámai kifejlete sem az: nem egy új helyzet robban ki a gyilkos leleplezésével, hanem egy adott tény kerül napvilágra epikusan bonyolított adat-csoportok alapján. Ennek bizonyítéka az is, hogy a detektív-film nagyjából megbukott; a lepedőn nehéz követni és észben tartani azokat az apró mozzanatokat, amelyek végül is a tettes árulóivá válnak. A puszta kaland, az exotikus és főleg a vadnyugati tárgykör viszont másodvirágzását éli a filmen: a korai némafilmek nagy slágerei, a
A mai ponyva funkcionalizmusa megsemmisítette a patriarchális ponyva egyik jellegzetességét: az ismeretterjesztő, népnevelő mozzanatot. Irrealitása folytán a modern kalandregény minden adatszerűsége - akár történelmi, akár földrajzi valóságokról van szó - hézagos, legtöbbször hamis. Történelmisége legföllebb abban nyilvánul, hogy a cselekmény rendszerint egy-két nemzedékkel előbbi korszakban folyik; Zane Gry pioneer-regényei az 1860-as években játszódnak, Max Brand cowboy-történetei az egy nemzedékkel későbbi Wild West-korszakban, Hendryx alaskai történetei a századforduló aranylázában, a trópusi regények végeláthatatlan tömege a gyarmati kapitalizálódás előtti években. Természetesen ez csak külsőleg rekonstruálható így, mert
A ponyva - a magasabb irodalommal szemben - a legkisebb ellenállás irányát követi. Ez pedig (bármilyen paradoxul hangzik is) az abszolút formai zártság. Minden formabontás, újítás, problematika már erőfeszítést követel, írótól és olvasótól egyaránt; ezért nem tűri meg a ponyva dogmatikusan kialakult szerkezete.
A stílus, a magas irodalom egyik legfontosabb elemi jegye, a ponyvánál egyszerűen hiányzik. Amennyire fontos a külső forma, annyira lényegtelen a benső alakítás; funkció-szerepe nincsen, tehát fölösleges. A megírás lehet bármilyen pongyola, a fontos a tartalom, a mese, akármilyen döcögően van is lerögzítve. A fordulatok, szóképek, hasonlatok szintén sablonszerűek, ismétlődők, a hiányos és csökevényes jellemrajznak megfelelően. A jó stílus, a nyelv eszköze, szinte fölöslegesnek látszik, mert elvonhatja a figyelmet a lényegről; a stílus a ponyvánál stílustörést jelent.
*
A ponyva nemcsak formai alkatában konstruktív műfaj, hanem közönséghatásában is. A mai ponyvairodalom mindig a fennálló társadalmi rend feltétlen kiszolgálója és támogatója. Ebben nyilatkozik meg közvetlen konstruktív szerepe, a szónak most már társadalompolitikai értelmében. Ez pozitív és negatív formában nyilvánul meg; a pozitív oldalon a ponyva mindig a fennálló Rend győzelmét hirdeti - a detektív legyőzi a társadalomellenes gengsztert, a cowboy megvédi a birtokot, a magántulajdont a bitorló ellen. A trópusi utazó a gyarmatos fehér hódítók igazát hordozza. Mindig a fehér ember győz, az uralkodó rendszer bajnoka, a fennálló törvények és intézmények védője. S csak antól érdekesebb, ha ezt erőszakos cselekedetekkel tarkítva teszi meg.
Negatívumok tekintetében ugyanezt a célzatosságot tapasztaljuk. A ponyvaíró számára tabu a politika (kivéve talán a kémtörténeteket, ahol gyakran szerepelnek ellenlábas társadalmi rendszerek képviselői - de ezek is inkább gonosztevők, mint politikusok); tilos a házasságon kívüli szerelem, az erotikum és mindennemű társadalmi probléma. Mind e kérdések száműzöttek a ponyva tárgyköréből, megannyi «nenyúljhozzám».
A másik, talán még fontosabb szerep a tömegember ösztöneinek, aggresszióinak «lereagálása». Itt jut jelentőségre a ponyva irodalomhelyettesítő szerepe. A valódi irodalmi mű nem kerülheti ki a társadalom, erkölcs, egyén-élet adottságait, nyílt kérdéseket érint, problémákat vet föl, akaratlanul is alapvető tényekre és összefüggésekre világít rá, s rendszerint állást is foglal, velük vagy ellenük. Ugyanez az olvasókban is visszhangot ver, tudatosan vagy öntudatlanul, reagálnak a kérdésfölvetésekre, s magukba fogadják az írói mű hatását, esetleg ellenkezéssel - de el nem mehetnek mellette. Egyes jelentős irodalmi alkotások tömeghatása közhelyszerű (
A ponyva mindennek ellenkezőjét teljesíti. Egyszerű eszközeivel a járatlan, olvasásban képzetlen közönség tudatára és érzésvilágára apellál, a nagyvárosi embermalom szürkeségét valószerűtlen világképével feloldja, az agressziókat - amelyek tudatosítás esetén egész más irányt vennének, - szerveződésükben megakasztja, s a mechanizált izgalom módszerével felszínesen kielégíti, levezeti. Így igen hasznos szellentyűnek bizonyul; stimuláló pótanyag a valóság mélyebben izgató anyagai helyett. A
Ez az összefüggés a ponyva és hatalom között mindkét félre hasznos; a ponyvakiadó élvezi a háborítatlan terjesztési lehetőségeket, a fennálló rend képviselői pedig megkapják az önkéntesen «irányított» tömegirodalmat, amely saját jószántából tesz eleget a hallgatólagos kikötéseknek. Ez a jelenség egybeesik a ponyvairodalom kapitalizálódásával. A mult századvég ponyváján Rinaldo Rinaldini és Rózsa Sándor voltak a főhősök - mindkettő szabadságharcossá előlépett szegénylegény, a gazdagok ostora, a földhözragadt nép gyámolítója. Ez a fajta ponyva nálunk nyilván a Bach-korszakban született meg, s az egész országra kiterjedő ellenzékiség tartotta fönn. A mai ponyva hősei viszont nem népi szabadságharcosok, hanem államrendészeti közegek.
*
Összefoglalva e rövid és futó elemzés eredményeit, egy dolog nyilvánvaló: a ponyva mai formája nemcsak irodalom-helyettesítő, hanem irodalom-
A ponyva virágzásának másik oka az író és olvasó közti szakadék. A művelődési, olvasási vágy megvan a tömegekben, de támaszték, útegyengetés híján csak a ponyváig jut el, s ott meg is reked, - hiszen látszatra megkapja azt, amire vágyik. Csak azt nem kapja meg, ami az igazi olvasásnak titkos mellékterméke, azt a szublimált izgalmat, azt az intellektuális-érzelmi hatást, amit csak a valódi irodalmi mű adhat meg.
Van-e lehetőség arra, hogy a magas irodalom a siker jegyében vegye föl a harcot a ponyvával? Ennek mélyebb elemzése túlmegy e tanulmány keretén. Írónak és olvasónak egyaránt meg kell változnia ehhez, s ez hosszú és nehéz folyamat. Tüneti kezeléssel, társadalmi bojkottal, szószéki ostorozással nem lehet eredményt elérni; de még ponyvára vitt irodalmi művekkel sem. Ezek elfonnyadnak, mint az idegen vegyi összetételű talajba átültetett növények; a másképpen kondicionált ponyvaolvasó idegenkedik tőlük. Az olvasó felszabadítása olyan társadalmi probléma, amely csak más, fontosabb és döntőbb kérdésekkel együtt oldható meg. Addig az író feladata az, hogy megvilágítsa a ponyva mibenlétét; saját irodalmi munkásságánál pedig külső eszközeiben törekedjék arra a hatásra, amit elejtett, s amit a ponyva emelt föl: teremtse újjá az írói alkotás legfőbb eszközét, a kalandot és a mesét. [*]
[*]