Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám

Szép Ernő: Eszmélet

Miről beszélnénk most ahelyett amiről a szó folyik, tonnatartalomról, stukákról, Bengháziról satöbbiről, miről beszélnék evvel a piktor barátommal, vagy miről beszélnék a vacsorán avval az asszonynyal aki mellettem ül, vagy a pincéremmel miről beszélnék ha nem volna ez a világ? Tizennégy nyara óta, mikor az első világháborút megnyitották, azóta mindíg mindíg megakadok ezen a gondolaton: jaj, miről beszélnénk ehelyett ami most a témánk, Uzsok, Przemysl, Mazuri tavak, Vosge-ok, Piave, kenyérjegy, komisz cigaretta, öltönyforditás és minden, forradalmak, Trianon gyásza és nyomorúságai, megint háború, Abesszinia, Kina-Japán, Spanyolország és azután ez, ez ami most van. Evvel a fáradt elmével el se próbálhatom képzelni, mi lett volna az a más, amit beszéltünk volna huszonhetedik esztendeje, ha az a világ marad, amelyikben az életünk kezdődött. Micsoda könyveken, darabokon, milyen festői stilusokon veszekednénk, miféle utazások felől mesélnénk megjövet, milyen álmodatlan új orosz balleteket emlitenénk, milyen szerelmek felől sugdolóznánk, miféle tréfák lennének divatban, micsoda személyesebb unalmakat nyögnénk, mifajta botrányok utálkoztatnának és minémü katasztrófák döbbentenének meg. Azt érzem folyton, hogy ez, amit élünk, merő véletlen, várakozik ránk az otthagyott multban az első Európa folytatása. Ha kinyitom a szám, mintha nem önnönmagamat hallanám, hanem rádióleadást, vagy valami lemez hangzik a nyelvemen. A hamis Idő, mely ugyanazt a szöveget diktálja milliárd lemezre, fülel és élvez hahotázva szörnyü magosan a sztratoszférában, vagy odalenn a fekete pokolfenéken.

*

Elborzadunk az önző öregektől. Mi a magyarázata vajon ennek a fenomenális önzésnek. Az talán, hogy az ilyen öreg a maga szivéből akarja pótolni az iránta való szeretetet amit elveszitett a mások szivében.

Talán nem is a tulajdon maga ereje, szándoka, szeretete az ami tartja őt. Az élet ragaszkodik őhozzá, nem ő az élethez. Élet és halál versengése, háborúja ez. A leghitványabb katona is kell az Életnek. A fillért is félti a zsugori milliomos.

*

A nő ugyanazon tüdő, gége, mint mi, s más a hangja. Ugyanaz a forma kéz, láb, és más a járása s más az irása. Ez mind u. n. nászjelleg. Hanem annak a nőnek aki hivatalba jár, olyan lesz a kezeirása mint a miénk férfiaké. A nemszép nőnek a szeme másformán pillant mint a szép nőé. Elveszett a csáb belőle. Általában a tekintetét az idomitja hogy mennyire szép vagy mennyire nemszép. Mintha a lámpa lángját feljebb lejebb csavarják.

*

A teknősbéka háromszáz esztendeig él, a pillangó élete egy nyárnál kevesebb. A pálmát örökös nap melengeti, az orgona, szegény, három hétig virágozhat. A mókus gondtalan szórakozik a fán, a szerencsétlen patkányt kiűzik a világból. Egyik nő délceg, másik nyiszlett, senki meg nem kivánja. Egyik ember szépnek, erősnek, tehetségesnek születik, másik kehes, ostoba, gyámoltalan. Egyik vidám természet, másik szomorú pofa. Meglehet ez az igazság, hiszen a Természet ezt diktálja. Meredj belé ebbe a vak Igazságba, úgy nem látsz, akár a tündöklő Napba próbálnál tekinteni.

*

Beethoven süket volt. Én szegény vagyok.

*

Akik az algebrát értették, hogy fájt mindíg a szivem: mennyire idegenek tőlem. Emlékszem egy, külömben ártatlan fiút, úgy tudtam gyülölni mint az osztrákot. És emlékszem olyan impressziómra, hogy ezek akik megfejtik az egyenleteket, ezek Marslakók. Annyira más világ, akik értik az algebrát. Algebraórán merengve néztem el az osztályban a fejeket. Olyanok mint az én fejem. A szavuk is fiú-szó, játszani is szeretnek, verekszenek is; hogy lehet hogy az algebrát állják? Véghetetlen szomorú lettem.

*

Kedves, alázatos lélek; boldog mosollyal köszön, a kalapját elnyújtva amennyire csak birja, s azután elnézőn, a képe szinte megdicsőül; most számol el magának afelől az üdv felől amit jelent néki, hogy engem láthatott.

*

Nem tudja úgy gyülölni az igazság a hazugságot, ahogy a hazugság gyülöli az igazságot. A világosság nem tudja úgy gyülölni a sötétséget, ahogy az gyülöli amazt; se a jóság nem tudja úgy a roszaságot gyülölni mint a roszaság a jóságot. A jóság nem is tud gyülölni. Csak csodálkozik, csak bánkódik a jóság.

*

Az elefánt két esztendőn át hordja a magzatát. Időket bíró nagy munka nem teremtődhet kapásból. Az állat is az él tovább, amelyik hosszabb ideig volt az anyja méhében.

*

Mindenki valami, valaki más szeretne lenni. Én én szeretnék lenni; nem jutok hozzá.

*

Az jutott eszembe: vajon ragyognának a csillagok az égen, kiöltöztek volna a Földön a virágok, a páva felnyitná-é meseszép farkát avval a tündéri rebbenettel, füttyentene-é akkor is a rigó, ha nem élne ember a világon, ha nem volna ez a müértő publikum aki előtt ragyoghat, zenghet, mutogathatja magát?

*

A halálnak más nevet kéne adni, ez a neve gyász és rémület. A kórház is olyan szomorú szó, pedig gyógyitanak benne. Egészség házának kéne híni. A halál helyett olyan szó kéne mely a békességgel rokon meg a szabadsággal.

*

A villamosra felkecmereg három törpe. Micsoda néma gaudium. Hát mi mekkora nagyok vagyunk? még egy öszvér is magasabb nálunk. A törpe tán csak azért keletkezett, hogy a kicsike ember valami magosságnak tudhassa magát.

*

Iró bajtárs, meg-meglop. Minap is elmeséltem a klubban valami kis hallott históriát; oda fülelt, harmadnapra elirta. Utánoz. Nyolc-tiz esztendő előttről való tárcáimat újjákölti. És pocskol a hátam megett, lebecsül. Istenem mit csináljak evvel a derék úrral.

Az ember szolgál itt életében valamit, valami szépet, valami emberséget. Ennek terjedni kell. Az utánzóm nékem segít. Az eredetit nem őreá bizták, azért haragszik őkelme. Haragszik mint a szegény a gazdagra, csúnya a szépre. Igaza van. Az a fájdalom, amit a szivemnek az ő emberi hütelensége jelent, az az én privát bajom; a munkáló elmének túl kell ezen magát tenni.

*

Nem hiszem, hát nem igaz.

*

Még öreg se vagyok és talán már nem is illik élnem, ha összeadom versiró fivéreimet akik fiatalabb fővel meghaltak.

*

Az erdőben küzködő ősember nem ismerte ezeket a lélekszaggató csúf hangzatokat, gyárkéményét, fékezését, autókürtét, shrapnelét, repülőgépét, gőzszelepét, ködkürtét a tengeren. Hanem ő szenvedte a farkasnak, sakálnak, keselyűnek, veszedelmes vad majmoknak az üvöltéseit, visításait.

*

Nem az élet kell, nem ahhoz ragaszkodom én. A világ kell. A látvány. A látás, eszmélés, ennek a véghetetlensége. Nem akarózom itthagyni az előadást.

*

Nem hajlik a hátam eléggé. A tornaóráinkon szégyellettem fiúkoromba, hogy a lenyujtott két kezem nem éri el a lábomfejét, úgy, mint a többi fiú ujjai vége eléri. Nem tudom, nincsen-é kapcsolatban ez a fiziológiai hátrány avval a lelkivel, hogy nem bírtam alkalmazkodni, meghajolni másoknak se az igaztalanságai, se a jótanácsai előtt.

*

Művész vagyok, árnyékom a fényes, nem életem.