Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus

Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus
(Jegyzetek a regényről)
3.

Abból, hogy az irodalom és a valóság viszonya, - vagy talán inkább a valóságról alkotott fogalmunk - lényegesen megváltozott: szinte törvényszerűen következett, hogy megváltozott a regény egész műfaja, egész esztétikája. Többé már nem a mese a fontos, hanem az, hogy valahogyan a mesén túl megragadjuk az élet örökebb lényegét, elsikló, anyagtalan «anyagát». Megragadjuk talán az «action gratuite»-kben, talán a képzettársítások, az emlékezés laza folyamában, talán a mindenséget vallató panteizmus párás extázisában, talán a kitárulkozó csodálkozás és imádat áradó hallelujáiban, talán a kedély leheletnyi rezdüléseiben; - akárhogyan, de megragadjuk, foglyul ejtsük egy tiszta élményben! A regény elindul egy remek kísérlet útján: nem történetet mond el, hanem lényeget szuggerál s valahogyan közeledik a zenéhez. Gondoljunk a nagy Woolf-regény, a Hullámok szüntelen monoton habverésére, a gionoi bel canto patétikus áradására, vagy egy közelebbi, frissebb példára: a Vendégjáték Bolzanóban klasszikus operaszínpadára.

A regényt a köztudat s a kritika egy része még mindig a realista típushoz méri, holott már régen eltávolodott tőle s mást vall, mást akar. Megragadni «valamit», az életet, viszonyainkat, érzéseink, hangulataink, egész létünk gomolygó, szüntelen születő s szüntelen meghaló világát, s megragadni nem egy történet esetlegességében, hibátlanul s az általános emberi magasságába emelkedve, hanem a meglazuló, széttöredező történeten át szinte bölcseleti érvénnyel, úgy, ahogyan a zene lehet bölcselet: közvetlen odasuhanás az ideákhoz.

Az a «valami», az a nagy készülődés, amelyről beszéltünk, aligha nem a kiegyenlítődés kísérlete volt a zene és a történet, a lazaság és a fegyelem között. Valahogyan így: hogy a regény történet is legyen, szakítva az egymásra torlódó mondatok és asszociációk szeszélyesen hullámzó zenéjével, s egészében, «realizmusában» mégis valaminő olyan hatást keltsen, olyan élményt hívjon elő bennünk, mint a zene, - a tiszta, és nem a straussi programmzene. A regény látszólag meghunyászkodva visszakullogott a műfaj medrébe, mint egy megszelíditett áradás, s mégis itt szakított végleg a műfajjal, a hagyományos értelemben vett műfajjal. Nem a mesével, nem a jellemzéssel törődött; tett akart lenni, a szónak egy különös - le merjük írni, hogy filozófiai? - értelmében; tett vagy inkább teljesítmény, a végtelen pillanat, vagy a pillanattá tágult örökkévalóság megrögzítése egy immár többé-kevésbé szilárd formában; «szabályos» regény lett, csakhogy belső szabályai, szándéka, eszményei lényegesen mások voltak, mint a szabályos regényekéi.

S e nemzedék látszólagos szürkeségének, meddőségének legmélyebb oka talán a föladat roppant nagysága volt. Akik figyeltek rá, mást vártak tőle, egy új forradalmi kócosság romantikáját, s amikor azt mondták rá: klasszicizmus, - fitymálóan mondták és már-már becsmérlően. Pedig szerényen s áhitattal egy hatalmas vállalkozás sikerének szentelte a fiatal évek heves lázát. S ez volt benne a «nagyság», «nagy» művek nélkül is: e fényes hit a teljesítményben, az érvényesen megragadott pillanat örökkévalóságában. Egy háború küszöbén és szemben a fojtogató Idővel...