Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő

Kádár Erzsébet: Mi ernyeiek
Makkai Sándor regénye - Révai

Van egy «félmúlt», amelyről öreg emberek néha még beszélnek, az előttünk járt harmadik nemzedék fiatalsága: az idő különösen bővizű forrásvidéke a történelmi regényeknek. Még nem jegecesedett meg semmi, az apróbb családi és közéleti események átsejlenek a ráncosodó-fátyolosodó sejtfalakon, tárgyakat tapinthatunk, amiket a nagyapák még használtak, öreg szekrények különös illatot őriznek, de az író már bizonyos magasságból tekintheti át a tájat, látja az indulatok áramlásának irányát, tudja, hol rántanak a mélybe veszélyes örvények, hőseit és az eseményeket titkos összefüggésekben lesheti meg. A napoleoni harcok évtizede, az akkori Oroszország és Európa volt ilyen «félmúlt», amikor Tolsztoj a «Háború és béké»-t írta.

Makkai Sándor is ezt a szerencsés időt választja: megírja a másfél évtizedet, mely a szabadságharc 49-es ájulására következett. Mindenfelé üszkös gerendák füstölnek még, sebesült, véres, nagyon fáradt emberek rejtőznek padlásokon és présházakban, a győztes hatalom szomjasan, kegyetlenül vadászik áldozataira, néha-néha felcsapnak a remény mocsárba csaló, veszélyes lidérctüzei, szúnyogként rajzanak az árulók, vannak akik nem tudnak kijózanodni, s öntudatlanul kezdenek kis csoportokba verődni azok, akik nagyon keserűen józanok lesznek. A szabadságharc utótörténete, - milyen remek, izgalmas anyag, történetírók se írták meg eddig, regényíró egyszer vállalkozott a feladatra. Sárközi György az «Oldott kévé»-ben. Makkai tehát jól indul, nemes izgalmat igér, választása szerencsés, - lássuk, milyen lesz a regénye?

Csalódásunk azzal kezdődik, hogy Makkai nem regényt ír, hőseinek egy nemzetnevelő program válik színezett példázattá. Legérthetőbb a három Ernyei-fiú sorsa: aki lázad, bármilyen igaz indulattal teszi, gyökértelenné, hazátlanná válik; aki a tudományt és a szellemet választja, nemes ember lehet, de útja a magány és tépelődés lejtője; a földnél kell maradni, aki a földet kéri magának, az boldog és tiszta marad, ő a legerősebb magyar. Így persze nem élő figurákat kapunk, nem emberi kapcsolatokat és oldódásokat, de kifolyt vérű, sápadt, zörgő jelképeket és a történelmi regények örök rémét: papiros-hősöket.

Makkai Sándor írásától mégse tagadhatunk meg valami nemességet: sápkóros hőseit Barabás vízfestményeiről másolta (Barabásnak a szorgalmi műfajon átütő tehetsége nélkül). Ezekbe az emberekbe, a fiatal hősökbe, tülltestű lányokba, spiclikbe, derék öreg tanárokba, csábító császári tisztekbe, pipiskedő vénkisasszonyokba, rokonszenves szülőkbe lélek helyett boldogító szólamokat lehelt: a haza, a család, a kötelesség, a hűség erényeit, - nem ezek a derék regényhősök s nem Makkai Sándor a bűnös abban, hogy a legforróbb fogalmak is papírként zörrennek papíremberekhez.