Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 1. szám

KERESZTURY DEZSŐ: ÖSSZEOMLÁS
Szabó Zoltán könyve

Szabó Zoltán nevét «falukutató» munkái, a magyar nép és általában a magyar vidéki élet égető kérdéseit tárgyaló riportkönyvei s e nagyobb művek körül sűrűn felsarjadó kisebb írásai tették ismertté. Irodalmi közvéleményünk úgy tartja őt számon, mint a nagy multú magyar publicisztika egyik igen tehetséges, becsületes, emberségesen európai és magyar magatartásért küzdő képviselőjét, akinek írásaiban egyformán érdekes a tárgy, amelyről szólnak, a szempont, amelyet érvényesítenek s a forma, amelyben mondanivalójukat előadják. «A tardi helyzet» körül felzajdult érdeklődés még csaknem kizárólag a tárgynak szólt: a magyar falusi nép hamar divatba jött s sajnos hamarosan divatjamult kérdéseinek. Ha a könyvnek sikere volt, azt legalább annyira köszönhette a korhangulattal való találkozásának, mint a maga vitathatatlan írói értékeinek. Az olvasók s a kritikusok nagyobb fele nem tudta, vagy ha tudta, feledni látszott, hogy Szabó Zoltán fínom, a színek áhítatos izzásával, a szavak irizáló ötvözetével s a szerkezet olvadékony lágyságával ható versekkel jelentkezett először a nyilvánosság előtt, hogy tehát inkább a hangulatok és érzések, mint a hűvös ész és a rideg tények embere mutatkozott be. Ami az első könyv után következett, igazolni látszott a feledékenyeket: a «Cifra nyomorúság» annak, aki kapásból olvasta csak, mint egy könyvvé bővült kombattáns újságcikket, alig tünhetett fel másnak, mint «A tardi helyzet» kibővített, elsősorban tárgyában meggazdagodott folytatásának. Itt csakugyan több «tárgyi bizonyíték» sorakozott fel a tételek igazolására s akik a fiatal publicistának felületességet, a tárgyban való alapos elmélyedés hiányát s túlzottan egyoldalú népbarát magatartását vetették szemére, most kaptak statisztikai táblázatokat, adatok sokaságát s a vidéki élet minden rétegét figyelembe vevő szemléletmódot. «Igen jó riportkönyv», hallottuk akkoriban a műfaji megjelölést. «ha így folytatja az ifjú szerző, jó szakember válhat belőle». De Szabó Zoltán még sem lett szakemberré. Tagadhatatlan, volt ebben a könyvében sok szakszerűség s komoly kutató-igény is. De mennyi áruló jellel, fordulattal, részlettel s képpel is találkoztunk benne, amit teljességgel a lírikus művének kellett tekintenünk, oly lírikus művének persze, aki nem versekben, hanem tájak és helyzetek hangulatai légkörébe rejtőzködve, fínom erezetű, árnyalatokban dús s valami jellegzetesen lágy és monotón zenére lejtő próza nyelvén fejezi ki magát közben, még a «Cifra nyomorúság» előtt egy évvel, megjelent Szabó Zoltán útirajza «A Vaskapun túl». Kár, hogy az irodalmi nyilvánosságnak csaknem teljes kizárásával. Mert ebben a kis kötetben egészen gáttalanul s felszabadult gyönyörűséggel, minden nagyobbigényű publicista szándék s tényközlő kötelességtudás nélkül mutatkozott meg ennek a fínoman árnyaló könnyűkezű tájköltőnek tünékeny, lebegő képekbe és változékony, halkan áramló színekbe öltözködő lírája. Akik ismerték Szabó Zoltánnak ezt a könyvét, nem lepődtek meg új művén, az «Összeomlás»-on sem. Csak azok érezhettek csalódást ennek az érdekes és szép francia útinaplónak olvastán, akik a «falukutató»-tól nem látták a szenvedélyes stilisztát és szociális realizmust kértek számon a lírikustól akkor is, amikor sem érkezése, sem módja nem volt e különben tiszteletreméltó ízlés- és szemléletmód érvényesítésére.

*

Miről szól Szabó Zoltán új könyve? Franciaország összeomlásáról? Semmiesetre sem! Csak a Harmadik Köztársaság összeomlásáról. Pontosabban: arról, amit az író, aki egyszerre volt Párisban tanuló diák, hivatalosan akkreditált sajtótudósító s hosszú éjszakákat átvitatkozó, múzeumokban és parkokban, roppant tereken és néma utcácskákon őgyelgő, a világnak, a művészetnek és önnön tépelődő lelkének dolgain és jelenetein elmerengő költő, mondom, amit Szabó Zoltán az első háborús tavaszban ébredező s a német hadsereg pőrölycsapásai alatt összezúzódó Párisban, aztán a Párisból Bordeauxba vivő országúton s végül a kényszerű rivierai fogságban átélt.

A könyv bánatos nyitánnyal kezdődik, egy 1939 szeptemberéről, a második világháború kezdő napjairól keltezett naplótöredékkel, amely mintegy lírai kilátópontul szolgál, s azt célozza, hogy az eseményeket egy távolabbi, teljesebb európai távlatban lássa az olvasó, még ha ez a távlat csupán lírai és eszményi is. Azután kezdődnek a «nagy élményről» beszámoló naplójegyzetek, «melyek nem magyarázni akarják, ami történt, hanem csupán érzékeltetni akarják, hogy miként». Az anyag természetesen tagozódik három nagy fejezetre. Először a háború ködeibe az elsötétítés félhomályába merült Parisról kapunk képet; azaz hogy inkább a megfigyelő lelkiállapotáról, vagy még pontosabban: arról az ideges s egyre kínzóbb feszültséggel telítődő atmoszféráról, amely egy veszélyt érző rajongó idegen s egy magabiztos, biztonságában és győzelmében még az összeomlás partján is vakon bízó város súrlódása közben kialakul. A város békésen, zavartalan örömmel élvezi a fakadozó tavaszt, lustán issza a forrósodó napfényt, kábultan fürdik a déli szelekben. S akkor hirtelen, egy hadijelentés után, amely úgy jön, mint a taglócsapás, felriad s eszeveszett menekülésbe fog; kiárad a kapukon túlra s beleömlik abba a zavaros, sodró áradatba, amely északról, keletről, nyugatról egyazon pánik és remény taszításában és vonzásában lüktetve hömpölyög Tours, majd Bordeaux felé s onnan vissza, cél és irány nélkül. «A nép ömlik, hevesen és szökellőn, mint felhasított artériából a vér. Itt vérzik el Franciaország», súgja a rémület és a szánalom az írónak, aki maga is a menekülőkhöz csatlakozott s inkább választotta a bizonytalan cselekvést az országúton, mint a tétlen biztonságot a párisi hotelszobában. Mi történik ezen az úton? Kaland, a szó izgalmas értelmében, kevés: a holtfáradtan, kimerülten tántorgó menetből fel-felvillan egy-egy szívszorító arc, hátborzongató jelenet; a menekülő író veszélyes helyzetekbe kerül, de komoly baja nem esik, emberek és tájak segítő s pihentető jósága újra és újra tovább segítik. Bordeauxban, a teljes összeomlás közepette, azután egyszerre kihúny benn a menekülés tébolyító láza. Ami ott lezajlik - úgy érzi - már nem az ő ügye. Elindul tehát visszafelé: haza. De Nizzában, ahol a fegyverszünet híre utóléri, megreked. S a tündéri déli verőfényben, a fáradhatatlanul zúgó tenger partján, a szándéktalan nyaralás eseménytelen heteiben számvetést tesz önmagával s néhány beszélgető társsal arról, ami történt s ami a jelekből, okokból és lehetőségekből láthatóvá vált. Számvetése nem a reálpolitikusé, a közgazdasági vagy szociológiai szakemberé, hanem az utazóé, az érzékeny és résztvevő megfigyelőé, aki túlságosan is sok szempontot mérlegel, hogysem végső döntést hozhatna. Tudja, hogy az elkövetkezendő «roppant szellemi hajtóvadászatokon minden bokorból kiugrik majd egy bűnös, minden szögleten feltűnik majd egy ok. A francia tragédiának túlságosan sok oka van és túlságosan sok bűnösét találják.» Könyvét ehez képest nem az események mérlegével, hanem lírai zárószavakkal fejezi be. Nem csak azért, hogy újra hangsúlyozhassa azokat az európai távlatokat, amelyekbe, erősen lírai lelkesültséggel, tárgyát beállította, hanem azért is, mert a könyv szerkezeti arányai így kívánják ezt.

Mert az «Összeomlás», a napló és riport-forma látszólagos lazasága és az idő hullámaival együtt alakuló változékonysága ellenére, határozott terv és szerkezet szempontjai szerint van felépítve. Belső rendjét azonban nem az elzúgó történelem eseménysora, sem nem a politikai ész logikus gondolatmenete határozza meg. Valami festői vagy még inkább zenei kompozíció körvonalai bontakoznak ki előttünk a könyv olvasása közben: mintha az írónak fontosabb lenne gyengéden árnyalt színeinek méla harmóniája, visszatérő dallamainak s szépen zengő hangzatainak tisztasága és művészi gazdagsága, mint a tárgy, a valóság, amelyről beszámol. Valóban, Szabó Zoltán ebben az írásában sokkal inkább, mint akármelyik eddigiben elsősorban stiliszta és lírikus. A kifogások, amelyek könyve ellen eddig elhangzottak, ennek a ténynek fel nem ismeréséből származnak.

*

Az elégedetlenek általában három kifogást emelnek: a könyvben, szerintük, túl sok a stiláris remeklés, a tények és magyarázatuk helyett inkább hangulatokat ad, az általános romlás közepette, a kínlódó, halálraszorongatott emberek közt járva is mindvégig a szépségért rajong. Ismételjük, annak, aki szociális realizmust, izgalmas riportot vagy világpolitikai helyzetképet várt, a maga szempontjából igaza lehet, ha elégedetlenkedik az «Összeomlás» olvastán. De mégis: Szabó Zoltán könyve a maga egészében szép, értékes, megható és felemelő olvasmány: megérdemli, hogy a saját szempontjai szerint értékeljék.

Tagadhatatlan, hogy a könyvben sok az omlatag, nem egyszer túlfinom és túlszínes mondat, a Proust-Krúdy-Szomory-Márai-ízekre emlékeztető ízlet. Egy-egy pillanatra csakugyan úgy érezhetjük, a kifejezés szépsége már-már öncéllá válik. De vigyázzunk az ítélettel. Valóban igazuk lenne azoknak a, manapság sajnos egyre hangosabb, bírálóknak, akik szerint a kifejezés ízléses ápoltsága s árnyalatossága egyértelmű a gondolat igazságának elárulásával? Távol áll tőlünk, hogy egy szépelgő s a stílus színeiben megrekedő rhetorikus irodalom hírverői közé álljunk. De mégis: nem ismételhetjük elég gyakran - s különösen napjainkban nem -, hogy az igazi irodalom legalább annyira szép kifejezés is, mint valóságos tartalom, legalább annyira a szavak zengése, mint jelentésük összege. Nem lehet tagadni azt sem, hogy az «Összeomlás» lapjain a valóság éles körvonalai elmosódnak s hogy a maga egészében inkább hat egy magános író töprengő monológjaként, mint egy ügyes ujságíró helyzetjelentéseként.

S hogy a beszámoló írója szenvedélyesen ragaszkodik a szépség, költészet, álom és emlékezés édes ízeihez? Tagadhatatlan, hogy művészetrajongásában, táj- és emlékkultuszában van itt-ott némi irodalmias kacérság is. De a lényeg mégsem ez. A lényegeset ebben a vonatkozásban a zárófejezet mondja ki, amelyben az író, kissé a romantikusok érzelmes hevületére emlékeztetve, hitet tesz eszményei mellett. «Én nem csalódtam bennük. Miért is kellett volna csalódnom bennük? A Meusenél és a Bataille de Franceban mi esett el? Nagyhatalom, hegemónia, Európát osztó politika? Ezekhez nem fűzött érzelmi rokonszenv, hogyan is fűzhetett volna engem, a magyart? Szeretetet a francia szellem iránt éreztem, a vers iránt, a katedrálisok iránt, a francia fény, a latin világosság iránt, mely végig kúszik a francia tájon és széppé színezi az életet. Az csalódjon, aki a francia erőre spekulált, a francia politikára, a francia fegyverekre.»

Ez a magatartás mai politikai realistáink szemében talán túlságosan is elvontnak, légiesnek, költőinek tetszhetik. Aligha van igazuk. Aki a hatalom uralmának napjaiban a szellem és szépség, a tiszta és igaz emberség mellett tesz hitet, rosszul választott csakugyan? A könyv utolsó lapjait olvasva akaratlanul is Schillerre kellett gondolnunk, a nagy német géniusznak arra a költeménytervére, amelyet 1801-ben, a Lunévillei béke után vázolt fel, «Lehet-e még önérzete a németségnek ebben a pillanatban, amikor dicstelenül áll egy könnyekkel terhes háború végén, amikor két elbizakodott nép teszi lábát a nyakára s a győző dönt további sorsáról? Igenis, lehet. A harcot szerencsétlenül fejezte be, de azt, ami igazán érték benne, nem vesztette el. Német birodalom és német nép: két különböző dolog. A németség méltósága sohasem hercegei homlokán ragyogott. A politikától egészen független, sajátos értékvilágot alkotott magának a németség s ha az Impérium megdőlne is a német méltóság érintetlen maradna. Erkölcsi nagyság ez, a nemzet kultúrájában és jellemében él s független a politikai változásoktól...»