Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám · / · Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály

Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály
1.

Petőfi 1847-ben Bejéről keltezett úti levelében nekieresztett élcelődéssel leplezi le az őt vendégül látó Tompa Mihályt, aki költeményeiben országszerte természetrajongó hírében áll. Murány várához rándultak ki ketten, amint megtudjuk, - hogy témát keressenek a Kisfaludy Társaság kitűzte «Széchy Máriá»-hoz. «A napokban megnéztük Murány várát, mely ide valami hat óra járás - írja Petőfi -, szép, derült, nyári délutánon jártunk a nevezetes romokon, melyek talán hazánk valamennyi várai között legközelebb állottak a felhőkhöz a mindenfelől szédítő meredekségű kőszikla ormon. Köröskörül a még magasabb hegyláncon sötét fenyvesek, alant a mélységes völgyben, kéklő köd alatt fehér juhnyájak és tehéncsordák. A nyájak kolompoltak, a madarak daloltak és fütyöltek, mindenütt zaj, életzaj, csak itt fönn a bércen, hol egykor kardok csörögtek és ágyúk dörögtek, csak itt volt csend, halálcsend, kivévén, hogy Tompa Mihály hortyogott. Igen, aludt és hortyogott, becsületem szentségére esküszöm, aludt és hortyogott, mert eskü nélkül a legkönnyenhívőbb ember sem hiheti el...» Petőfi, - leszámítva a «kapcáskodó komisz páter» iránti, már előbbi fanyar hangulatát, szívből édeleg rajta, hogy Tompa, a regék nagylélekzetű költője elalszik Murány alatt. Nem tudja megérteni, megbocsájtani a harmincéves, de idegeiben kimerült, szívében már beteg, mélabús költő önfeledt percét. Nehéz lehetett megértenie a gátlásokat nem ismerő Petőfinek, hogy egy hatalmas testben a nagy szív mellett, kétségeskedő, rezignált lélek lakozzék, amely el tud bóbiskolni a legnagyobb élményzuhatag alatt. Tompa pedig félesztendő mulva Gräfenbergbe menekül ez elől a mélabú elől, hogy Priessnitz módszere szerint vízkúrával hosszabbítaná roskatag életét, amely egy évtized mulva mint árnyék követte őt.

Petőfi szavaiból csak a szánalom hiányzik; ha nevetségessé akarta is tenni barátját, a kép sikerült, kifejező. Tompa, mint az ősz, elmúlás hivatott nagy költője él az irodalmi köztudatban. Mégis azt kell megállapítani, hogy e költészet mélabúja, ami szorosabb értelemben verseit illeti, - nem méri fel azt a drámai anyagot, szenvedésélményt, ami mögötte lappangva és kitörve él. Ez a költészet romantikusan szemérmes kifejezése megenyhítése egy sokszor infernális szenvedésekig jutott léleknek. Fölötte éteri magasságban lebeg a megveretettség mártirian szelíd magyarázata: a boldogságnak nincs szüksége fényre. De lapozzuk fel Tompa levelezését, prédikációit, megérezzük azt a közeget, ami az ember és a költő között van, azt az elvesztett hőmennyiséget, amely nem mindig juthatott el a műig. Az akarás és tehetetlenség kettőssége mutatja igazán Tompa súlyos fájdalom-élményét. Az erős, hatalmas földi szervezet s a visszametszett lélek akarása, a gátlottság, képzelgés tárul fel Tompa mindeddig «irodalomalatti» írásaiban. Így menekül egy kényszerhelyzetbe, azt hirdetvén, puritán életlátása dacára, amiről maga sincsen egészen meggyőződve és lesz titkos kárpótlás számára az, hogy óvjon, lemondasson arról, amit ő el nem érhet. Vaskos anekdótázó kedve, fiatalkori legendás testi ereje mit mutatnának mást, mint a józan életigenlést, ha nem szegődnék mellé a másik «alkatrész», amely mindent meg akar bosszulni. Benne a boldogság és gyötrelem valóban ikertestvérekké lesznek, a lejtő csak akkor nyílik meg, amikor egymásra ismernek.

Született költő, akinek szívében elemi erejében él az általános művészi kifejező ösztön, bár a műformák titkait lassan kell megtanulnia, szinte akkorra, amikor már testi-lelki épsége megbomlott s kárvallottan, dohogva tud arra gondolni, aki az első verslábra megtanította.

«Hiszen nekem hazám sincs!» - kiált fel egyszer Szemere Miklósnak, fanyar ifjúságára eszmélve. «Korán megfélemlett» élet a Tompáé, mely befordulva sokat edzhette magát nehéz szolgai teendőkre; féktelen, indulatos természetét, - mely így sokszor kiütközik - önfegyelemre, kellemes társalgó modorra. Szolgatanuló Sárospatakon, aki úrfiak mellett inaskodik a betevő falatért és serkedő bajusza ellenére is verést kap. Haza sem gondolhatott a kitettség érzése nélkül. Anyjára éppen csak hogy emlékszik, apja a foltozó kóbor csizmadia céhen kívül árulja a verseshistóriákat a miskolci ponyván. Nagyszülei csak az uccagyereksorstól mentették meg. Az anyátlan-árvaság kíséri megállapodatlan útján, előtte homályos jövővel. A «mamahiány» a nők iránti vonzalmában csendül meg fájdalommal: «Anyám helyett ah, mint óhajtanám, Jó hölgy, neked mondani ezt: anyám!» - írja egy hölgyhöz a huszonhatéves költő. Még akkor is nevelősködik, amikor egykori tanítványai már «szép pályát futnak». A vidéki kúriák kisasszonyait, akikhez első vonzalmai kötik, birtokos urak kérik el előle, az élet megszabott rendje szerint. Pedig csinos fiú, kellemes társalgó, aki már betéve tudja ennek az életnek a virágnyelvét és társasjátékait. A sors, a sors, - erre panaszkodik még, mielőtt önmagával szembekerülne; nincs más világmagyarázata: «Hogy Kati férjhez megyen, - írja első szerelme bátyjához, - hogy mást nem is tehet, borzasztó nyugalommal kell elismernem; mert hiszen magam kárhoztatnám, ha hozzám, gyenge nádszálhoz kötné élete fonala reményét. Nem is az fáj, hogy ő megyen... de a sors, a sors, amely engem oly szűkmarkúlag áldott meg anyagi kegyelmével, - a sorsot szeretném lábaim alá tiporni!»