Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám · / · Tóth Aladár: Két kis mementó a zenetörténelemből

Tóth Aladár: Két kis mementó a zenetörténelemből
II. MUZSIKUS A GLÉDÁBAN

- «A király szinte állandóan a karmester mögött áll... szorgalmasan belenéz a partitúrába és valóban ugyanolyan jó generáldirektor itt, mint amilyen jó generalisszimus a harctéren... az operában ugyanannyit ád a fegyelmezettségre, mint a csatamezőn... Ebben az országban a zene teljesen megállt fejlődésében és állani is fog, amíg Őfelsége éppoly kevés szabadságot enged művészeinek a művészetben, mint azoknak a polgároknak a nyilvános életben, akiknek élet, vagyon, üzlet felett rendelkező uralkodója és a legkisebb szórakozásokban is szabályozója akar lenni.» - A XVIII. század híres angol utazó-zenetörténésze, Burney, írja ezeket a sorokat berlini tapasztalatairól Nagy Frigyes udvarában. A porosz király egyébként Potsdamban is fogadta az angol zenetudomány képviselőjét, aki érdekesen mondja el, hogyan hallgatták ki először a palota főbejáratánál, és utána még külön-külön mindenegyes ajtónál, míg végre az uralkodó elé juthatott - «ez volt a legfurcsább, ami eddigi összes utazásaimban történt velem - teszi hozzá -, egy ostromlott vár kapujában sem járhattak volna el szigorúbban».

A nagy porosz király valóban egy mai diktátorhoz méltó fegyelmező- és szervező-erővel fogott hozzá a berlini zenekultúra kiépítéséhez. Szerette, becsülte a zenét, hiszen jómaga is képzett muzsikus, kitűnő fuvolavirtuóz volt. Fejedelmi bőkezűséggel gondoskodott udvari zenészeiről. Alig került trónra, máris felépíttette Berlinben korának egyik legnagyobb operaházát, hatalmas zenekart toborzott és a legjobb olasz és francia művészeket szerződtette. De ugyanakkor különösen szívén viselte a német zene sorsát. Operaházának külföldi erőit egészen kedves német mesterei, mindenekelőtt Graun és Agricola szolgálatába állította. Graunnak, továbbá fuvolatanárának, Quantznak neve - Burney szerint - szent volt és jobban esküdtek rá, mint Lutherre vagy Calvinra, mert míg vallási dolgokban teljes türelem uralkodott, addig aki nem hódolt Graun és Quantz zenei ideáljainak, az nem kerülhette el az üldöztetést. Így igyekezett Nagy Frigyes megtörni az olasz zenészek akkori hegemóniáját és önállósítani, germanizálni a német zeneéletet.

És lám, az angol utazó-zenetörténész mégis a berlini zeneélet teljes stagnálásáról számol be! Romain Rolland - aki «Zenei utazás»-ában a porosz király udvarába is követi angol elődjét, Burneyt -, pontosan megvilágítja ennek a stagnálásnak okait. Mindenekelőtt megállapítja, hogy Berlinben a muzsika mindent megkapott, csak egyet nem: a szabadságot. Kimutatja továbbá, hogy Nagy Frigyes germanizáló törekvései éppen szigorú korlátozottságuk miatt szenvedtek hajótörést. Hiszen Graun is, Quantz is egy régebbi nagy olasz iskola neveltjei voltak, mikor tehát a faját védő porosz uralkodó a szabad, «modern» szellemekkel szemben ezeket a derék, tradíciós német mestereket pártolta, akkor tulajdonképpen egy lealkonyodott olasz kultúra halvány utánzóinak fogta pártját; azaz német nemzeti törekvéseinek köntöse alatt maga sem volt más, csak egy «olasz reakcionárius». - Pedig ugyanakkor udvarában - elnyomottan, alárendelt pozícióban - ott működött egy zseniális «modern» muzsikus, aki zongoráján olyan új és valóban «német» hangokat ütött meg, amilyenekről abban a korban senki sem álmodott. Mondanunk sem kell, hogy ez a zenét és németséget merészen és szabadon megújító művész nem érezhette magát otthon a mondvacsinált németséget konzerváló megrendszabályozott berlini zeneéletben, ahol őt fuvolaművész uralkodója hosszú ideig mint udvari zongorakísérőt tartotta vissza. Mihelyt tehette, el is hagyta a porosz fővárost. Új német jövőt hirdető muzsikájának hangjai szintén elszálltak a «szervezett» zenekultúra városának szigorú börtönéből, elszálltak más, szabadlevegőjű városokba, ahol éltető tavaszt árasztottak a szabadon rezonáló lelkekre. Berlin elhallgatott. De annál hangosabban szólalt meg Bécs, ahol az egykori berlini forradalmár zongorapoétát, Philipp Emanuel Bachot (a nagy «Sebastian» fiát) csakhamar egy Haydn, egy Mozart, egy Beethoven vallhatta mesterének, szellemi atyjának...

Fuvolaművész uralkodók már rég kimentek a divatból. És ha Zeneművészeti Főiskolánk vagy Operaházunk igazgatója valami hivatalos ügyben bekopogtat a zeneéletünk sorsát felülről irányító minisztériumba, bizonyára eszébe sem jut ott olyan képzett muzsikust keresni, amilyen a hajdani nagy porosz király volt. Elmondtuk mégis ezt a kis zenetörténeti históriát, mert úgy tudjuk, éppen most nagyban készülődnek nálunk a magyar zeneélet szigorú megrendszabályozására. Igaz... azt is tudjuk, hogy Kodály Zoltán, a Zeneművészeti Főiskolától hosszabb szabadságot kért és Bartók Béla a minap tartotta magyarországi búcsúhangversenyét...