Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám

Gelléri Andor Endre: A hallgatag hattyú

A fiatalasszony mindenre oly kíváncsi... Például a szomszédban is van egy ifjú házaspár - hogy élhetnek azok? akkora náluk a csend. Pedig a falak, a két lakás között nagyon vékonyak - modernek - de ha valaki úgy beszél, mint a szitakötő, surranva, zümmögve... ám a multkor mégis meghallott néhány szót: - Nagyon sok, túl sok - mondta a szomszédbeli férj. S az asszonyka odaátról: - A krumplit nem tudom az uccafákról letépni; a zsír nem csurog a vízvezetékből.

Nos, így tehát más asszonykának is a körmére néznek az ifjú férjek; morognak, de azért az igényeiket megtartják; s a fiatalasszony, akinek kevés a pénze, nézzen ki az ablakon, hátha madár helyett egy százas bankó repdes el előtte...

S ezért is, milyen kellemes volna jóba lenni a szomszéd asszonykával; megbeszélni a nehéz női sorsot s a végén nevetgélni azon, hogy ők már nagyságos asszonyok, sőt ő - a kíváncsi asszonyka - már anya is.

- És maguknál - kérdezné, - miért nincs kisgyerek?

S amilyen jó szájú ez a szomszéd asszonyka, odaát, kifejtené, hogy az emberi élet oly nehéz - bizony, bizony, - s a gyerek hátha éppen nő lesz s a nő sorsa ma egyenesen szörnyűséges, bizony...

De azután a kis kíváncsi mégiscsak így szólna - miután elismerte a bölcsességet -: Nézzük meg a kiskacsámat.

Megnéznék lopva, mint az álmok s a szomszédasszony így szólna: - Mint a rózsa -és a szívére tenné a kezét.

Jaj, az élet olyan nagy folyam s minden habnak története van. S a felhők is honnan jönnek, hova mennek? Ami él, annak története van. Legjobb volna egy igazi jósnőre akadni, aki a látóhatár mögé tud nézi; aki átlát a környező hegyeken.

Mert az emberek oly titokzatosak. Például itt van a cselédlány.

- Menj el a moziba, valahova - mondja neki.

- Nem megyek én - feleli a cseléd.

- Hát mit csinálsz itthon egész vasárnap? - kérdi tovább.

- Majd írok - s tényleg a szolgáló mindig csak ír. Ki tudja mit, milyen levelet? s ha ő annyit ír, a válaszok miért nem jönnek ide? Miért nem jár ez csavarogni soha; itt a Flórián-téren annyi a tűzoltó és más muskétásfajta.

Kérdi tőle: - Mondd Annusom, nem akarsz te soha férjhez menni?

- Mennék - feleli a lány, - van egy szép ember odahaza... ahhoz elmennék.

Miféle titka lehet ennek az Annának? S miért olyan a néma titok, hogy úgy rejtőzködik?

S nem állta meg s míg a lány csomagot vitt valahova, felbontotta az egyik levelét. Nagyon rettenetes dolog volt ez s a konyhabútor is úgy recsegett; és attól is félt, hogy mert ezt megtette, büntetésül megbetegszik a gyermeke - s olvasta a lány hazaírt levelét: «Kedves öreg anyám - írta Anna, - miért nem ír nekem, miért haragszik rám, ha gyalázatos is vagyok. Kedves öreg anyám, én úgy futkosok a postás elibe s kérdem: - Nem írt nekem az én anyuskám? De az sohase ír. Hát nem kérdi a Lacikám, mit üzen az ő szegény Annuskája? Csak vigyázzanak őrá, majd küldök pénzt.»

S a kíváncsi asszonyka szíve elnehezül. Hát ezért olyan kedves az én gyermekemhez; s most aztán mit tegyek? Megmondjam az uramnak? Szóba hozzam Annus előtt? Hány éves lehet a kisfia? Talán nincs neki cipője, ruhája...

Lám, lám, most megtudott egy titkot s ez a titok mennyi gondot ró rá. S most - megmondja-e az urának?

S mikor elmondja, annak elborul az arca, leengedi az ujságját s olyan a szeme, mintha álmodna. Istenem, csak nincs ennek az embernek is még valahol gyereke? De az ő embere nem ír levelet senkinek; nincs neki naplója; nincs neki régebbről se levelezése. - Kinek udvaroltál előttem? - hányszor kérdezte már tőle. S a férje így felelt: - A szélnek, igen a szélnek.

- Nem értem - mondta ő.

- Pedig mindenki a szélnek udvarol - mondta a férje, - mert a szél megmozgatja a levelet, megcsikorgatja az ablakot, befuj a szobába és elhal.

És akkor megcsókolta őt a férje; milyen aranyos ember.

- Majd felemeljük a bérét, - mondja az ura, amikor az az idegen, távoli kisfiú ismét szóba kerül. De ha újra megkérdezné: - No és a kis Mátyás valahol nem a tiéd? - hátha azt felelné az ura: - De bizony.

És akkor ő mit csinálna? - Jaj, tündérkém, meghalnék, meg bizony.

...Este van. Hat óra. Csak a tél hozza ilyen korán az estéket. Köd, sűrű köd sétál az ablak előtt, mintha a temetőből jönne s kísértet volna. Szinte hallani, mint zizeg ruhájának sűrű szövete az ablakokon. De a kövér konyhalámpa erősen tündököl; s a vízmelegítőben recsegve forr a víz. Az ezüstszínű bádogfazék lihegve felhőket szór. Vajjon elfelejti-e a fiatalasszony valaha is ezeket a képeket? Nem, a fehér kádat nem adja oda soha! S a kis ingecskéket sem, amelyek a nyakuknál oly bodrosak. Még a szappantartót is elteszi örökre. A szép multat, amíg csak élünk, őrizni kell.

És a konyhaszekrény szájában fekvő piroscsőrű, halványkék és fehértollú hattyú is megmarad; maradjon meg akkor is, amikor én már nem leszek.

- Tüsszög a kisbaba - ébreszti fel a cseléd az elmerült fiatalasszonyt.

- Tüsszögsz? - kérdi a kicsikétől, akit fürdetni hozott ki, ide, a konyhába - s erre a kicsi, mintha felelni akarna, újból tüsszög.

Hát igaz lenne, amit mondanak, hogy az ilyesfajta kisbaba már mindent ért s ezért a mamuska ne beszéljen vele énekelve, mert megszokja az éneket s az baj, bizony az sok minden bajt okoz.

- Tessék már megfüröszteni engem - mondja a cseléd, mintha a baba helyett beszélne - mejt olyan jideg vany.

- Jaj Annusom, ne selypíts, mert akkor baja talál lenni a gyermekemnek. Hallottam.

Annus tehát nem selypít többé; Anna a szájára teszi a kezét, mert Anna szófogadó.

S fürdik a babácska; de mintha az anyja bőre is vele fürdene; fénylik és kipirul; pislog a babácska s szinte észrevétlen pislog az anyácska is.

A cseléd a hattyút nyujtja oda: - Hát a hattyú hol marad? - kérdezi.

- Megfürdetjük, bizony, a madarat is - mondja a fiatalasszony. S a kicsi sikít, a madár néma s a víz üveghangokon cseng, mikor visszahull.

Kinn szél fuj s idebenn a nagy bádogfazékból tódulnak a felhők.

- Ki hallott már hattyút beszélni? - kérdezi a fiatalasszony, kíváncsian s a gyerekére néz. - A kacsa azt mondja: kvá-kvá-kvá; a liba is beszél. De a hattyú?

- Hány éves a kisfiad? - kérdezi hirtelen Annustól.

- Az én Lacikám? - Kettő - feleli a lány.

No lám, kibeszélte a titkát, első szóra. Egy kicsit elpirult, igaz. De aztán ez is elmult. A kisbabát be is kell már takarni.

Betakarják, bekendőzik. De Annus még oda-odasandít a hattyúra, mintha őt okolná ezzel a hebehurgya beszéddel, mintha azt akarná mondani: - Lám, hogy kivallatta őt ez a néma jószág, amely mindig hallgat és hallgatva ringatódzik a vizeken.