Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire

Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire [+]
3.

Guillaume Apollinaire elsősorban ösztönző volt. Halála után elhallgatott a költészet, vagy álruhát öltve a költői prózába és drámába menekült, a festészet a nagy műkereskedők hatalmába esett. Egyikből is, másikból is hiányzott a nagy lelkesítő, aki herkulesi vállával a kísérletezőkhöz áll. Vérbeli lírikus, igazi dalnok volt; a költészet mindig kiszabadította azokból a kalandokból, amelyekbe túláradó kedve és fegyverbarátsága sodorta. A folytatás már nem volt az ő forradalma. A Montmartre és a Montparnasse leköltözött a piacra, exportáru lett. Cserébe adták Amerikának az Arden krémért.

Említettük, hogy a szimbolista félistenek után kimerült a francia líra. Túl fényes volt a közelmult, a szó szoros értelmében túl kellett élni. A legjobb tanítványok (például Régnier) is csak a középszerig vitték. Akik igazán fönn akartak maradni, meg kellett hogy tagadják, mint annakidején az olasz manieristák a tökéletes renaissance mestereket. De ahogy azok se tudtak mindent elfelejteni, Apollinaireék se szabadulhattak egészen Rimbaud villamos légköréből. Megigézte őket a pokolfényű, szövevényes, s részleteiben mégis élethű látomás. Rimbaud északfrancia volt, Belgium határán született, s vajákos költői falképein a részleteket olyan hitelesen és aprólékosan megrajzolta, mint egy holland csendéletfestő. Ez a tárgyilagos vizió köti Apollinairet a nagy elődökhöz. Egyéb semmi.

Költői elvét maga foglalta egy hasonlatba: «Az ember utánozni akarta a járást, s föltalálta a kereket, amely nem hasonlít a lábhoz.» Az apollinairei költészetben úgy alakul ez a hasonlat, hogy az élethű, realista, s majdnem durva képek, sőt fotografiák vakmerő képzettársítással és emlékpárosítással elvarázsolt világgá változnak át. A bűvész eszközei is egyszerűek, olyan kevés tárggyal beéri, amennyi ráfér egy csendéletre. Egy bottal, egy kalappal, egy pohár vízzel. De a botütésre galambok szállnak föl a kalapból. Erre a titkos botütésre gondolt Apollinaire. Ellentétben a félénk, visszahúzódó szimbolistákkal, szerette az élet harsogó jeleneteit, a mutatványosokat, csavargókat, vasárnapi kirándulókat, értett a külváros nyelvén, a nyomdászok például imádták. Ismerte a tárgyakat, járt a világban, s ezt a felgyülemlő leltárt összefőzte irodalmi elmékeivel. Duhamel, aki sohase szerette, azt írta, hogy olyan, mint egy zsibárusbolt. Olyan. De ez a zsibárusbolt a dickensi Old Curiosity Shop: ritkaságok régi boltja. Emlékébe belefért a bolhapiac, s a Nemzeti Könyvtár, egy cirkusz, s az ősi francia dalforma. Roppant tárgyismeretét, s csodálatos emlékezőtehetségét használta botnak s kalapnak, s mert vérbeli költő volt, a galamb mindig kiröpült: a költői varázslat mindig sikerült. Az utolsó volt, aki tündérekkel cimborált, s Mab királynő fogatában ült. Akit Duhamel mesterkélt kiagyalónak tartott, a valóságban Páris lantosdiákja volt.

Azt hiszem, ez a hasonlat jár hozzá legközelebb. Apollinaire párisi költő volt, a Villon fajtájából. A fáradhatatlan gyaloglót és nagyvárosi virrasztót lépésről lépésre követhetjük a verseiben Montmartretől Auteuilig, a rue Ravignantól a rue Bertinig (mindkettőt megénekelte), s miközben átkel egyik hegyről a másikra, tekintetén, mint egy lassú filmen átvonul Picasso műterme, a kis bárok, az ourcqi csatorna, a Szajna, két oldalt a görbe fákkal, fenekén Ronsard nimfáival, Páris mértani szépsége, melyet a kubizmus ősének tartott, s közben megáll a kimérésekben, egy menet jágót játszik, egy koszorú fügét vásárol, leér a folyóhoz, belelapoz a könyvekbe, kifújja a kormot, amely a hajókéményből szállt a lapok közé, megáll az egyik hídon, félúton az Akadémia s a Louvre közt, s félig párisi, félig szláv érzelmességgel már dalra hangol, mert benne is égtek «kis rőzsedalok»:

Je passai au bord de la Seine
Un livre ancien sous le bras
Le fleuve est pareil á ma peine
Il s'écoule et ne tarit pas
Quand donc finira la semaine.

S a másik hídon:

Sous le pont Mirabeau coule la Seine
Et nos amours
Faut-il qu'il m'en souvienne
La joie venait toujours aprés la peine.

S megy tovább a párisi ablakok alatt:

Les dimanches s'y éternisent
Et les orgues de Barbarie
Y sanglotent dans les cours grises
Les fleurs aux balcons de Paris
Penchent comme la tour de Pise.

Az érzelem áttüzesedik, a képből fellobban a kozmikus látomás, amilyet az utolsó száz évben csak Nerval és Rimbaud látott, már nem Párisban jár, hanem a tejúton:

Voie lactée ô soeur lumineuse
Des blancs ruisseaux de Chanaan
Et des corps blancs des amureuses
Nageurs morts suivrons-nous d'ahan
Ton cours vers d' autres nébuleuses.

Egyszer hallani kell fennhangon Illyés Gyulától, hogy az ember rájöjjön egyszerű ízére. Ez a homályos költő olyan hanyagul és természetesen verselt, mint Petőfi. Egyik barátjának azzal kérkedett, hogy nem olvasta a kortársait. De Villont, Ronsardot, Nervalt és Baudelairet nemcsak ismerte és szerette, hanem új hangra is áttette.

Tudta, hogy nem tökéletes. Minduntalan lesöpörte a kész sakkmezőt, s ez sok veszéllyel járt. Egy megrendítő versében türelemre intette az utókort, néhány sorát e tanulmány elé írtuk. De ebben a kérésben sem volt félelem. Apollinaire büszke volt a szertelenségeire. Vakító csillagfényben látom, arca ragyog a verítéktől, tenyere véres a kantártól, de kézben tartja a tajtékzó Pegazust. A nagy lovasok fajtájából való, a csillagokig ugrat, s inkább a tengerbe bukik, semhogy leszálljon.

Mai szemmel különösen érdekes, hogy az elsők közt mondott hanglemezre verseket, s arra is gondolt, hogy a lemez s a költő hangja kiszorítja a versnyomtatást, amelyet egyébként az ú. n. «calligramme» írással szintén felforgatott. Apollinairet most éri utól a valóság. A rádió világszerte egyengeti a vers útját, a mondott vers megelőzi az olvasott vers elterjedését, sőt feltámadását. Korai halála valószínűleg a rádió művészi fejlődését is visszavetette. Arra gondolok, hogy ez a szenvedélyes ujító valószínűleg új rádióműfajokat is vitt a sírjába.

Szerepe az irodalomtörténeté, de élete megint keservesen időszerű. A véres csillag ismét kivirágzott a francia költők homlokán. De a tücskök ezen a nyáron is szólnak, a véres mezőn is szólnak, s Mab királynő parancsára rég maguk közé fogadták Guillaume Apollinaire lelkét.

 

[+] Bevezető Guillaume Apollinaire válogatott verseihez. A sajtó alatt levő kötetet Radnóti Miklós és Vas István fordította.