Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle

Látnivalókban az elmúlt hónap sem szűkölködött. Nem számítva a műtermekben rendezett kiállításokat, négy nagyobb méretű tárlat, a Műcsarnokban egy, a Nemzeti Szalónban kettő, Tamásnál egy, azonkívül egy aukció képzőművészeti anyaga hívta magához a közönséget. Nagy meglepetést egyik sem hozott, sem művek, sem irányváltozás, sem újonnan jelentkező tehetségek tekintetében.

Almásy-Teleki Éva művészeti intézetének árverési anyaga festészeti részében meglehetősen jelentéktelen volt. Régebbi kiváló festőink kiemelkedő alkotásaiban éppenséggel nem volt gazdag. A Munkácsy Mihálynak tulajdonított romantikus tájkép, egy várrom, a mesternél soha elő nem fordult kékes színekkel, rosszul felrakott, pasztózus, fehér hangsúlyokkal festve, sohasem látta Munkácsy ecsetjét. A Paál Lászlónak ítélt nyers és össze nem hangolt tájkép nem kevésbé merész elkeresztelés volt, melyet sajnos, szignálás is támogatott. Tárgyi, de csak tárgyi érdeklődés szempontjából Parlaghy Vilma Kossuth-arcképe volt nevezetes. Az aggastyán Kossuthot bizonytalanul és erőtlenül ábrázolja, megerősíthette a szemlélőt abban a meggyőződésben, hogy az annak idején érdemén felül felkapott művésznő igen csekély művészi készséggel rendelkezett.

A Tamás-galéria igen jó színvonalú kiállítása új magyar vízfestményeket mutatott be. Csupa olyan művésztől, aki az aquarellezést mellékesen űzi. Ez alól csupán Elekfy-Kirchner Jenő volt kivétel, aki csak ezzel a technikával dolgozik. A többiek közül a pálmát ezúttal Szőnyi István vitte el, egyszerű eszközökkel élő, remek kis festménye fölötte szerencsés pillanat műve. De Berény Róbert, Bernáth Aurél, Egry József, Farkas István, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi, Kmetty János, Márffy Ödön, Beck Judit szintén őszinte örömet okoztak a látogatónak. Különösen feltűnt a napról-napra fejlődő Diener-Dénes Rudolf egy minden ízében franciás könnyedségű városképe.

Az Új magyar művészek egyesülete szintén gondosan válogatta össze a Nemzeti Szalónban rendezett kiállításának anyagát. Élesen bevésődő emlékekkel sajnos nem ajándékozott meg. Festői részében az igen leszelídített posztimpresszionizmus divattá merevülését mutatta, túlnyomó részében másod-harmadsorban álló művészektől. Valamivel frissebb volt a szobrászati anyag, Andrássy-Kurta János és Kocsis András ezúttal is figyelmet ébresztett szobraival.

A Nemzeti Szalón csoportos kiállítása csupa Balaton mellett festett tájképpel telt meg, tizenkét művész szerepelt rajta. A legérdekesebb festményeket Halápy János küldötte, a legnagyobb ígényűt Udvary Pál, aki évről-évre kaméleonszerűen változik. Nagyméretű balatoni halászata erős Szőnyi reminiszcenciákat mutat, de minden eddigi műve között a legsikerültebb. Más kérdés az, hogy a Szőnyitől kölcsönzött témabeosztás mennyire illik Udvary más forrásokból táplálkozó virtuózkodásához. Az igen tehetséges Iván Szilárd eddigi kifejezésmódjaitól elkanyarodva levegős finomságokkal állott elő, amelyeket nem volt könnyű észrevenni a kétségbeejtőn rossz keretekben.

A Műcsarnok tavaszi tárlata tömérdek anyaggal fárasztott. Résztvett benne a Képzőművészeti Társulat, a Benczur Társaság, a Céhbeliek társasága, a Képzőművészek egyesülete, a Képzőművészek új társasága, a Kéve művészegyesület, a Szinyei-Merse Pál társaság és számos csoporton kívüli művész is. Látható ebből a felsorolásból, hogy akárcsak a nemzeti kiállításokon, minden művészeti irány szóhoz juthatott. Mégis - eltekintve néhány festménytől - fáradt és jelentéktelen volt a tárlat.

A Műcsarnokban száz és száz festményen láthattuk azt a szelíd szalón-naturalizmust, amely művészi egyéniség hozzáadása nélkül únos-úntig ismételi a természet iparszerűvé vált lefestegetését. A tehetségtelenség e kollektív megnyilvánulását a «műcsarnoki» jelzővel lehet legtalálóbban jellemezni.

Szinyeiék majdnem teljesen távolmaradtak. Bernáth Aurél két igen jelentékeny festménye képviselte legméltóbban a társulatot. De meg kell említenünk Basch Andort is, aki elérkezett művészete teljességéhez.

A KUT, mely külön termet kapott, eleven, friss anyagot küldött, de Vedres Márk kiváló szobrának leszámításával, szintén nem kínált szenzációkat. Kmetty János, Szobotka Imre, Pálffy Péter, Egry József, Varga Oszkár, Beck Judit szolgáltatták az egyesület iparkodásának legjavát.

A Műcsarnok tavaszi tárlatának egyik kiállítójáról, Edvi Illés Aladárról azonban, aki hosszú művészpályájának szemelvényeit két terembe és egy folyosóra válogatta össze, külön kell megemlékeznünk.

Edvi Illés Aladár, aki hetvenedik életévét tölti be és ötven év óta szerepel kiállításainkon, majdnem kizárólagosan aquarellista. A vízfestés klasszikus hazájában, Angliában képezte magát, sokat utazott Itáliában. Egyrészt számos kitüntetésre, másrészt igen széleskörű közönsége részéről is meleg elismerésre tekinthet vissza és több mint harminc éven át oktatta a művészfiatalságot a főiskolán az aquarellezés titkaira.

Edvi Illés mindig szuverén mesterségbeli tudással uralkodott a vízfestés technikáján. Nemigen lépte túl az aquarell korlátozottságát, nem próbált az olajfestés hatalmasabb méretbeli lehetőségeivel versenyezni.

Vízfestményein a kép teljes síkját mindig egyenlően kitöltő ábrázolásmódot alkalmazott, sohasem volt a csak odavetett, összefoglaló, sokszor kihagyó festésmód híve. Legtöbbnyire a szétszórt világítás helyi színeit alkalmazta. Aprólékos gonddal alakította ki képe minden egyes részletét, de festményei minden kidolgozottságuk mellett is frissek, könnyedén készültek.

Azt az ábrázolási módot sikerült elérnie, amit a németek találóan «Kleinkunst»-nak neveznek. Ennek lehetőségein belül azonban egyike volt a legderekabb magyar művészeknek. Számos finom emléket jegyzett fel tárgyilag is igen értékes, pusztulóban álló témákról. Rodostói festménysorozata, melyet Mikes Kelemen leveleihez készített és a magyar népművészet termékeit ábrázoló számtalan műve e szempontból szinte egyedülálló.