Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám

Komjáthy Aladár: Jelenések verse

Platon emlékének.

Valami nagy és fényes ország
álma kisért, ahol a fák
s virágok szűzi szenvedélye
felhőtlen ég felé kiált,
ahol csak állatok bolyongnak
s ember nem látta, nagy vizek
tükrén a hold a csillagokkal
szerelmi lázban incseleg,
ahol sűrű a szív nyugalma,
nincs bánat és emlékezet,
csordultig duzzadt percek útja
örömtől örömhöz vezet,
ahol meghalni, élni mindegy,
mert a halál csak ébredés,
oda vágyom, örök hazámba,
innen, ahol a fény kevés.

*

Téged kereslek, fény hazája
s valami ősi sejtelem
jogán idézlek, mert ha nem vagy
reád miért emlékezem?
Platon barlangjának lakója,
tudom hogy vagy, de nem tudom
hol hagytalak el, mily vidéken
az élethez vivő uton.
Sokan voltunk s valami hajnal
ködében mentünk réveteg,
hallottunk sírást, jajt, keservet
s halkan csillámló éneket.
Az élet volt ez, megszülettünk,
formát cserélt bennünk a lét,
de régi énünk tiszta vágya,
örök haza, röpít feléd.

*

Feléd repülnénk, jaj de hol vagy,
milyen szörnyű káprázatok
szédítik meg, gonosz örömmel,
a látón is félig vakot?
Kristálytornyaid csillogása
felrémlik néha, mint a fény
az éjszakával csókolódzó
alkonyat égő peremén.
Ilyenkor egy nagy költő hangja
csendül fel, vagy az ész fia
mutatja meg, hogyan parancsol
az égi geométria;
vagy festő, szobrász új kalandra
indul, hogy visszalopjon a
kincsből, amit el nem taposhat
az idő komor ostroma.

*

Halvány és megviselt a bolygó,
amely a csillagok között
bús özvegyként, a röpke élet
Nessus-ingébe öltözött
s most csípi, marja, őrületbe
hajszolja bús lakósait,
kiket új és új szenvedésre
egy bosszuló isten tanít.
Hullámra hullám: nemzedékek
tolulnak fel s lehullanak,
amíg a mindenség megőszül,
elfárad és kihül a Nap.
Ekkor az isten szól közönnyel:

«Haljon meg minden!» - és a láng
kicsap szeméből s szertehamvad
a roskadt és beteg világ.

*

De ekkor szól egy másik isten:
«Új életet parancsolok!»
s szivéből áldás, fény, melegség
a mindenségre rácsorog.
Friss robbanásként, szűzi hajnal
rohan fel, hangos lesz a tér,
mozgás lendül s az égi szférák
kristályzenéje visszatér.
A nagy forgás tovább ragadja
a szándékkal terhes eget,
melynek tündöklő távolában
egy újabb Éden integet.
Előlről kezdődik az élet,
jó s rossz istenek küzdenek
s elmúlt világok hangja sóhajt,
mint távol, égi üzenet.