Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 3. szám

Halász Gábor: Mátyás királyról

Nevezték zsarnoknak, nevezték igazságosnak, pártütéseket szőttek ellene és visszasírták uralmát, bírálták külpolitikáját és magasztalták diplomáciai érzékét, kárhoztatták háborúit és dícsérték hadvezéri, seregszervező képességét, a tipikus renaissancefejedelmet ismerték fel benne és az első modern uralkodót; hatalmas egyénisége kibírt, sőt kihívott mindenfajta értékelést, mint életében, halála után is tömjénezést és lázadást. A büszkeség volt természetének alapvonása és legfőbb büszkesége: önmagában találni meg tetteinek igazolását. Maga teremtette meg hatalmát, elszántan védte külső-belső fordulatok ellen és nem volt hajlandó, mint leveleiben szokta írni, mások nevetségére lebukni a magasból, ahová akarata és tettereje vitték. Semmi sem ingerelte fel annyira, mintha jogaiban kívántak tőle engedményt vagy látszatát is a kiegyezésnek. Haragja ilyenkor a síma kancelláriai formákat megcsúfoló kemény szavakban lobbant ki, nem számított, kihez megy a levél, a pápa is érezhette hajthatatlan erejét. Egyízben Aragoniai János bíboroshoz ír levelet és kéri, hogy a pápától eszközölje ki a török által elraboltak házastársainak új házasságkötését, egyben a hadifoglyoknak a lakatlanná vált területekre letelepítését, mert neki országában népességre van szüksége. Ez utóbbinál azonban csak forma szerint kéri a pápai engedélyt. «Ebben az ügyben ugyanis nem sokat fogunk könyörögni Őszentségéhez, s nem törődünk vele, megengedi-e vagy sem. Tudjuk, hogy ilyenekben apostoli jóváhagyás nélkül cselekedhetünk, szabad így tennünk, a hadijog alapján mindig szabad volt és szabad lesz.» Közismert a mondása a kettőskeresztet hármasra felcserélni kész magyarságról, ha királyi kegyúri jogaiban korlátozni akarnák. Erélyes figyelmeztetései, melyekben a pápát a török elleni segítségre bíztatja, néha már súrolják a tiszteletlenség határát; igaz, hogy itt a korholások kölcsönbe mentek, az egymást váltó pápák sem maradtak adósok az ő címére címzett szemrehányásokkal. Még olyankor is, amidőn csak félig van igazában, így a gyermek Hippolit esztergomi érsekké kineveztetésekor, nem hajlandó álürügyeket keresni, nyiltan vállalja a kellemetlent. A ferrarai hercegi pár, amelyik természetesen elsősorban szorgalmazta fiacskája karrierjét, a másik jelölt, Sforza Ascanio bíbornok előtt nem mer színt vallani, majd megváltással egyezkednék; Beatrix ijedt levelekben tiltakozik nővére és sógora előtt a terv ellen, amely Mátyást annyira felingerelte, hogy inkább Hippolitot is elejti, minthogy belemenjen. Máskor Beatrix egyszerűen elrejti a ferraraiak levelét Mátyás elől; ő ismeri férjét, mondja, tudja, hogy olyanfajta engedményt kértek tőle, amely bőszítené.

Az önfejűség kezdettől megvolt, az önérzetes hang inkább pályája második felében erősödik. Vallásos ügyekben is, s nemcsak azért, mert politikai érdekei néha kereszteződtek az akkor még erősen politikai hatalmú pápasággal. Lelki életében nyomon kísérhetjük a fokozódó elvilágiasodást, bár természetesen egyházának mindig hű fia marad. A fiatal királyban még több van a középkor végének bensőséges devotizmusából, az öregedő érzékenyebb a politikai, hatalmi, egyházi kérdések külsőleges szövevénye iránt. Uralkodása kezdetén Capistranoi János szenttéavatását szorgalmazza, akihez intézett fogadalmának tulajdonította a börtönből szabadulását és a trónrajutást is. Az olasz fejedelmekhez és városokhoz fordul, járjanak közbe a pápánál a szent cél érdekében, annál buzgóbban, amennyivel közelebb vannak a szentszékhez. Leírja a nagy szónok ékesszólását, hogy boldog volt a nép embere és az előkelő, ha a közelébe juthatott; a sík mezőn kellett prédikálnia, hogy hallgatósága elférjen. Kevéssel később árpádházi Margit szenttéavatását sürgeti a pápánál; bár háborúban van s az ilyen ügy inkább a békéhez illene, mint a háborús gondokhoz, mégis előhozza, mert fáj neki az elhanyagoltatása. «Est quedam insula Danubio circumflua, van egy sziget a Duna közepén...» - ismerteti II. Piust a magyar szíveknek oly kedves történettel. Húsz évvel később ingerülten beszéli le Ercole ferrarai herceget jámbor fogadalmáról, hogy Compostellai Szent Jakab sírjához zarándokoljon; csak nem akarja a zavaros viszonyok között országát magára hagyni! A votum, amely még fontos volt az ifjúnak, most háttérbe szorul, a politikai szempont, mely Margit szent ügyét még nem befolyásolhatta, most döntő jelentőségű lesz; a vallás szolgája helyett előttünk áll az uralkodó.

Változott a lélek és változtak a korviszonyok; nemcsak a laikus világiasodott, de maga az egyház is, egyes jelenségei kihívták a megbotránkozást és a belső reformáló törekvéseket. Jellemző Mátyásra, hogy támogatta e megujhódást; hite élményszerűségében gyengülhetett, erkölcsi tartalmában a régi maradt. Már Capistranoi Jánosért buzgólkodásában elárulja magát erős morális érzése. «Amit szavával tanított, - hozza fel érdeméül levelében - példájával meg is mutatta, élete és beszédje nem tért el tanaitól». Adva volt itt már későbbi érzékenysége mindenféle vallásos visszaéléssel szemben. 1480-ban arra kéri a pápát, hogy az apostoli protonotarius s más címeknek és kiváltságoknak szertelen osztogatásával ne lazítsa meg magyar papjai fegyelmét. «Nem egy egyházi férfiú napról-napra több és rosszabb botrányba keveredik királyságunkban. Fájdalmas szívvel kell ezt Szentségeddel közölnöm... nehogy a kevesek romlása sokak pusztulására váljon.» Megtévedt főpapokkal és megromlott szerzetesekkel szemben ismételten sürgeti a pápa szigorát; igazságérzete itt sem tűr megalkuvást.

Ez a szinte lelkiismereti kényszerként ható igazságérzék tükröződik az alattvalói iránti viselkedéséből is. Elsősorban a jobbágyokkal való bánásmódjából; oklevelek serege őrzi a szabad költözködést biztosító, egyéni erőszakosságokat büntető rendeleteit. Éveken át vizsgáltat ki egy-egy homályos esetet, nemesi, földesúri túlkapást, amelyet a szegény áldozat nehezen tud bizonyítani; törvénykezése szívósan és kérlelhetetlenül követi a tettest. 1477 december 8-án, Budán kelt oklevélben például egy jellemző eset a szentmihálynapi személyes törvényszék ügyeiből: Semsei László és testvérei 7 év előtt erőszakkal elhurcoltak egy jobbágyot, 9 év előtt egy másiktól 20 forintot érő földet elfoglaltak, majd ugyancsak 7 év előtt egy 3 forintot érő kocsit és 6 forintos lovat is elvettek tőle. Az eseteket azóta a jászai s leleszi convent, az abaujmegyei alispán és szolgabírák háromízben kivizsgálták. A király most meghozza ítéletét, aminek végrehajtásáról a jászai convent és szolgabíró újból jelentést tartoznak neki tenni a következő vízkereszti törvénynap alatt. A Semseiek itt még megúszták, néhány év mulva azonban kassai polgárokkal erőszakoskodtak, mire Mátyás a diósgyőri várkapitány útján elvette tőlük birtokukat, Semsét.

Mert a városi polgárnak is kijárt a királyi védelem. Mátyás sűrű közbelépésével nemcsak a biztos jövedelmi forrást védte a feudalizmus kilengéseivel szemben, bár természetesen ezt a szempontot sem vetette meg. Könnyítéseiben, adókedvezményeiben, a kiváltságok ajándékozásában ott volt a meggondolás, hogy «a városokat annál inkább pártolni kell, mert bennük a királyság dísze és haszna is.» A kancelláriai formula és a patriarchális királyság városvédő hagyománya mögött Mátyás eleven, geniális felismerése lüktetett a polgári munka gazdasági értékéről és feltételeiről. Amit olasz kereskedő- és bankházak ekkor kezdenek európaszerte tanítani, ő magától, minden külső indíték nélkül elvvé emelte, s ha máról-holnapra nem is tudta a valóságba átültetni, mindent megtett a hazai viszonyokhoz mért meggyökereztetésére. A távoli kereskedelem és hitelügylet idegen kezekben volt, de a speciális magyar bányászat, kisipar, vásári kereskedés kérdéseit aprólékos gondossággal és nagyvonalú tervszerűséggel szabályozta. Ráír például Selmec városára. Kedvetlenül hallotta, hogy a városban sokan egyedül bormérésből élnek, a munkások elhanyagolva dolgukat a kocsmákba gyűlnek. Ezentúl csak az mérhessen bort, aki egyúttal bányát is mível; hogy pedig a pénzhiány miatt senki e keresetből ki ne zárassék, megengedi, hogy a szegények közös bányamunkára, illetőleg bortermelésre társulhassanak. Jól felfogott érdek (a bányák a király legfőbb jövedelmi forrásai) és szociális gondoskodás egyszerre hozatták meg vele a rendeletet; de nem ebben a kapcsolatban rejlik-e az uralkodói bölcseség? A tervszerűtlen gazdálkodásba rendet próbál vinni; megtiltja a kender kivitelét Erdélyből, mert a bányáknak van szükségük reá, ugyanígy a nyers bőrét, dolgozzák fel itthon. Az oláhok ne merjék a gabonát Havasalföldre szállítani, amikor a hazai lakosság árpából, kölesből, zabból kénytelen kenyeret sütni. A mértékekkel űzött visszaéléseknek véget vet, ügyel arra, hogy hatalmaskodások ne zavarják a városok lakóinak vásárjogát. Amikor a váradi káptalan ismételt panaszok ellenére túlzott vámokat szed kereskedőitől, «a jámbor és keresztény fejedelem szokása szerint» árszabályozást és egyezkedést tanácsol; de süket fülekre talál, mire büntetésből a váradi vásárjogot Debrecenre ruházza át. Hosszú per kezdődik most; a váradi püspök és a kanonokok kérlelik, míg végre a vásártilalmat visszavonja. Ám ugyanakkor elrendeli, hogy vámot addig ne szedjenek, míg ő a kérdést országnagyjaival nem rendezte, csak ideiglenes kötelezvényt; s rövid idő mulva a nádor már közli a gondos, minden egyes árucikkre kiterjedő vámszabályozást. Mai hatóság sem működhetnék jobban.

Kétségtelen, hogy intézkedéseiben több van az államraison akkor uralkodó politikájánál. Személyes érdeklődés sarkallja, őszinte segíteniakarás, komoly felelősségérzet a gondjaira bízottakkal szemben. A legkisebbek ügyét is magáévá tudja tenni; két diplomáciai levél között fáradságot vesz magának, hogy egy pécsi özvegyasszonynak (quedam muliercula) római perét ajánlja a pápa jóindulatába, vagy egy száműzött velencei polgár számára kérjen kegyelmet a szigorú tanácstól. A maguk erejéből felkerültek gyöngédségével nézi a gyámoltalant, bosszúsan a hatalmaskodót, fölényes, megtréfáló kedvvel a kegyencet. Rangoni Gábornak, akit ferencrendi szerzetesből ő emelt fel püspök-bíbornokká, panaszos levelére, hogy Rómába utaztában elveszett a poggyásza, féltréfásan, félkomolyan Kinizsi Pál katonáit idézi, kik a török földön vesztették el minden felszerelésüket. «Ha Atyaságod még a római örömök között is emlékezik és panaszkodik veszteségére, mit tegyenek ezek a mi szegényeink, akik harcaikban bizony nem fényes sátrak alatt, s nem is pompázó köntösökben, hanem puszta földön és szabad ég alatt, viharoktól áztatva pihentek meg; utána pedig nem a római kényelembe, csak megszokott nyomorúságukba tértek vissza.» Leveleiben egy-egy humoros fordulat utal a gyarlóságokat megértő emberismerőre. Egyik udvari zenésze felvette a kisebb egyházi rendeket és fogadást tett, hogy papi pályára lép. «Most azonban - közvetíti kérését VIII. Ince pápához - nem tudom, mi okból, alaposan megbánta ezt a fogadalmát és inkább a házasság igáját szeretné magára venni, mint a papságét.» Merész Károlyt, a pompázó burgundi fejedelmet, az utolsó lovagok egyikét, azzal beszéli le a svájci köztársaság elleni támadásról, vigyázzon, nehogy fabulába kerüljön: parasztok győztek le ilyen hatalmas uralkodót. Egyik levelében a tévedések lehetőségét menti a kissé profán nyilatkozattal: a szent doktorok is sokat tévednek írásaikban, Szent Ágoston maga megírta tévedéseinek könyvét, a Liber retractationum-ot.

Érti érzelmei leplezését, de ha örvendezik, spontán és gyermekesen őszinte. Kapitányai a töröktől nyert diadalmi jelvényeket bemutatják előtte a budai várban. A milánói követ, aki társaival együtt jelen van az ünnepélyes fogadáson, leírja urának a király közvetlenségét, milyen kedves volt katonáihoz, egyenkint szorongatta kezüket és dícsérte őket tetteikért. A Pomponius Laetustól ajándékba küldött kódexet, saját szavai szerint, nemcsak örvendő arccal, de lelkében is boldogan fogadta. Hogy pedig nemcsak a harcnak és tudománynak, élete két főelvének tudott szívből örvendezni, hanem sokkal köznapibb dolgoknak is, kiderül Beatrix egyik leveléből. A ferrarai rokonság finom olasz csemegékkel, húsz nagy parmezán sajttal, olajbogyóval, gesztenyével, hallal és hagymával kedveskedett a királyi konyhának. Nagyon tetszettek Beatrixnak is az ízletes ajándékok, «de kétszerannyira uramnak, a királynak, aki tegnap a világ legnagyobb örömével nézte sorra őket és különösen a hagymákkal volt nagyra, mintha Ferrara legnagyszerűbb dolgait kapta volna meg; gyöngyöknek nem örvendezhetne jobban. Elrendelte, hogy senki ne merjen hozzájuk nyúlni, amíg tavasszal kertjében elültetheti a hagymákat.»

Indulatai közlésében sem tesz, mint már láttuk, lakatot a nyelvére. II. Pál pápával szemben egyszer így fakad ki a vád ellen, hogy nem fejt ki elég erélyt a törökkel szemben: «Szentatyám, aki hírekhez akar jutni e területek felől, innen biztosabbakhoz és igazabbakhoz juthat, mint Dalmáciából vagy Epirusból, ahogy a gyávák és semmittevők fecsegése többnyire üres rémhíreket költ.» Leveleinek egészségesen természetes hangját érdemes összevetni például a velencei államtanács köntörfalazó udvariaskodásaival, a követeknek adott hosszú kitanításokkal. «Ügyelj Őfelségének nemcsak szavaira és tetteire, de minden moccanására, próbáld óvatosan kikémlelni és megérteni gondolatait.» Mátyás követi utasításai mindig rövidek, ő közvetlenül és nyiltan az érdekelt félnek mondja meg véleményét. A követ kioktatásában a rokon ferrarai udvar sem marad el; mire ügyeljen, miről tudjon, miről ne, mi legyen csak magánvéleménye. Néha komoly okból, néha pusztán a megszokott diplomáciai mesterkedés kedvéért mennek a szigorú utasítások, mint ahogy a folytonos jelentéssürgetést sem mindig a politikai érdek diktálja, csak az egyszerű kíváncsiság, a pletykavágy. Ujságok hiányában ezek a jelentések szolgáltatják a friss híranyagot, az ország és főleg az udvar eseményeit; fontos hát minden részlet, a legkisebb eleven vonásért is hálás az unatkozó olvasó. Mátyásnál a korabeli levelezésben oly gyakori ujságvágyat nem találjuk, elég néki a magateremtette új; a kíváncsiskodást, kérdezősködést rábízza Beatrixra, aki mint nő is, olasz is, derekasan kiveszi belőle a részét leveleiben.

Mulatságos ebből a szempontból a Hippolit kinevezése és érkezése körüli levélváltás. Mátyást, miután ráállott a kérésre, csak akaratának mielőbbi véghezvitele érdekelte. Nem így a ferraraiakat és Beatrixt, akik valósággal lázban égtek a sokféle megbeszélnivaló körül. Ercole herceg, bár a legfőbb szószóló, a királyné ott volt Mátyás mellett, természetesen nem mulasztotta el terjedelmes levélben utasítani követét Hippolit érdekeinek védelmére, hogy «családjuk híre és dicsősége öregbedjen.» Valentini Cézár kitett magáért, minden postával jelentést küldött az ügy állásáról, a fogadás előkészületeiről, javaslatokat Hippolit kíséretéről s főleg a magukkal hozandó ajándékokról; az esztergomi 39 kanonok, 12 prebendárius és mások szívesen látják majd, ha szép olasz kesztyűket és kalapokat kapnak. A királyi párnak kristályüvegeket küldjenek, Hippolit részére pedig titokban orvosságokat, hogyha valami baj érné, kéznél legyen. Beatrix persze külön írt, hol a nővérének, hol a sógorának; Hippolitnak meg kell tanulnia magyarul és elsajátítani az ország szokásait, mert nemcsak vele és királyi urával kell elfogadtatni magát, hanem a magyar bárókkal és főrendekkel is. Közben káplánja segítségével gyakorolja a szükséges szertartásokat is, mert ez az itteni uraknak nagy gyönyörűségére lesz.

Beatrixból a maga emlékei beszéltek; nagy munkájába, sok ügyeskedésébe került, míg a nyakas és gyanakvó urakat megjuhászította, s érezte, hogy nem is egészen sikerült. Még Mátyásban sem volt egészen biztos; hiába látták a követek és volt úgy nagyrészt, hogy a király mindent megtesz szerelmes asszonya kedvéért, maradt valami feloldatlan, megközelíthetetlen; Beatrix hangja mindig félénkre fordul, ha leveleiben urát emlegeti, nyoma sincs női fölénynek, elbizakodottságnak. Nagy hatással volt reá, meghódítani nem tudta. Talán ha fiút szülhetne neki; a nővérnek írt levelekben vissza-visszatér a meddő asszony reménykedése, talán legközelebb már terhességéről tudósíthatja.

Addig is a végre megérkezett Hippolitra pazarolta anyai érzéseit. A király távollétében maga mellett tartja «Monsignoret» - írja Eleonórának -, hogy társasága és vígasztalása legyen, «mert ha velem van, azt hiszem, hogy fiam van». Háziasszonyi érzéke csak a vele küldött nagy kíséret ellen tiltakozott, amelyet bőségesen el kellett tartani. Eleonóra füléhez is eljutott a neheztelés híre, ment az utasítás Valentini Cézárnak, mit mondjon az aggodalomra, «de ne az ő nevükben, mert így nem nagyon meggyőző». Végeredményben Mátyás és Beatrix maguk kívánták az érsek rangjához illő kíséretet, különben is szükség van mindegyik kiválasztott személyre. Kellett egy nevelő, aki a világi, egy pap, ki a vallási dolgokban vezesse fiacskájukat, nem maradhatott el egy udvarhölgy sem, hogy ellássa, amit a férfiak nem tudnak ellátni, szükség volt kincstárnokra és titkárra, aki nélkül nem boldogul dolgaiban, két orvosra, egyik az ő, másik a kíséret számára, s azonkívül még egy kirurgusra mindnyájuk számára. Végül vele kellett küldeni néhány vele egykorú gyermeket is, mert különben kivel beszélgetne és szórakozna a kis érsek. A gyermekek mellé pedig tanító is kell, kettő, egyik Hippolitnak, a másik a főúri csemetéknek...

Hippolit maga boldog volt, amennyire csak egy hétéves gyermek lehet, jó hazai szokás szerint most már ő küldözgette a leveleket, külön az apjának, külön az anyjának; a titkár csakugyan nélkülözhetetlennek bizonyult. Dícsérte a szép esztergomi palotát, amely méltán az elsők egyike az országban, gazdag berendezését, a jó levegőt, a szép környéket. Megírta, ha jó idő volt a vadászatra, örült az ajándékba kapott játékoknak, labdáknak; jó fiúhoz illően minden levelében beszámolt tanulmányai előrehaladásáról is. «Nem hanyagolom el sem a tisztségemet, sem az iskolát» - írta komolyan. El volt ragadtatva a királytól és a királynétól, akik kedvesebbek nem lehetnének, ha valódi gyermekük volna, az uraktól, a néptől, akik, bárhol mutatkozik, körülrajongják, olyan emberségesek. («Dovunche vado, so ben visto et accarizzato da tucti questi Hungari, per humanita loro.»)

Az idill szép volt, de nem enyhített a titkos keserűségen, amellyel Beatrix a másik fiú, Corvin János szereplését nézte, sem a fojtott aggodalmon, mellyel Mátyás szeretett fiának jövőbeli sorsát, az utódlás biztosítását kísérte. Hippolit esetében csak a pápa ellenállását kellett leküzdeni, most súlyosabb feladattal, a százfelé húzó magyar urak megnyerésével birkózott, akiken ő tudta legjobban, milyen művészet uralkodni. Ellátta fiát a hatalom külső jeleivel, várakkal, birtokokkal, de megvolt-e a belső feltétel: az erő? Amikor e gondok között a király hirtelen elhanyatlott, a milánói követ már rossz sejtelmekkel írt urának, Ludovico Sforza hercegnek, aki az unokahugával tervbevett házasság miatt szívén viselte János úr dolgát: «A magyar király betegsége oly hirtelen volt, hogy Őfelsége, amikor rosszul kezdte érezni magát, már alig tudott egy szót is szólani, csak fiacskáját szólítgatta, aki is odahívatva, gyorsan bement hozzá, de már csak atyjának fájdalmas nyögését hallotta. S amikor látta, hogy a helyzet reménytelen, maga elhatározásából egyenkint odament a főpapokhoz és főurakhoz és oly jámbor és emberséges szavakkal ajánlta magát kegyeikbe, hogy sírva fakadtak, s azt válaszolták, amint atyját szolgálták, úgy fogják őt is. Isten adná, hogy így legyen. De ezeknek olyan természetük van, hogy inkább a kezükre kell nézni, mint a szemükbe.»