Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám

Cs. Szabó László: A kolostor előtt

Szökéssel kezdődött. Megszöktünk egy régi városból. Magas hegyen állt, négy sarka szakadék fölé ugrott. Ha jól emlékszem, minden sarkán egy kolostor őrizte. Talán hűtlen ez a kép, merengéseimben észrevétlenül sokat csiszoltam rajta. Féltem tőle, tehát egész félelmessé tettem. A kapuira azonban pontosan emlékszem. Keskenyek, magasak s mélyek voltak, néha a fél utcát befödték. A világ ilyenkor elhomályosult és kihűlt, egy sírteremben éreztem magam.

A mi utcánk is keskeny, magas bolthajtásból nyílt. Előbb néhány sikos lépcsőfokot kellett lefelé tapogatózni. Azután hirtelen elkezdődött az utca, tüstént egy égig érő kőfallal. A falat vésték a szálló alatt, a pohár úgy remegett a mosdón, mint egy közeledő ostromaknától. Borostás ember volt a portás, szúrós tekintete még a mellékhelyiségbe is elkísért. Sose nőtt szakálla és sose volt csupasz, egy átok foghatta meg. A kulcs nem forgott, a retesz bedagadt, az ágy alatt árnyék lengett s a sötétben a csappal játszott. Néha megvárta, amíg elszendergünk. Ünnepélyes, kimért koppanásokkal kezdte, aztán szeszélyes futamokra fokozta, mintha egyszerre három csappal játszana. Úgy látszik, értett az ellenponthoz. A szomszédban valaki fuldokolt, azt hiszem törülközővel fojtogatták, mint egy római császárt.

A városnak volt egyszer egy zsarnoka, kiapadhatatlan találékonysággal kínozta a népet. De kínzók és kínzottak között van egy útálatos szövetség, a lélek mélyén ragaszkodnak egymáshoz. Ezek se tudtak elszakadni, a zsarnok halála óta eső képében fészkelt a városban. Mert az eső a városban lakott, minduntalan kinézett az utcára, végigment a főúton, szellőzött egy kicsit, aztán betért a lakásomba, mialatt a járda fölszáradt, a szobák eláztak, a kapuk éjjel-nappal csöpögtek, a csatorna föl-fölcsuklott, a lepedő harmatozott. Öreg gyanúm, hogy az olasz alapjában véve komor nép, máskülönben szakítana ezekkel a sasfészkekkel. A «salone di thč» is valamikor kútbörtön volt, az embernek kedve kerekedett, hogy az ujja vérével a falra karcoljon valamit. Szökjünk meg, szóltam a feleségemhez. Hajnalban egy paraszt autóbusszal megszöktünk.

Ekkor kezdődött a boldogság. Az autobusz a fellegvárból lekanyargott Umbriába. Már a puszta névben édes árnyékok suhognak, tele van mezei szaggal, esti zümmögéssel, kék és barna színnel. «Nézd, milyen ezüst füst» mutatott az asszony egy közeli olajerdőre. Egy villa tetején hosszú sor márványisten száradt a hajnali eső után. Hátunk mögött a város egyre magasabb lett és egyre kisebb, egy kőkoronához hasonlított. Aztán eltűnt, csak rozsdás sziklahegy maradt a helyén. A kékelő erdőkből szelecske fújt, elsöpörte a ködfoszlányokat, ide-oda forgatta a szőlőleveleket. A föld egész fiatalnak látszott, csak a pártás villák, a csupasz majorok s a lépcsős terraszok mutatták, hogy egy emberiség öregszik rajta. Az autobusz fölkanyarodott egy hegyi városkába s letett egy római templomnál. Néhány kecskelábú asztal állt előtte, az egyiknél két öreg borozott. Az öregebbik egy kicsit fölemelte a poharát, apró, vizes szeme megcsillant. Megérezte, hogy messziről jövünk, talán egy izlandi királytól, aki száz aranyat fizet egy szőlőszemért. Nem maradhattam adós ezért az akaratlan nyájasságért, mi is leültünk egy félliter vörös mellé. A templom úrnőjére ittunk; valamikor övé volt az egész város, az erdőben rokonai vadásztak, a patakban barátnői fürödtek, csak ő maradt fenn a várban, fejét a pallóstartó karjára hajtotta, jólesett, ha a nép szűznek szólítja s a gödölyék nem rettegnek az oltárától. Később a város végén egy másik szűz lakott, kemény, szűrös ruhája nem hajlott szép redőkbe, néha leült a kolostorkút peremére, a lepergő levelek után kapott, mosolygott s nem tudott a mosolyáról. Az olajfák már itt füstöltek a hegyoldalban, a harangszó lehömpölygött a völgybe, az úton megállított egy öszvért s a szürkületbe halt.

Volt a városka végén egy másik kolostor. Oda igyekeztünk. Annyit tudtam róla, hogy híres. A sok kapu előtt tétovázni kezdtem; az egyikből ének hallatszott. Beléptünk. Hirtelen elsötétült a világ, csak az ének világított az úton. Egy boltozatos, alacsony terembe értünk. Később megtudtam, hogy ezt hívják alsó templomnak. Körülbelül ötven fehércsuhás férfi énekelt az oltár körül, amelyen embervastagságú gyertyák, valóságos fehér testek égtek. Az ének a homállyal viaskodott, ezt szöveg nélkül is megértettem. Olyan volt, mint egy csata; a mélyben füst és por kavarog, a Vezér egy dombon foltos paripájáról a fejvesztett démonokra mutat. A templomfalon is démonok nyüzsögtek, iszonyú vadállatokra is emlékszem, de erre már nem merek megesküdni, talán csak utólag képzeltem a falra vagy az ének vetítette rá. Most nem a templomot írom le, hanem az emlékét. Valami történt a falon, ami az énekben is előfordult, a lepattogzó festék s a vad szólam együtt harcolt a homály ellen, kiűzte a tekintetből, megfojtotta a szívben, a világ végéig üldözte. Ebben a sötét templomban csak a világosság erejét éreztem.

Egy sarokba húzódtunk. Az olaszt az édes dalairól emlegetik. De ezt a kemény, páncélos éneket is ők szerezték, ezzel a meztelen énekkel követeltek fegyvert az Istentől. Amikor a kar elnémult, egy darabig még csapkodott és görgött a falak közt. Lehet, hogy ezt is csak hallucináltuk.

Künn esni akart. A kolostor mellett, a réten gyerekek kergetőztek. Durva fekete egyenruhában voltak, a bokáig érő szoknya minduntalan gáncsot vetett. Leültem a templom elé, a nagy ének kimerített. Az asszony azonban fiatal anya volt s öntudatlanul, szinte a csöndesen áramló levegővel a játszótér felé távolodott. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy egyetlen mozdulat nélkül, egy álltában visszaszáll a fiáig. Utánamentem. A rét végében álltunk, ötven-hatvan lépésre az árváktól. A kietlen fekete egyenruha gyászolta helyettük a holtakat. Az apa s az anya csak álmában hiányzik az árváknak, ébren védi őket a varázskör, a lánc, amit a mezőn fonnak magukból. Egy nyájas, fiatal apáca vigyázott rájuk.

Egyszerre csak az asszony megremegett. Az árvák egy kislányt kapkodtak egymás kezéből. Nekieredt a világnak, hirtelen megállt, körbefordult s szégyenlősen elmosolyodott. Ha belekaptak, felkacagott, de úgy mintha sikoltana. Félt. Az apáca félszeme folyton kísérte, messziről is utánanyult. És a védencen fogott a varázs, a botlásból sose lett esés. A vakságot megszokta, talán már a bölcsőben megszerette, de a játéktól még félt. Delejes érzéssel visszafutott a kedves nővérhez, Monica! Monica! hívta lélekszakadva. Erre a kiáltásra az egész had köréje csapódott.

Mély és kellemes hangja volt a fiatal apácának, bűnös gyönyöre telt az olasz szavakban. Szelídségre intette a kis vadakat, pedig maga is alig tudta fékezni magát. A csapat meglassulva röpítette kézről kézre a kislányt, aki e gyöngédségtől még jobban zavarba jött. Az árvák játszani tanították a vakot. Közben kiderült, fátyolos napfény terült a rétre. A nagy ének most ért a felhőkhöz.

Ez a világ jobbik képe, gondoltam. Egy anya ösztöne nélkül meg se láttam volna. Amíg a szilaj szerzetesi éneket hűtöttem magamban, az árvák egy vak lány köré szövetkeztek. Talán így tennének a felnőttek is, ha hagynák. De a próféták kardot várnak az égből, kardért könyörög az ének s a füst az oltáron.

Ebben a pillanatban az asszony megigézve elindult feléjük. Olyan hirtelen, hogy vissza se tarthattam. Már köztük is voltunk. A játék fennakadt, megérezték az idegen testet. Az asszony a karomhoz kapott s megszorította. Találkozott tejfehér tekintetükkel. Mind vak volt. A gyakorlott vakok tanították a kezdőt.