Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ

Várkonyi Nándor: MÁJUS
Takáts Gyula versei - A Janus Pannonius Társaság kiadás, Pécs

Takáts verseit olvashatjuk úgy is, ahogyan a tájat szoktuk nézni a vonat ablakából: formáit, színeit, valőrjét figyelve. A hasonlat annál inkább használható, mert versei túlnyomórészt tájak, természeti hangulatok, események inspirációjából erednek, sőt földrajzilag is meghatározottak: a Dunántúl költője ő, azé a vidéké, ahol a tájköltészet hagyományai a névtelen idill-énekesek seregén túl, Berzsenyitől, Kisfaludytól, Vörösmartytól Vajdáig, Babitsig nyúlnak. Vergilius bukolikus szemlélete éppúgy megkapta itt ringató bölcsőjét, mint Horatius nyugalmat kereső bölcsessége, vagy a romantika regés képzeletvilága, s a modern költő érzékeny, művészi impresszionizmusa. Takáts költeményei is telve vannak e nyájas rege-táj bukolikus hangulatival, a procul negotiis élet bölcs örömeivel, s ha csak a vonat ablakából nézzük derűs, levegős képeit, egy optimista táj s egy kiegyensúlyozott lélek költészetté simult összhangját érezhetjük meg bennük. De ebben a harmóniában másféle, rejtettebb és finomabb remegések is élnek, valaminő halk dráma, a csírázó és elhaló élet örök feszengése a képek, jelzők, ritmusok, tárgyak és érzések fel-feltüremlésében, tovasodródásában. A költő impresszív, nyugtalan lelke és a természet egyszerre s egyformán vívja a nagy küzdelmet, amit a puszta élet jelent; az alkonyok vívódásai, a hajnalok félénk ébredése, árnyak, felhők váltakozásai a védtelenül kitárt mezők fölött, csírák vajúdó bomlása, a búzatáblák morajló sírása ezt a drámát elevenítik meg; a présház zsongó csendjébe beledobban a túlérett gyümölcs halott puffanása s a kaptár döngése, amelyben forradalom készül, a királynő násza és a herék lemészárlása. Mindez születés és halál, nyugalom és harc, folytatódás és diadal egyszerre. Az élet nagy törvénye feloldja a drámát, s e feloldásnak megérzése a legmélyebb élménye Takáts lírájának. Belőle ered minden költői megnyilatkozása, feléje tart hangulatainak önkéntelen szűrőmunkája, érzéseinek hullámjátéka, fantáziájának képalkotó működése. Messze van az idill pusztán hangulati nyugalmától: törvényt él át, amelynek egyformán alkotó erője a csöndes, érlelő nyugalom, az érésben lefolyó kísérteties misztériumjáték, a holdfény borzalma, a természet ezernyi groteszk lárvát öltő váltakozása, s a veszendő voltát megérző lény öniróniája. Ez a mélyebb élmény magyarázza fokozott impresszivitását, képeinek felhangolt, sokszínű és sokszerű halmozottságát, de töredékességét s a belső ritmus változatlanságát. Minden sokszerűsége mellett valaminő állandó azonosságot, folytatódást érzünk versei mélyén; nem játékosan, alkalmi formákban, ritmusokban szökellve lépnek elénk, hanem áradásszerűen, az apály és a dagály lüktetésével. Itt nem formakincsére, verselési technikájára gondolunk, amely szabatos, igényeinket kielégítő, rímeiben a művészi és a meglepő helyett értelemre törekvő, mint a mai líra általában, s amely színes, jóízű - hanem a belső zenére, a mélyebb kifejeződés dallamosságára.

Lírájának dallamát az az egyetlen, alapvető természetélmény adja meg, amelyet említettünk. A léleknek és a tájnak ez az összeforrottsága szokatlanul erős. Azonban nem jelent panteisztikus vagy más efféle átolvadást, hanem ellenkezőleg: mintegy a természet, a táj tudatossá válását a költőben, aki tehát teremtő munkát végez, megtartja szuverén önállását és saját érzéseivel, tárgyalakításával maga is diktálja a természet életét. Hogy mily erős ez az összetapadás, mutatják finnországi versei: észrevétlenül, de egyszerre átárnyalódnak, a nyelvnek, a jelzőknek változtatása nélkül új ég világít reájuk, valahogyan megfehérednek.

Takáts mindenestől tájlírikus, csak a táj által és a tájon belül tud kitárulni. Más távlatok, az ember magacsinálta gondjai nem érintik; a történelem az ő számára négy évszakra oszlik, kívül lebeg korunkon az örökké változó és örökké ugyanazon térben és időben. Persze ez az időtlen, de tájhoz kötött líra minden lélegzetében magyar, különben nem lenne tájköltészet; egyetlen időbeli vonása a szelíd melankólia, ez az ősi és levetkőzhetetlen magyar sajátság.