Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ESZTER HAGYATÉKA
Márai Sándor két kisregénye - Révai

A meglepetés csábító kezdet. A háború után alig akadt fiatal író, aki ellenállt ennek a kísértésnek. Kimerült idegeknek, kétségbeesett élvezőknek, görcsös felejtőknek írtak. Leghálásabb volt meglepni őket.

De semmi se múlandóbb az eredetiségnél. Az ifjú varázslóból hamarosan mutatványos lesz, már nem az édes szédületre gondol, hanem a zuhanásra. Minden mutatványban félelem lappang. Az öregedés fölszabadítja ezt a félelmet, az érett tekintet az ég helyett az esést méri, s ezzel már ítél magán. Az író kezdheti meglepetéssel, sőt némelyik kor egyenesen rászorítja, hogy ne a szívnek és az észnek, hanem a tikkadt ingereknek írjon. De ilyenkor az ősi, titkos szándék legyen mindig nemesebb az első nyilvános bravúroknál. Másképp nem éli túl őket, vagy csak hazugsággal éli túl, s ez rosszabb a halálnál. A fiataloknak minden jól áll, a férfinak csak az őszinteség.

Márai a háború után kezdett írni Németországban, a legnagyobb meglepetések hazájában. Sokáig ő volt a legmeglepőbb írónk. Mohón és szorongva vállalta ezt a szerepet, az öröm meglátszott ragyogó bravúrjain, szorongása elárulta, hogy másra, messzebbre is gondol. Gyönyörködtünk benne, s féltettük. Szerencsére ő is féltette magát, csak az ujjgyakorlatait tékozolta, a lélek erejét beosztotta ahhoz a sírig tartó kötelékhez, aminek irodalom a neve. Frivol volt, mint majdnem minden érzékeny fiatalember, akikre az öregek egy összeszabdalt, inflációs Európát hagytak; ez a frivolitás a fiatalok egyetlen bosszúja volt a méltatlan, könnyelmű apákon. Maguk szenvedtek legjobban ettől a tehetetlen bosszútól. A világot visszaváltoztatták egy tragikus gyerekszobává, az irodalmon egy sereg "enfants terribles" osztozott. De ebben a gyerekszobában a játékok tele voltak robbanószerrel, s a kísértetek igazi láncot csörgettek.

Márai komoly állhatatossága csak a húszas évek által rászabott, ifjúkori szerep után derülhetett ki. A meglepetések után. Ebben kisebbik hazánk, Európa is segítette, az inflációs után a víziós, kegyetlen. A nehéz idő készen találta, Márai túlélte a bravúrjait.

Három regényállomás van a pályáján, első az Idegenek (anarchia és szédület), második az Egy polgár vallomásai (szélcsönd és visszatérés), harmadik A Féltékenyek (leszámolás és hódolat). Nem véletlen, hogy A Féltékenyek második kötete, mely Garren haláláról s a holtak erejéről szól, messze az első kötet fölé emelkedik, amelyben az érett Márai még nagyon engedékeny a fiatal, meglepő Máraihoz. Többi könyve ezen a három regénygerezden függ. Most megjelent két kisregénye (Eszter Hagyatéka, Déli Szél) utolsó nagyregényén.

Márainak volt lelkiereje azokban az időkben, mikor a világ legtöbbünket gyalázatosan megigézett, egy időtlen kötelékről írni. A két elbeszélés tárgya közös, s noha hosszúságra is majdnem egyformák, csak az első igazi "kisregény", gondosan kihordott mű, amely az utána következő novellát is beragyogja.

Egy asszony visszaretten a teljes odaadástól, átengedi alantas nővérének a szerelmét, egy fantasztikusan hitvány férfit. A sors még egyszer alkalmat ad az áldozatra, de megint visszaretten. Túlságosan ismeri a férfit, s túl kevéssé az elrendeltetését. A férfi eltűnik, s az asszony magára marad, gyáva és hasztalan szerelmétől megverve. A gazember évtizedek múlva egy pillanatra megint megjelenik, s az elmaradt önfeláldozás váltságdíját kéri. Az asszony rég várta ezt a követelést, magában már meg is adta. Kár az újabb bűvészkedésért, az utolsó tűzijátékért: a férfi enélkül is elviheti a zsákmányt. A szerelmes asszony csodát is, büntetést is várt ettől a találkozástól. A büntetést megkapja.

Márai utolsó nagy regényével szerzett tapasztalatait alkalmazta ezen a regényen. A ritka írói örömök közé tartozik egy hatalmas feladaton fejlesztett erőt egy rokon indítékú kis művön kipróbálni. Kisebb a kaland, de kisebb a veszély is, szinte egyedüli alkalom arra, hogy az író a jót akarja, s azt is cselekedje.

Az Eszer hagyatéka családregény, mint A Féltékenyek, kis mérteiben is megtartotta a tárgy régi monumentalitását. A családot természetesen nem a szó polgári, hanem mitikus értelmében használom. Márai a szenvedélyes foglyok költője, s a család a szó mitikus értelmében a legizgatóbb fogság s a legzsarnokabb kötelék. A legtöbb ember ma se szabadult meg ettől az érzelmi és idegemléktől; nem boldogító, hanem a boldogságnál is igézőbb önkínzó kötelékben él, az érzelmi fogság részegültje, a bilincseibe szerelmes, nem a sorstársába. A házasságok az égben köttetnek? Lehet. A bilincsek mindenesetre ott. És ez a nagyobb törvény. Kosztolányi egyik versében (Verés) meztelen szavakat talált erre az önkínzó kötelékre:

Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság
szeretni és nem heverés.
De most tudom, szeretni szörnyü,
szeretni az: verés, verés.

Mintha e vers átiratát olvasnók az Eszter fordulópontján, amely A Féltékenyek gyötrő alapgondolatára is visszamutat: "Meg kell tudnod, hogy az embereket nemcsak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz. Mint a cinkosoknak. Ez a törvény szabta meg, hogy nekem közöm van hozzád. Én tudtam e törvényről. Húsz év előtt is. Mikor megismertelek, rögtön tudtam. Nincs értelme, hogy szerénykedjek most: azt hiszem, Eszter, kettőnk közül mégis én vagyok a keményebb jellem. Persze nem a »jellemesebb« abban az értelemben, ahogy az erkölcsi kézikönyvek hirdetik. De mégis én, a tántorgó, hűtlen, a szökevény, én vagyok az, aki belülről és minden akarattal hűséges tudott maradni ahhoz a másik törvényhez, melynek nincs nyoma a könyvekben és a törvénytáblákon, s mégis ez a törvény az igazi. Kemény törvény ez. Figyelj reám. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra. Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük, az évmilliárdok és a tér végtelenségei között." A fogoly a börtönének gyón, nem a volt szerelmének.

Egyszer, boldogabb századokban talán mindenki szabad lesz az eszméiben. De az érzelmek akkor is el fogják árulni az embereket. Felszabadítják egymást a szavaikkal és agyonverik a szíveikkel. Nemcsak a hitre, hanem az emberi kapcsolatokra is szól az elrendelés.

Összes írónk közül Márai áll legközelebb az operához, első felejthetetlen emlékeinket is édes "arioso"-inak köszönjük. A drámát hullámzó dallammal fejezi ki, s ahogy egy város tragikus sorsát a valóságból Mozart tragikus mesevilágába tudta átültetni, az emberi sorsokat sem e sorok hű és nehézkes nyelvén, hanem bőven ömlő dallamossággal ábrázolja. Vers és próza háború utáni jellegzetes összeolvadása valószínűleg benne érte el a csúcspontot.