Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE
A meglepetés csábító kezdet. A háború után alig akadt fiatal író, aki ellenállt ennek a kísértésnek. Kimerült idegeknek, kétségbeesett élvezőknek, görcsös felejtőknek írtak. Leghálásabb volt meglepni őket.
De semmi se múlandóbb az eredetiségnél. Az ifjú varázslóból hamarosan mutatványos lesz, már nem az édes szédületre gondol, hanem a zuhanásra. Minden mutatványban félelem lappang. Az öregedés fölszabadítja ezt a félelmet, az érett tekintet az ég helyett az esést méri, s ezzel már ítél magán. Az író kezdheti meglepetéssel, sőt némelyik kor egyenesen rászorítja, hogy ne a szívnek és az észnek, hanem a tikkadt ingereknek írjon. De ilyenkor az ősi, titkos szándék legyen mindig nemesebb az első nyilvános bravúroknál. Másképp nem éli túl őket, vagy csak hazugsággal éli túl, s ez rosszabb a halálnál. A fiataloknak minden jól áll, a férfinak csak az őszinteség.
Márai a háború után kezdett írni Németországban, a legnagyobb meglepetések hazájában. Sokáig ő volt a legmeglepőbb írónk. Mohón és szorongva vállalta ezt a szerepet, az öröm meglátszott ragyogó bravúrjain, szorongása elárulta, hogy másra, messzebbre is gondol. Gyönyörködtünk benne, s féltettük. Szerencsére ő is féltette magát, csak az ujjgyakorlatait tékozolta, a lélek erejét beosztotta ahhoz a sírig tartó kötelékhez, aminek irodalom a neve. Frivol volt, mint majdnem minden érzékeny fiatalember, akikre az öregek egy összeszabdalt, inflációs Európát hagytak; ez a frivolitás a fiatalok egyetlen bosszúja volt a méltatlan, könnyelmű apákon. Maguk szenvedtek legjobban ettől a tehetetlen bosszútól. A világot visszaváltoztatták egy tragikus gyerekszobává, az irodalmon egy sereg "
Márai komoly állhatatossága csak a húszas évek által rászabott, ifjúkori szerep után derülhetett ki. A meglepetések után. Ebben kisebbik hazánk, Európa is segítette, az inflációs után a víziós, kegyetlen. A nehéz idő készen találta, Márai túlélte a bravúrjait.
Három regényállomás van a pályáján, első az
Márainak volt lelkiereje azokban az időkben, mikor a világ legtöbbünket gyalázatosan megigézett, egy időtlen kötelékről írni. A két elbeszélés tárgya közös, s noha hosszúságra is majdnem egyformák, csak az első igazi "kisregény", gondosan kihordott mű, amely az utána következő novellát is beragyogja.
Egy asszony visszaretten a teljes odaadástól, átengedi alantas nővérének a szerelmét, egy fantasztikusan hitvány férfit. A sors még egyszer alkalmat ad az áldozatra, de megint visszaretten. Túlságosan ismeri a férfit, s túl kevéssé az elrendeltetését. A férfi eltűnik, s az asszony magára marad, gyáva és hasztalan szerelmétől megverve. A gazember évtizedek múlva egy pillanatra megint megjelenik, s az elmaradt önfeláldozás váltságdíját kéri. Az asszony rég várta ezt a követelést, magában már meg is adta. Kár az újabb bűvészkedésért, az utolsó tűzijátékért: a férfi enélkül is elviheti a zsákmányt. A szerelmes asszony csodát is, büntetést is várt ettől a találkozástól. A büntetést megkapja.
Márai utolsó nagy regényével szerzett tapasztalatait alkalmazta ezen a regényen. A ritka írói örömök közé tartozik egy hatalmas feladaton fejlesztett erőt egy rokon indítékú kis művön kipróbálni. Kisebb a kaland, de kisebb a veszély is, szinte egyedüli alkalom arra, hogy az író a jót akarja, s azt is cselekedje.
Az
Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság
szeretni és nem heverés.
De most tudom, szeretni szörnyü,
szeretni az: verés, verés.
Mintha e vers átiratát olvasnók az
Egyszer, boldogabb századokban talán mindenki szabad lesz az
Összes írónk közül Márai áll legközelebb az operához, első felejthetetlen emlékeinket is édes "arioso"-inak köszönjük. A drámát hullámzó dallammal fejezi ki, s ahogy egy város tragikus sorsát a valóságból Mozart tragikus mesevilágába tudta átültetni, az emberi sorsokat sem e sorok hű és nehézkes nyelvén, hanem bőven ömlő dallamossággal ábrázolja. Vers és próza háború utáni jellegzetes összeolvadása valószínűleg benne érte el a csúcspontot.