Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám

NAGYPÁL ISTVÁN: FARKASOK

- Rosszak az emberek, atyám. Rosszak, - mondta Pepe és lehajtotta füstöt fejét.

- Miért modod ezt, fiam? - kérdezte a karosszékben ülő öreg pap.

- Tudod, atyám, hogy most jöttem vissza az őszi hadjáratból. S amit ott láttam...

A padre fázósan nyújtotta ki szikár kezét a sarokban égő tűz felé. Lassan, kis szünet után szólalt meg.

- Az Isten megóvott titeket a háborútól, Pepe. Éppen érkeztetek vissza, csata nélkül, vérontás nélkül. Mégis elégedetlen vagy?

- Isten mentsen, atyám, - sietett válaszolni Pepe. - A Santa Maria de Ayala megóvott a bajtól. - Sietve megsimította a nyakában lógó amulettet. - De amit ott láttam egy éjszaka...

Jacinto atya nem kérdezett, csak a szemében ült várakozás. Szeretettel nézte ezt a mindig kócos, fekete fiút, kedves tanítványát, akit pár hónappal ezelőtt, majdnem gyerekfővel vitt el mellőle Alvaredo tábornok harcba hívó parancsa. Most várta a fiú vallomását - érezte, valami nyomja a lelkét, amióta megtért a vértelen hadjáratból.

- Ott feküdt az ezredünk a Chaco szélén, tudod, a sárga domobok között, - kezdte lassan, akadozva Pepe, érezve a padre türelmes, várakozó tekintetét. Most megint gyónt neki, mint gyerekfővel annyiszor. Azt a férfi-élményt gyónta, ami kegyetlenebbül égett benne a halottak látványánál, a fetrengő tífuszbetegeknél. - Mi egy kis, piszkos faluban voltunk elszállásolva, az iskolában, amit a jezsuiták építtettek. Hatvanan feküdtünk a teremben szétszórt esparto-háncson, - hatvan szedett-vedett katona, felnőttek, suhancok, családapák és kalandvágyó fiatalok, félvérek, indiánok, városiak, köztük én is. Irnok voltam, nappal a ládákból összetárkolt irodákban dolgoztam, de este visszabújtam a többiek közé, a füledt, hűvös agyagfalak alá.

- Néha kivonultunk a dombok közé. Isten nem látogatta ezt a vidéket soha, - fakó, fakó volt minden: a kaktuszok szívós levelein megülő por, az adobe-kunyhó, az agyagos föld, a szaggatott vízmosások vöröses húsa. Mi is fakósárgák lettünk a szörnyű portól, amint dél tájban befelé menekültünk a fakó égen tűző nap alatt.

- Jaj és azok az idegen tisztek...! Az Isten verje meg őket!

A padre gyönge tiltakozással emelte föl aszott kezét. Pepe lehajtotta a fejét.

- Bocsáss meg atyám. De Alvaredo tábornok, az a kutya... és az idegen tisztjei... pokollá tették az életünket. A tábornok mindent megkövetelt, de semmit sem adott. Rosszabul bánt velünk, mint a szerződéses ültetvénymunkásokkal szokás. Igaz, volt is fegyelem - a rettegés fegyelme. Esténként mindenki leitta magát, hogy elfelejtse az egész napi keserves kínlódást; de napszálltakor már bent nyüzsgött az egész nép a szálláson. Senki nem mert kinn maradni az indián lányoknál... És amikor az ügyeletes tiszt végig járta a pajtákat már csak imitt-amott zörgött az esparto valamelyik részegen szuszogó katona alatt.

- Nem volt háború, de talán rosszabb volt egy háborúnál. Velünk szemben, a folyó túlsó partján feküdtek állásaikban az ellenséges katonák. A géppuskások távcsövein gyakran néztük őket. Ugyanolyan katonák voltak, mint mi, atyám... Csak a sapkájuk volt más: amerikai szabású. Miért akartuk meggyilkolni egymást?

Pepe tűzbe jött, hátravetette a szemébe lógó tincset, a szeme csillogott, volt valami lázas benne, a közelmúlt félelmes látomása.

- A keselyűk ott szállongtak fölöttünk. Gyakran nem hiába. Amíg meg nem érkeztek a fehérköppenyes német orvosok, s meg nem szurkálták tűjükkel mindannyiunkat. Az indián katonák fogcsikorgatva tűrték a rontást, Alvaredonak ki kellett köttetnie a legelsőt aki vonakodott eltűrni az oltást. De azután kevesebb lett a tífusz-halott.

- A betegséghez, forrósághoz, híg, gyenge levesekhez hozzájárult a szörnyű bizonytalanság. A politikusok marakodtak Asunciónban, La Pazban, s tudtuk, hogy a mi bőrünkre megy az egész. Lesz-e háború? ez a kérdés gyötört mindannyiunkat. Még a legegyszerűbb indián parasztok is erről vitáztak a maguk lassú, bamba módján. Mi sem tudtunk többet, csak a rádiósok rémhírei jutottak el néha hozzánk. Igaz, Alvaredo sem tudott semmi bizonyosat. Az idő csikorogva múlt, a napok lassan, szívósan nehezedtek ránk, hiszen senki nem akarta a háborút, mindenki emlékezett a Chaco dögtemetőjére, pár esztendeje csak; mindenkinek családja volt otthon, munkája, a maga kis élete.

- Egyik nap poros autó állott meg az iroda előtt; Don Eustachio de Perez, a gazdasági főnök szállott ki belőle. A tábornokot kereste, bevonultak Alvaredo szobájába és hosszasan tárgyaltak. Csak a hangokat hallottam, bárhogy füleltem; Alvaredo mérges volt, rekedt vidrahangja időnként kisipított a rozoga faajtón. Aztán Don Eustachio elment és a tábornok behívatta a tiszteket.

- Délben, levesosztásnál, már zubogott az egész legénység. Ismeretlen utakon kiszivárgott, hogy szabadságolások lesznek. Szabadság!... Csak az tudja, mit jelent ez a szó, aki volt már katona, atyám. Három nap! Három egész nap! Három napra elfelejteni a katonáskodást, a fáradalmakat, a fölkelést a pállott, a forró hajnalokon, a tisztek korbácsát, a rút szidalmakat... Mindenki lázban égett, a bajtársak egyszeriben irigy szemmel kezdték méregetni egymást: ki megy előbb?

- Parancskiosztásnál maga Alvaredo is megjelent és beszédet mondott. "Nem érdemlitek meg, kutyák, de még is szabadságra engedlek titeket. A fele elmehet ma, aztán, ha ezek visszajöttek, a másik fele. De addig egyetlen ember ki nem teheti innét a lábát a következő csoportból, amíg az elsők egy szálig vissza nem érkeztek. És ha valaki elkésik" - itt fölemelte rikácsoló hangját - "akkor nincs több szabadság! Aki elkésik, azt pedig lecsukatom, hogy a férgek eszik meg! Megértettétek?"

- Zűrzavaros igen-morgás volt a felelet. Alvaredo még befejezte a mondókáját: "Először a családosok mennek. Akinek gyereke van meg felesége." A tisztekhez fordult. "Önök válogassák ki az embereiket, uraim." Tisztelgett még egyszer végig nézett a mozdulatlan, belülről remegő arcokon, aztán sarkonfordult és elment.

- A mi hadnagyunk derék fiú volt, a mi városunkból, tanár vagy tanító; végig járatta a szemét a szakaszunkon és egymás után szólongatta ki a házasembereket. Mi többiek tudtuk, hiába izgulunk, mégis remegett mindenkiben: hátha csoda lesz? Ekkor hirtelen kilépett a hadnagy elé Rubios és halk, morgó hangján mondott neki valamit. Mi nem értettük, csak azt hallottuk, hogy könyörög valamiért. A hadnagy meghallgatta, aztán sarkon fordult és Alvaredo nyomába eredt. Mi csak álltunk és vártunk, a sor előtt Rubios egyik lábáról a másikra feszengve.

- Furcsa ember volt ez a Rubios; indián paraszt, zöldségkertész valahonnét a város mellől. Szavát is alig lehetett hallani, nehézjárású, alacsonyhomlokú, tompaeszű ember volt, olyan aki sehonnan nem válik ki, megteszi a dolgát, egy szám csupán a többi között. Csodáltuk, miért állott most ki, hiszen tudtuk, hogy nőtlen ember. Mit akarhat?

A hadnagy rövidesen visszajött és azt mondta Rubiosnak: "Te is mehetsz." Aztán ott hagyott bennünket. Mindenki felzúdult, körülvettük Rubiost, de annak nem lehetett szavát venni. Csak állott közöttünk, mint egy nehéz fából faragott kolonc. Végülis sargent Tucar oszlatott szét bennünket és hazazavart a szállásra.

- Azon az estén két csoportra oszlott a szoba: az egyik fojtott izgalommal csomagolta össze kis motyóját és topogva várakozott a szabadságos levelekre; a másik kimondhatatlan vágyakozással, irigységgel, némán nézte az indulókat. Nehéz volt a levegő az elnyomott sóhajtásoktól, a szabadságosok remegő várakozásától. Mikor a hadnaggyal együtt kiosztottam a passzusokat, úgy rohantak el, mint a nyulak, eltelve a félelelmmel, hogy még visszatalálja parancsolni őket valaki. Inkább ott rostokoltak a vasúti állomáson - pedig csak másfél óra múlva döcögött el a katonavonat.

- Ha a három hónap neheze telt el, ez a három nap még ezerszer nehezebben. "Hej, azok már ott ülnek a tele tálnál... Most már ott feküsznek az asszony mellett", dörmögte időnként Bacho, a famunkás, a maga durva humorával... aztán valami tréfás trágárság következett. De csak kevesen nevettünk.

- Végre bealkonyodott a harmadik nap is. Az esti vonattal kellett megérkezniök. Egy-két csoport hamarosan bejött, de voltak, akik még beültek valamelyik kajibába, egy utolsó pohár pulque-ra. Hiszen éjfélig szólt a szabadságoslevél... Éjfél előtt pár perccel már minden szabadságoslevél ott volt az éjjeles káplárnál. Csak egy hiányzott: Rubiosé.

- Ezen az éjszakán senki sem aludt a szálláson. A szabadságról jöttek csámcsogva eszegették a hazulról hozott elemózsiát, kínálgatták a többit is, de nem nagyon kellett. Percről-perce, remegve várták, nem marad-e el valaki. És mikor elfújták az éjfelet, s Rubios még nem volt benn, úgy zsibongott a terem, mint a fölborított méhkas. Én tudtam, nem mehetek úgyse haza, mert írnok vagyok, de még az én torkomat is elfogta az az izgalom, ami átragadt rám a többiekről. Olyan súlyos, olyan feszült volt a levegő, szinte marta az ember bőrét, mint a homokos pusztai szél. A katonák a szalmán kuporogtak vagy csoportokba bújtak össze, csak az alakok látszottak a félhomályban, amint ide-oda mozognak és halkan összedörmögnek. De ez a dörmögés rosszabb volt, mint a veszett kutya nyüszítése, valami állandó, kegyetlen morajba folyt össze - egymás hangjával, beszédével részegítették egymást, a szobában szétfolyt és összesűrűsödött a keserűség és telhetetlen harag. Azt hiszem, ilyen levegőben születnek a lázadások meg a lincselések.

- Pirkadat felé már kibírhatatlan volt a tompa izgalom: kimentem a folyosóra. Az éjjeles káplár is komoran topogott a helyén, mintha övé lenne a felelősség a késésért. Négy óra felé kerékpár csikordult meg a kapu előtt és egy percre rá porosan, fáradtan, lassan bejött Rubios. Mikor meglátott bennünket fénytelen szemében állati félelem szivárgott; egy pillanatig állt, aztán csak annyit mondott: "Hát... megjöttem."

- Nem tudtunk szólni hozzá. Hagytuk bemenni a szobába; de egy szempillantás alatt utánarohantunk, mert valami olyan félelmes, lefojtott felhördülés zengett ki, hogy a hátunkon futott végig a hideg. Rubios ott állt a szoba sarkában, az ajtó mellett s vele szemben a többiek, mint ugrásra kész vadállatok. Mikor beugrottunk az ajtón, megtorpantak, de azt kellett éreznem, hogy ha egy másodpercet késünk, szétszaggatják.

- "Rohanj sargent Tucarért" - súgtam oda a káplárnak és odaálltam Rubios mellé. Atyám, ilyen látványt, mint azok a katonák... a szemükből valami eszelős, homályos láng csapott ki, meggörbedve, karomba húzott ujjakkal fogtak körül kettőnket. Úgy settenkedtek Rubios mellett, mint a pokol ördögei, lesve mikor téphetik széjjel a husát. Nem tudok szót találni rá, atyám: rettenetes volt.

Pepe végigsimította homlokát, letörölte kezefejével az eleven emlék verítékét.

- A katonák, egy nappal előtt még bajtársak, közös sors alatt nyögő emberek, átváltoztak vadállatokká. Kurrogva, félig megrágott átkokat köpködve, hadonászva nyüzsögtek előttünk; - tudtam, ha egy pillanatra elfordulnék rárontanának és puszta kézzel vernék agyon. Rubios úgy állott a sarokban, mint egy kőbálvány még a félelem fénye is kialudt a szemében. Mint a madáré a jaguár előtt. Pedig tudta, az életéről lehet szó; ő is katona volt, s ha nem ő lett volna az áldozat, most ugyanolyan háborodott dühhel vicsorogna a bűntevőre.

- Végre megérkezett sargent Tucar, alsóruhában, de a kezében a korbács. Csak egy pillantás kellett neki az eltorzult arcokra, csak egy szippantás a káromlásoktól terhes levegőből, s tudta, hogy az emberhalál árnyéka ül a szobán. "Mindenki a helyére, emberek!" harsogta és odaállt széles vállával Rubios elé. De most a parancsnak senki nem engedelmeskedett. Morogva, vonakodva húzódtak hátrább, de a gyilkos félkör nem akart tágulni körülöttünk. Ezek a megvadult férfiak vérszagot akartak, mert ez az ember, Rubios elvette tőlük a három nap szabadságot!

- Ébresztőig tartott ez a szörnyű vigilia, szemben a csitíthatatlan gyilkolásra kész emberi farkasokkal. Sargent Tucar néha rám nézett, láttam, ugyanazt éli végig amit én, pedig öreg katona volt. Ma is csodálom, hogy bennünket is szét nem marcangoltak Rubiossal együtt, de ennél mégis erősebben katonák voltak. A végén, már egészen kábultan, nem is láttam arcokat, egybefolyt a hatvan fogra-körömre kész katona képe, csak a szemek világítottak a szürkületben, ezek a sárga, meredt, emberen kívüli szemek...

- ...Meneteltünk hosszú kilométereket tűző nap alatt, hordtunk földet a töltéshez, csináltunk fárasztó éjszakai gyakorlatokat - de ilyen kimerült, ennyire megviselt még nem voltam, mint ennek a delériumos négy órának a lidércnyomása után. Sargent Tucar is lihegett már a végén, pedig csak álltunk a fal mellett és a testünkkel védtük Rubiost. Fölszabadult démonok serege vett körül, mint a mesék boszorkányszombatján, ördögöket láttunk, nem embereket. Reggel, mikor az ügyeletes tiszt bejött, úgy támolyogtunk ki, mint a részegek. És valami olyan nyüszítő, sírós hang szakadt fel utánunk, mint a megvert ebekből.

- A tiszt az irodába vitte Rubiost és megkezdődött a kihallgatás. Szaggatottan, az előbbi szorongás ólomsúlya alól szakadtak föl Rubiosból a mondatok. "Évek óta együtt élek egy asszonnyal... három kis gyerekünk van... de papnál nem voltunk még és az asszony nem kaphatta meg a hadisegélyt. Uram, három napig szaladgáltam egyik hivataltól a másikig az írásokért... harmadik este jutottunk csak a padre elé... és a vonat elment, pedig úgy futottam, lélekszakadva... éhen haltak volna, ha nem tudunk összeesküdni.... ezért késtem el."

- A tiszt a fejét vakargatta, aztán jobbnak látta levitetni Rubiost a tömlőcbe. Bölcs cselekedet volt. Alvaredo ott is hagyta egy hétig. A szabadságosokat mégis elengedte - nem ő diktálta ezt, hanem a gazdasági főnök. Egy hét múlva pedig ment tovább minden.

Pepe fáradtan, szinte elkínzottan dőlt hátra és nagyokat kortyolt a hűvös agyagkorsóból. Lassan ingatta a fejét, a tűzbe nézett és keserűen, mint akit nagy csalódás ért, tagolva mondta:

- Farkasok voltak, atyám, farkasok...

A padre a fiú szemét kereste és fölemelte a kezét:

- Tévedsz fiam, - mondotta csendesen. - Emberek voltak. Csak gyarló emberek. És Isten megbocsájtja a bűnüket.

- Az Isten?... Ő talán igen, - mondta lassan, szintelen hangon Pepe és a földre szegezte a szemét.