Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · MARTOS VILMOS: AZ ÉLC KRITIKÁJA

MARTOS VILMOS: AZ ÉLC KRITIKÁJA
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett tanulmány.
3. AZ ÉLC TENDENCIÁJA: A HÁTSÓ GONDOLAT

A redukció elejti az élc lényeges mondanivalóját. Mi történik akkor, ha ebbe nem nyugszunk bele, ha nem resteljük a fáradságot és a redukció után ballagva, felszedgetjük, amit az lehullajtott, megpróbálunk megrögzíteni minden egyes gondolatszálat, amely az élcben felcsillant? Ám lássuk egy példát. Lichtenberg jegyezte fel ezt a kifejezést: "Ein Mädchen kaum zwölf Moden alt." Redukciója körülbelül így hangozhatnék: "A divat gyorsan változik, kivált a női öltözködés divatja. Csak egy nemzedéke is a nőknek rengeteg divatot elnyű." Az elemzést folytatva, még a következőket emelhetjük ki az élc mondanivalójából: Azzal, hogy Monate helyett a költésztben honos Monden kifejezésre alludál, a nőt magas talapzatra emelő romantikus felfogást idézi, de emlékezete a szó ugyanekkor a nő periódusára is, és felveti egy a nőinemhez igazodó időszámítás eszméjét. A nő különösképpen rabja a divatnak. Miért ne lehetne korát a divat változásain mértni? - mint ahogy egy másik időszámítás a hold változásain alapul. Igaz ugyan, hogy a divat forgandóságával kifejezett életkort kissé bajos lenne naptári évekre átszámítani, de ezzel még csak célszerűbbnek mutatkozik az újítás. Az elröppenő évek a nőt kegyetlenebbül kifosztják, mint a férfit, úgyhogy bizonyos kortól fogva nem szívesen számolja, mások előtt pedig gondosan titkolja éveit... De mintha lidércfény csalogatna. Nem követem tovább imbolygó, bizonytalan világát. Ennyiből is látható, hogy Lichtenberg mondása remeke az élces sürítésnek: erdőnyi gondolat, nem is egy mondatba, csak egy mondattöredékbe zsúfoltan. Az élc remeklés, a fordítás annál lehangolóbb. Valahogyan ízléstelen túlzást és hamísítást érzünk benne, amely szószátyárkodásba fullad. A pedáns babrálás, mellyel a nyúlfarknyi szövegből jelentését kigöngyölítettük, szétdúlta az élc légies pókháló-szövedékét, könyörtelenül premier-plan-ba, rivaldafénybe ráncigálta, amit az élc csak súrolt, csak megpendített s ami legalább is zárójelbe kívánkozik. Amit az élc tartalmaként leltároztam, az csak tendenciája az élcnek (a szó Freud teli találata), alattomban értődik. Lichtenberg nem kiforrott gondolatokat közöl, csak féligazságokat sugalmaz (Jean Paul), nem határozott képet, csak embrionális gomolygást, hátsó gondolatokat, melyek sustorogva rajzanak fel élcéből.

A szellemes ember félig mond ki valamit; ami félig áll meg, félig létezik is csak. Ami győzedelmeskedett, megvalósult, érvényes, nem foglalkoztatja már az élcfaragó képzeletét; annál inkább a kívülről elnyomott vagy önmagukban elfojtott tendenciák, a felszínt feszegető és emelgető alvilág vagy félvilág. (Freud élcelméletének kellős közepébe visz ez a megjegyzés.) Az élcelő tehát nem a szavakra kíváncsi, hanem arra, ami a szavak körül és között be nem vallottan bujkál teng-leng, s éli árnyékéletét; ami tapad hozzájuk mintegy véletlenül, - a legsikerültebb szójátékok megtévesztésig hasonlítanak néha a sajtóhibához (Modern Monden helyett) a nyelvbicsakláshoz vagy elszóláshoz, - azok a mellékképzetek izgatják, melyeket a szavak látszólag különösebb ok nélkül ébresztenek vagy vonzanak.

Ragacsos állományánál fogva az élc árulkodó. A szerelem mögül kikandikál a házasság igája, a szent házasság mögül a közvetítő mesterkedése, az anyós, a felszarvaztatás veszélye. "Megnősültem, elvettem feleségemet, anyját és két idősebb nővérét."

Milyen ellentétes jellemvonások férnek meg az élcben! Egyfelől az átcsapás hegyének csillogása, másfelől a hátsó gondolat terjengő-gomolygó, vemhes felhője. Ebből az ellentétből egy másik folyik. Az élc nem marad meg egy síkon, a felszínről mélyebb rétegekbe siklik le, tehát javíthatatlanul ferde, kancsal kifejezés. Ezért van, hogy jól lehet rövidség az élc lelke, az egyenes úton, mely a legrövidebb az élcelővel soha sem találkozunk. Világért sem mondaná Pernellené asszonysággal: Tu est un sot en trois mots, mon fils, hanem alakoskodik, kertel, sugdos és dugdos. Célzásainak homályossága már-már a rejtvény határán jár.

Az élc nem kiforrott, teljes kifejezés. Letétele sokszor nyelvtanilag is hibás vagy hiányos. Lényegében anekdota, azaz szájhagyomány; szájról szájra száll, és a betű oly kevéssé teljes megrögzítése, mint a zeneműnek a partitúra vagy színdarabnak a szövegkönyv. Az előadás művészetének, a mimikának és hanghordozásnak, a tájszólásnak vagy zsargonnak kell újra meg újra hitelesíteni, életet lehellni zörgő vázába. Csökevényessége révén az élces kifejezés az epigrammával is rokon. Ez a műfaj némelyek szerint szobrokra, emlékművekre aggatott feliratokból fejlődött ki, és eredetéhez híven ma is megelégszik azzal, hogy - akárcsak az élc, - kimondja a szentenciát egy tárgyra, amelyre ábrázolás helyett egyszerűen rámutat. Ezzel függ össze, hogy az élc, mint már Quintilianus megjegyezte, szerencsésebb a visszavágásban, mint a kihívásban.

Az élc rövidsége az elhallgatás, a rejtvény - már le nem mérhető - rövidsége.

Mi sem természetesebb, minthogy az élc kedvelt megnyilatkozási formája az elnyomottaknak. Valahányszor nem bátorságos a nyílt beszéd, gombamódra bújnak elő az élcek. Az önkényuralmat minden időkben gúnyversek szokták enyhíteni. De ugyanezt a szolgálatot megteszi az allegória is, melyhez a szabadságharcot követő elnyomatás éveiben költőink oly szívesen folyamodtak. Az élces célzás, kihagyás, elhallgatás azonban nem allegorikus természetű, nem kerülő út, hanem a közvetlen kifejezésnél is közvetlenebb, hívebb: abból folyik, hogy az élcelő tárgyát legelső titkos rezdülésében, in statu nascendi mutatja meg. (Itt visszakanyarodhatunk a villanásra). Innen az a frisseség, üdeség, hanvasság, lelhelletszerűség, mely e formát oly kedvessé teszi.

Az élcelő első feltettszésében fogja meg tárgyát. Hozzá kell tennem, hogy éppenséggel nem bajlódik azzal, hogy határait megvonja, hanem az újszülöttség reményteljességében, a lehetőség rugalmasságában és proteusi képlékenységében ereszti el, amikor a gondolat még száz facettával csillog, kápráztatja a szemet. Az élces fogalmazás az orákulum hajlékony kétértelműségét idézi, amely szintén a keletkezőt t.i. az idők mélyében forrongót akarja kibetűzni és kimondani. Ez a vicc lendülete, a verve, amely messze túlszalad a célon. Amikor Flaubert regénye, "Salambó" megjelent, melynek színtere a hajdani Karthago, Saint-Beuve célzással pepecselő részletfestésére azt mondotta rá: Carthaginoiserie. Charthaginois - chinoiserie = unalmas pepecselés. (Freud.) A szó nyomán kibontakozik képzeletünkben az unalom roppant, sivatag birodalma, melynek határai sehol sem találhatók s melyek Karthago maga csak egy szerény tartománya.

Egy 90 éves asszony így szólt Fontenellehez, aki 95 éves volt: A halál ittfelejetett bennünket. - Pszt! - intette le Fontenelle, ujját ajkára illesztve. (Chamfort.) Mi pedig azt gondoljuk: Nézd csak a két vén temetőkerülőt, bujócskát játszanak a halállal. A pszt! egyik cinkos figyelmeztetése a másikhoz. És ekkor hirtelen átcikázik rajtunk: Voltaképp minden ember ezt teszi, az egész élet bujkálás a halál elől.

Nagy Endre merészeket lódító kitűnő Lukits Milosa elmeséli többek közt, hogy egy uzsorás vállalkozó zsoldjában régiségek után kutatott a Szentföldön, és mindjárt az első napokon a tízparancsolat Jehova kezével készült táblájának egy törmelékére bukkant csákánya. A világra szóló kincset eldugta gazdája elől, és hogy ezt elleplezze, találomra felkapott egy görgeteg-követ, odavitte hozzája és jámbor képpel így szólt: - Azt hiszem, hogy ez valamikor lehetett valami, csak nem tudom, micsoda. - A vállalkozó kezébe veszi a követ, megforgatja, eldobja és megvetéssel mondja: - Ez az a kő, amit a zsidók a házasságtörő asszonyra hajítottak. Barátom, maga nem valami szerencsés fiú! - Képzeletünket az élesen határolt, megfogható kődarab indítja útnak, melyet a vállalkozó kezében forgat. A megvetésre, mellyel azt elhajította, nyüzsögve tolul képzeletünkbe a házasságtörő asszonyok hosszú menete és csakhamar rájövünk, hogy annak hiába várjuk a végét, mert ott a titkon vétkezők kifogyhatatlan tartaléka. A kezdetben határozott képzet egyre tágul, mígnem a végtelenbe vész. Az élc itt a tűzijátékra emlékeztet, mely pompás kibomlásában egy pillanatra eget-földet beborít.