Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám · / · ŐRJÁRAT

VERES PÉTER: AZ ÍRÓ ÉS A TESTI MUNKA

Szegény József Attilára gondolok, aki egy állástkérő levélben felsorolta, hogy mi mindent próbált, miféle munkákat végzett eddig és mennyi mindenhez ért - és mégsem kapott állást. Sőt éppen ezért nem kapott. Aki annyi helyen próbálkozott és sehol sem ragadt meg, abból soha sem lesz jó munkásember, mondja a jó munkaadói bölcsesség, és igaza van. Igaza van, de az igazsága mégis csak féligazság. Nem a társadalmi igazsága, hanem csak az ő igazsága. Elvégre a munkaadó joggal gondolhatja, ha a társadalomnak vagy a nemzetnek szüksége van íróra, költőre akkor tartsa el, mert neki csak kitartó és munkabíró, szorgalmas munkásokra van szüksége. Érthető hát, ha a munkaadók nem óhajtanak bekerülni az irodalomtörténetbe, a költők szeretői mellé, mert ott az ő számukra nemigen terem babér, legfeljebb ízetlen dicsőség. Rendes munkaadó azonban irtózik attól, hogy ő a világnyelvére kerüljön, akárcsak mint egy író vagy költő munkaadója is, és ha már nem kerülheti el, inkább adakozik az írói segélyegyesületnek, mint sem beengedjen az üzemébe olyan embereket akikre a világ figyel. Minden gyár, iroda vagy műhely egy külön zárt világ, amelynek saját törvényei vannak és nem tűrheti meg a gazdája, hogy bárkik megzavarják ezt a törvényt. Ezért nehéz az írófélének rendes munkahelyre szert tenni, de még nehezebb, hogyha elvégzi is a munkát, a kenyérnek ne kegyelemíze legyen.

De le kell számolnom a saját gőgös képzelgéseimmel is. Én ugyanis eddig csak az írókban láttam a hibát. Azzal vádoltam őket, hogy azért nem tudják megvetni a sarkukat az életben, mert nincs bennük elég erő és akarat ahhoz, hogy helytálljanak, mint munkás s amellett alkossanak, mint az író. Azzal vádoltam őket, hogy azért nincsen meg a szárazkenyerük se, mert nagy sikerekről, százezres példányszámokról, villákról, jachtokról és szép szeretőkről álmodoznak, s közben nem becsülik meg azt a keveset, amit nehéz munkával megkeresnek vagy megkereshetnének.

Most látom már, hogy azok, akik ilyesmiről ábrándoznak és tehetségük is van hozzá, azok meg is veszik ezt, de a vívódok, a lelkiismeretesek éhen maradnak.

Legjobb ha a magam példáján bizonyítom be, hogy mennyire nem volt igazam.

Azt, hogy mezei vagy vasúti napszámos munka mellett nem lehet az ember író, már régen tudtam. Ha le akarja az ember küzdeni a munkaadó gyanakvását és munkatársai gúnyolódó kedvét, akkor rejtse el irodalmi vágyait, de olyan jól, hogy abból semmi se látszódjon. Aki erre nem képes és mégis munkából akar élni, mert hisz irodalomból nem élhet, annak az Isten irgalmazzon, jobb, ha a kútba ugrik vagy a vonat alá fekszik. Munkatársai, akik felfelé nemigen lázadozhatnak, tehát lefele gúnyolódniuk kell, mert másképp nem éreznék magukat embernek, megkeserítik a szájában a kenyeret. Nem is rosszakaratból, csak tréfából. Magam is láttam egy szegény parasztfiút akivel őstehettségkutató vidéki értelmiségiek elhitették, hogy ő is "költő", amint a döcögő vicinálison is verset írt. A kocsi zsúfolva volt munkásokkal, de ő isteni révületében nem vett tudomást róluk és rótta a sorokat. A kőművesek meg, a gazdái - ugyanis malterhordó volt, - akik amúgy is gyilkosnyelvű népség, csúfot űztek belőle. Hiába, a Parnasszusra sem mehet az ember, hogy legalább szárazkenyér ne legyen a tarisznyájában.

Én ettől persze ösztönösen tartózkodtam. Nemhogy a munkaadóim, de még a munkatársaim sem ismerték a terveimet, szándékaimat, legfeljebb jó későn már egy-egy eredményt. Nevetséges nem akartam lenni soha. Mert micsoda öntudattal legyen az ember az ország számára író, ha odahaza kinevetik.

Az volt hát minden törekvésem, hogy csak nyárban dolgozzak, télben meg tanyázzak otthon tiszta lelkiismerettel, mint a többi parasztok, akik a nyári sok munka után természetesnek találják a téli tétlenkedést.

Ez mint óhaj reálisnak és értelmesnek látszott, mint valóság azonban leírhatatlan volt. Mert az irodalom nem háziipar nem kapanyélfaragás, hogy amit ezen a télen abbahagytam majd folytatom a jövő télen. Az embernek az írónak is, másnak is - nemcsak télen, hanem nyáron is vannak érzései és gondolatai s ezeket ki kell fejeznie, mert máskülönben fullasztó feszültség keletkezik benne, amelyet nem sokáig lehet elfojtani.

Ebből hát menekülnöm kellett. Néhány hold bérelt földre van szükségem, ha már örökföldem nincsen, akkor majd télen-nyáron szabad leszek. Akkor ülök le írni, amikor akarok: nem parancsol senki. Valóban, ez már egészen reálisnak s amellett a legideálisabbnak látszott. Szabad mezei munka és szabad irodalmárkodás, mint kívánhat egyebet az irodalmár lélek. "Műveljük a kertecskénket" - mondotta már Voltaire is. És fölénnyel néztem író barátaimra, akik szerkesztőségi, hivatali vagy tanári robotban keresték meg a mindennapi kenyerüket. Mennyivel jobb lesz nekem, testileg és szellemileg szabad vagyok. (Már t. i. ameddig az ügyész, a kiadó és a közszellem engedi, de ez mindenkire vonatkozik.)

Földbérletet szereztem hát s valóban több szabadidőm volt, mint addig. Több szabadidőm, s talán több jövedelmem is, de sokkal sokkal több - gondom is. Márpedig a gond az író legnagyobb ellensége. A szabadidőm meg jórészt elpazarlódott. Ha nem volt mezei munka, akkor sem ültem le írni, hanem ezt kell elintézni, azt kell elintézni, ezt kell elolvasni, azt kell elolvasni, erre a levélre s amarra kell válaszolni, közben ügyes-bajos falusiaknak adóhalasztó s egyéb kérvényeket kellett írni, a napok teltek s én nem csináltam semmit. Mire megérkezett az a belső feszültség, ami ahhoz kell, hogy a bennem érlelődő gondolat koncentrálódjon és papírhoz kényszerítsen, akkora újabb munkák jöttek és elmaradt az írás.

Igaz, nem próbáltam egyszer-másszor kinn munka közben, hogy vázlatokat csinálok. Kaszálás, kapálás közben élvezet a gondolkodás, ha az ember ura a szerszámnak és a munkának. Igen, ám de mit szólnak hozzá, akik körülöttem dolgozgatnak, ha én le-leülök "firkálni". - Ahá, az "író úrnak" felült" laci-puhi" - gondolják, - vagyis lusta vagyok a kitartó munkához. Nem is beszélve arról, hogy ha a gyerekek is nekem dolgoznak, teljes képtelenség és erkölcstelenség, hogy ők dolgozzanak én meg írjak.

Hozzátehetem, hogy amint a napszámos munkán nem lehet az ember rosszabb munkás, itt sem lehet rosszabb paraszt. Mert mit szólnának hozzá, ha az én búzám gazosabb, az én tengerim kapátlanabb volna, mint a másé. Minden életformának meg van a maga disciplinája s ezt vagy be kell tartani vagy ott kell hagyni azt az életformát.

Lám, azt hittem, hogy majd milyen könnyű lesz most már nekem, de úgy látszik ez is ábránd volt.

Innen már persze nincs menekvés tovább a paraszti világba. De viszont én nem is szeretném itt hagyni ezt a világot, mert úgy érzem, ha a valóságos életből a szemlélődésbe, ha a valóságos cselekvésből a gondolkozásba menekülnék, akkor a valóságos élmény helyett mű-élményt, a valóságos "ihlet" helyett "hangulat"-ot kapnék.

Mi hát itt a megoldás?

Nincs megoldás és nincs menekvés. Így se jó, úgy se jó. A kenyérért küzdő mindennapok és a szellem ünnepórái egymásba folynak és kölcsönösen megsemmisítik egymást. Az eredmény, ha marad egy-egy szép munka. Az író az élet és a gondolat, a cselekvés és a szemlélődés között áll, vagyis botorkál, rajta ömlik, áramlik keresztül minden. S ha jó közvetítő eszköz, ha van ereje hozzá, hogy ezt kibírja és kifejezze, akkor megtalálta az élet értelmét. Ő maga persze elég ebben a tűzben, de hát ez a sorsa. Akik nem égnek el, azok vagy nagyon erősek vagy nagyon gyöngék és idejekorán elmenekülnek. De ez se ér többet, talán még annyit sem...