Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: A FALIÓRA

Ismertem egy bogaras asszonyt,
volt egy bolond faliórája:
az időt összevissza járta,
mutatta, tiktakkolta, verte,
benne-lengett gazdája lelke.

Ha a város harangjai
delet jeleztek ünnepéllyel,
falióránk konok fejével
hatot bólintott vagy hetet,
ötöt, tizet, csak nem delet.

Mit bánta ő a künti rendet,
az idő rendjét, a világét,
csak mondogatta a magáét,
gúnnyal, egykedvüen mikor hogy:
vén, rozsdás tikktakkja csikorgott.

Mint présel virág az albúmban
nem érez sorsot a mezővel,
a széllel, a lengedezővel,
gyökerével, melyről letépték
s felejti pillék könnyű léptét,

más világ már albúm-világa
mint a nap-és széljárta hajdan,
törött levele-selyme, halkan
mi felszáll belőle, elillant
illata emléke, nem illat:

így tekintsd ezt a faliórát,
nevetséges önkényuralmán
vihoghatsz, tenyeredbe fojtván
szád - ő méltósággal csinálja,
az idő nem ura, szolgája.

Nem ő szolgálja, néki szolgál
a pillanat, a perc, az óra,
magát mutatja mutatója
és mintha szólna: - Veszve minden,
hát a zavart hirdetem innen.

Mintha egy szegény, őrült nyomdász
úgy szedné a betűket sorba,
hogy értelme sehogyse volna
olvashatnád előre, hátra,
így is, úgy is abrakadábra.

Vagy mint beszélő papagály, mely
betanult szövegét rikoltja
jóra, rosszra, élőre, holtra:
így falióránk, a szegény,
csak ring a maga ütemén.

Álmomba olykor belekettyen,
félek, még ráförmedek egyszer:
- Mért zsörtölődsz? Kivel veszekszel?
Ne szabotálj, vén anarchista,
időd lejárt s nem jő már soha vissza.