Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL

HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL
(I. közlemény)
A HÁBORÚ ELŐTTI ELIOT

Miről van szó? A túlságosan ünnepélyessé vált verset meg kell fosztani pátoszától. A pátosz nemcsak a romantika kísérője, változott formában mindenütt feltalálható, ahol használatban elkopott, belső lendületüket vesztett szólamokat próbálnak életben tartani; a pátosz a formán kiütköző jele a sorvadásnak. Így váltak üressé a szimbolizmus felfedezései is; az először meglepő képzettársítások unott egymásutánban ismétlődtek, a konvenciók tagadására kialakított líra, gyárilag termelte az új konvenciókat, a testiség madrigáljait, a választékos hangulatok sorozatait, mélytüzű szünet olajnyomatait. Nincs akadémikusabb, mint a megállapodott forradalom, s az új élményekre gyilkosabb, mint a bebalzsamozott első nagy élmény. A költők régi felfedezések lázát mímelték a legkisebb hőemelkedés nélkül. Nem volt kiút, csak az önirónia felé, ami az első lépés a szabadulásra, a lelket bénító szertartásosságból. A már csak súlyos jelzőkben, szép szavakban mozgó nyelv Eliotnál váratlan kolloquiális fordulatokban, az élő beszéd természetességgel hökkentő hangjában talált vissza versbeni szerepére: újból és újból felidézi a nyelvtermelés állapotát, a nevén nevezés friss ingerét megadni, a jelentés ízére, sűrítettségére eszméltetni. A szavak vonulás után újra eljött a fogalmak körtáncának ideje; játékos, önleleplező, rejtett szépségeket feltáró mulatság, mint fátylaikat vető táncosnőké. A nyelv nem a hangzásban és nem a jelzőkben vált érzékivé, nem zenélt és nem festett többé, hanem színházat játszott; értelmi árnyalataival élt és élt vissza, az agyon át zsongítva az érzékeket is. A vers egésze ehhez a nyelvi átállítottsághoz alkalmazkodott. Zárt szerkezete meglazult, hajlékonyan követte a gondolat szeszélyét, ritmusa ideges váltakozással simult a fordulatokhoz, állókép helyett mozgóképben próbált nemcsak a hangulatról, de a hangulat előzményeiről, sorsáról, kísérő érdekességeiről is beszámolni, a tiszta líra helyett az elbeszélés felé törekedett. Nem epikus lett, csak novellisztikus, nem a hangnemet és a történet sodrása jelezték mesélő kedvét, csak a lírától addig idegen apró megfigyelések, mindenekfelett pedig a lélektani kíváncsiskodás. A környezet eddig nem tájvoltával fontos, hanem a benne élőkre jellemző háttérként; pár biztos, fölényes vonás vázolja fel szerepét. A természet urbanizálódik, a város átlelkesül, a nagy távlatokat szobadíszletek váltják fel, a régi rajongást természetes beilleszkedés. Az utca és a lakás a megszokás melegével öleli körül emberüket, tanúi hétköznapjainak és sorsának.

J. Alfred Prufrock elindul szerelmét meglátogatni, hogy végre szavakba öntse a kimondhatatlant: a férfilélekben kavargó vágyakat.

Let us go then, you and I,
When the evening is spread out against the sky
Like a patient etherised upon a table

Induljunk el hát, te meg én,
Az este elhevert már városunk egén
Mint altatott beteg a műtőasztalon

A girbe-görbe mellékutcák, ahol átrohan, olcsó, egyéjes hoteleikkel, fűrészporos vendéglőikkel már érzékeltetik, milyen szennyes és sivár, mégis bonyolult és hangulatos tévelygésen, csak férfinak érthető kitérőkön, vesztegléseken, kamaszkori emlékeken, felnőtt komplikációkon kell keresztülvergődni, amíg eljut a szerelemig.

Streets that follow like a tedious argument
Of insidious intent
To lead you to an overwhelming question.

Görbék az utcák, mint körmönfont érvelés,
mely ellenségesen
zúdul reád és sarokbaszorít.

De az út vége a reá váró próba is csak az ő képzeletében magasztosul fel; remek tetőbálványt farag a nőből, hogy felfokozza önmaga izgalmát. Pedig a dolgok olyan egyszerűek; vizitbe megy, társaságba, hogy ott találja a szerelmét is.

In the room the women come and go
Talking of Michelangelo.

S a szobában folyik a női szó
A téma Michelangelo.

A szalon kellemesen-langyos levegője, enyhén sznobisztikus szépasszonyok várják, de az utcán - benne - köd gomolyog.

The yellow fog that rubs its back
upon the window-panes,
The yellow smoke that rubs its muzzle
on the window-panes
Licked its tongue into the corners of
the evening.

A sárga köd hátát ablakhoz dörzsöli,
A sárga füst orrát ablakhoz dörzsöli
S az este zugaiba ölti nyelvét.

Férfias végletességgel kavarognak indulatai, fő az elhatározása, szállnak szerteszét ellenőrizhetetlen gondolatai, csapong a kedve, képzelete, már teljesen független attól, aki az egészet felkavarta.

There will be time, there will be time
To prepare a face to meet the faces that you meet;
There will be time to murder and create...

And time yet for a hundred indecisions
And for a hundred visions and revisions,
Before the taking of a toast and tea.

Lesz még idő, lesz még idő,
Hogy arcom ismerőseid arcára mérjem,
Lesz még, ne félj, rontásom, teremtésem...

És lesz idő még száz vonakodásra,
Száz látomásra és megmásolásra,
Vajig s teáig lesz idő elég.

Mert a valóság, az agy ködgomolygása után, mégis csak a nők kicsinyes és gyakorlati világa, a teával és a csevegéssel. "In the room the women come and go Talking of Michelangelo." Ki sejti itt, hogy a mindenséget készül sarkaiból kivetni, és értelme emlékektől terhes, melyek megbénítják erejét; élményei gazdag zűrzavarából tehetetlenül nézi a gondtalanokat.

For I have known them all already, know them all -
Have know the evenings, mornings, afternoons,
I have measured out my life with coffe spoons;
I know the voices dying with a dying fall
Beneath the music from a farther room.
So how should I presume?

Mert jól ismerem én ezt a világot,
Ismerem reggelt, délutánt és estét,
Életem kávéskanalacskák méregették;
Ismertem hangot, mely halódva szállott
Távol terem zenéjéből felém.
Így hát merhetek én?

És ha végül mégis rászánja magát és kitör, közölni akarja, ami benne dúl, megéri? Megértik?

And would it have been worth it, after all,
After the cups, the marmalade, the tea,
Among the porcelain, among some talk of you and me,
Would it have been worth while,
To have bitten of the matter with a smile,
To have squeezed the universe into a ball
To roll it toward some overwhelming question,
To say: "I am Lazarus, come from the dead,
Come back to tell you all, I shall tell you all"-
If one, settling a pillow by her head,
Should say:"That is not what I meant at all.
That is not it all."

De érdemes lesz-é egyáltalán,
Hogy csészék, befőttek s tea után,
Porcellánok, szócsépelés között
A kellő percet megragadva, végre
Rátapintsak ügyünk elevenére,
És galacsinná gyúrva a világot,
Lehengerlő kérdésként rázúditsam,
Mondván: Én vagyok Lázár, a sírból jövök,
Visszajövök, hogy megvallhassam már most -
Ő erre szól párnái között:
"Nem ilyennek képzeltem vallomásod,
Nem így képzeltem vallomásod."

Elkísértük Prufrock urat lelke mellékutcáin, bolyongásában, hogy megértsük, olyan versszerkezetről van szó, amely külsőleg is rugalmasan idomul egy zilált lélekállapothoz, látszólagos összefüggéstelenségében és kihagyásaiban az asszociációk útját követi, akár a modern regény. De ugyanakkor szinte zenei aláfestéssel kapcsolja egybe hangulatilag a vers részeit, a játékból lassan feszítve, fokozva a fűtöttséget a kitörésig és kétségbeesésig. A költő futó lírai képekkel tűzdeli meg menetét, egy idegrándulást sem hagy figyelmen kívül, töpreng, kérdez és beszéltet; a végén megint öngúnyban oldja fel az izgalmat. A probléma örök, megoldhatatlan és csak úgy elviselhető, ha mulatságos oldaláról fogjuk fel, mint általában az egész életet. A férfi mindig bolond kissé; megöregszik, fehér, nyári ruhában sétál a tengerparton, reménykedve figyel a sellőkre, akik pedig sohasem fognak neki énekelni. Szép, teljes lírai képpel, a versben emlegetett haldokló akkorddal zárul a vers:

I have seen them riding seaward on the waves
Combing the white hair of the waves blown back
When the wind blows the water white and black.

Hullám hátán tengerbe lovagoltak
S ha fújt a szél, száguldva át meg át
Fésülték a hullám fehér haját.

Ez volt "J. Alfred Prufrock szerelmi éneke". Pár darabja, hogy a nőknek is elégtétel adassék: "Egy hölgy arcképe". Három látogatás története, tél, tavasz, ősz hangulata a Chopint játszó, fehér kezekkel teát töltő, okosan és csendesen hervadó nőnél, három látogatásé, három elmaradt vallomásé.

Among the smoke and fog of a December afternoon
You have the scene arrange itself - as it will seem to do -
With 'I have saved this afternoon for you';
And four wax candles in the darkened room,
Four rings of light upon the ceiling overhead,
An atmosphere of Juliet's tomb
Prepared for all the things to be said, or left unsaid.

Egy füstös és ködös december-délután,
Képzeld csak el, micsoda jelenet,
Ha szól: "E délután öné lehet."
A homályban négy gyertya ég csupán,
A mennyezeten négy fénygyűrű támad,
- Ilyen lehet Júlia sírja tán -
Helyszíne elmondott, vagy néma vallomásnak.

Csak a nő beszél, megszokott és unt életéről - oh, mindig csak teát töltsön a barátoknak? - hangján lassan áttüzel az idegesség az érzéketlen férfival szemben, aki oly hideg tud lenni és hogy bőszítően udvarias, barátságos, megértő, csak éppen érzelmileg süket. Vannak pillanatok, amikor a férfi, a büszke értelemlény is meginog; mások vágya legyinti szárnyával, egyszerű örömök, melyektől ő végképp elesett. Oly könnyű a valódi érzelmek elől kitérni és megszerezni a szurrogátumot. Önvédő ösztönnel kis szentimentális ellágyulásban elégül ki.

I keep my countenance,
I remain self- possessed
Except when a street piano, mechanical and tired
Reiterates some worn-out common song
With the smell of hyacinths across the garden
Recalling things that other people have desired.
Are this ideas right or wrong?

Nyugalmamat megőrzöm,
Higgadt, bízó vagyok,
Hacsak lentről gépiesen, zihálva
Egy vén kintorna elnyűtt éneke,
A kertből jácint-illattal felém nem árad,
S nem hoz vágyat, mely másoknak a vágya.
Helyesek-é eszméim, vagy hibásak?

Mi lenne, ha egyszer mégis megpróbálna élni, fellobogtatná magában a szerencsések érzelmeit, elfeledkezne értelmi fölényéről, feláldozná féltékenyen őrzött nyugalmát, odafigyelne kissé az egyre idegesebben, szaggatottabban fecsegő nőre és megszólalna ő is, kimondaná a döntő szó, ahelyett, hogy kalapját véve menekül a felelősség, az élet, a boldogság elől.

Well! and what if she should die some afternoon,
Afternoon grey and smoky, evening yellow and rose;
Should die and leave me sitting pen in hand
With the smoke coming down above the housetops;
Doubtful, for a while
Not knowing what to feel or if I understand
Or whether wise or foolish, tardy or too soon...
Would she not have the advantage, after all?
This music is successful with a 'dying fall'
Now that we talk of dying -
And should I have the right to smile?

S ha meg találna halni majd egy délután,
Egy füstös délután, melynek sárgás az estje,
Én csak ülök, bénult tollal kezembe
S kívülről kéményfüst árad reám;
S töprengvén még jó sokáig
Ülök én ott, nem érzem, és nem értem
Bölcs volt-e vagy bolond, sietős, vagy lekésett...
S ha győztes ezzel majd belőle válik?
A zene, ime, haldokolva reszket,
Most, hogy a halálról beszélek -
Lesz-e még jogom arra, hogy nevessek?

Természetes a gondolatmenet és a hozzá fűzött magyarázat a versben csak a célzásokkal, visszatérő motívumokkal, a képekből áradó sejtetéssel érzékelődik. Ott van mégis a vers mögött, táplálja és irányítja, lélektani indítékként munkál a formálásán; ha végigtekintettük, rajta keresztül az expresszionista technika lényegéhez is közelebb férkőztünk. A vers tartalma a lényegben dolgozódott fel, mint egy bonyolult vegyi konyhán, képzett kiválasztásával, hangulati lecsapódásaival, és a felkavart sokrétű lelki vegyületre a forma már csak utal, töredékes jelzéseivel, akár a képlet a lombikban lezajlott folyamatra. Ezért, mert szerepe már csak szimbólum és emlékeztetés. Lehet szabadon és lazán csapongó, félhangokkal és félárnyakkal élő. Mégsem esik szét, mert legszertelenebb elágazásaiban is egy lélekállapot logikus kifejlődése tükröződik és nem válik értelmetlenné, mert az olvasóban is hasonló folyamatot indít el, a felvett hangulatok maguktól töltik ki a vers hézagait. Az expresszionista költő egy önmagában végigélt, végig gyötrődött, végsőkig árnyalt lelki élményről közöl szaggatott, félmondatokkal értetődő híreket egy másik érzékeny idegzettel. Nemcsak a legnagyobb figyelmet követeli meg az olvasótól, a homályosság meg nem alkuvó gőgével, de képességet az érzelmi fertőződésre is; szervezetet, amiben egy-kettőre fellobog a közlött láz. Olyanok olvasmányául készül, akik szeretnek betegek lenni.

Az Eliot-vers tehát lelki vegyületek egymásra gomolygó elemeire figyelmeztet, egyszerre külső és belső eszközökkel. Minden versképletnek ritmustól rímelhelyezésen át a hasonlatig, meg van a pszichológiai célja is, a látszólag ötletszerűen odavetett fordulatokat láthatatlan, erős szálak fűzik az uralkodó hangulathoz. A kapcsolatnak nem kell valóságosnak és racionálisnak lennie; nem feltétlenül szükséges, hogy Prufrock egyszer csak a tengerparton sétáljon, és a sellőkre figyeljen, ugyanennyi jogon más, még váratlanabb képzetre is átugorhatott volna a költő figyelme, ugyanígy átmenet nélkül a szalonjelenet után. Csak a hangulat kimélyítése idézte fel a véletlen képet, az érzelem logikája, hogy érzékeltesse a majd beköszöntő öregség fanyar líráját, az emlékek az elmulasztott alkalmak keserűségét, az "elhaló akkord"-ot, amiről a másik vers vége nyíltan beszél. A hangulat kikeveréséért kell a lendület és rezignáció váltakozása is. Az antiklimax a lírai kitörések közben mindig eszünkbe juttatott uzsonnával (toast and tea), ezért kell az elvontnak és szemléletesnek egymásba játszódása, értekezésekből kölcsönzött szavakkal (indecisions, visions, revisions) és legtisztább költői jelzőkkel, azért kell a csevegő tónusból váratlanul kirobbanó nagy kép (az összegyúrt mindenség), a finom elérzékenyülésbe belopódzó tréfa, a költői tudatosság illúzió rombolása (elrendezheted a jelenetet) és a teljes odaadottság a hangulat sodrának; ezért kell a zene és a váratlan darabosság, a rímek szépsége és tréfái.

Lélekállapotot rajzolnak, éleznek ki más versei is szíven ütő, kis képpel a téli estéről.

And at the corner of the street
A lonely cab-horse steams and stamps.
And then the lighting of the lamps.
(Preludes.)

Az utcasarkon roskadozva áll a
Szegény konflis-ló s bőre gőzölög.
Nagyhirtelen kigyullad rá a lámpa.

Hogy táncolnak az utolsó sorban a kigyúló lámpák átragyogva ködön, sötéten, magányosságon! És hogy szorongatnak fel-fellobbanó fényeikkel a széljárta éjszakában:

Every street lamp that I pass
Beats like a fatalistic drum,
And through the spaces of the dark
Midnight shakes the memory
As a madman shakes a dead geranium.
(Rhapsody on a Windy Night)

Minden lámpa, mely alatt elmegyek,
Rámdobol, mint a végzet dobolása,
És a sötétség roppant térein
Éjfél úgy rázza az emlékeket,
Mint őrült, ki a holt virágot rázza.

Fel tud szárnyalni a vízióig, amit a gerincünkben érzünk, máskor mint festő a modelljét, tudatos mérlegeléssel állítja be képét:

Stand on the highest pavement of the stair -
Lean on a garden urn -
Weave, weave the sunlight in your hair -
Clasp your flowers to you with a pained surprise -
Fling them to ground and turn
With a fugitive resentment in your eyes:
But weave, weave the sunlight in your hair.
(La Figlia che Piange.)

Állj meg a lépcső legfelső kövén
kerti urnának könyökölve -
kapjon belé hajadba szőke fény -
virágjaid öleld át megriadva -
szeszélyesen dobáld le mind a földre
míg fodrot ver lelked tündéri habja, [*]
s hajadban megszikráz a szőke fény. [*]

A legnagyobb tudatosságból kicsikarni a félig már öntudatlan rezdüléseket, minden áruló jelet felhasználni, hogy teljes legyen a megejtő varázslat, megijedni: "I should have lost a gesture and a pose - De elsikkad egy-egy póz, lendület", és számba venni őket figyelőn s mégis önkívületben mesterségre figyelmeztető, ironikus, illúziót bontó fordulatokkal megadni a legtökéletesebb illúziót az értelem magasfeszültségével kiváltani a mély hódolatot - ez a korai Eliot-vers ambíciója. Csak jelzőit kell megfigyelnünk; nem szimbolikus ékítmények többé, hanem pontos, analitikus meghatározások (pained surprise, fuggitive resentment), vagy lelki távlatot nyitó fogalmi sűrítések (fatalistic drum); nem érzékeltetnek, hanem megvilágítanak, nem színeznek, hanem jelentőssé tesznek. Hasonlataiban is a természet ölti fel a gondolat jelmezét és nem fordítva; zeg-zugos érvekhez hasonlítanak az utcák. A háború előtti Eliot a lelki bűvészkedést élvezi a költészetben. Bármennyire költői az eredmény, a versben is, befelé is le kell küzdenie a virtuóz kísértést. Ebben teszik próbára későbbi éveit.

(Folyt. köv.)

 

[*] Képes Géza fordítása

[*] Képes Géza fordítása.