Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ: ANNUS

Csöngettek.

Ebédtől keltem fel éppen, pihenni indultam.

A homályos előcsarnok nyitott ajtajából, a kapu kerek ablaknyílásában a külső fény ezüstjétől körülsugározva éles leányfejet láttam.

- Nem vagyok itthon! - kiáltottam fojtottan a szobalánynak.

- A nagyságos asszony nincs idehaza - hallottam néhány pillanattal később a szobalány hangját.

Most hirtelen bánat lepett meg arra a gondolatra, hogy ez a szép, fényes kép azonnal el fog tűnni a szemem elől. Öntudatlanul feléje nyújtottam a két kezem.

- Engedd be, - szóltam a kapu felé mohón. Fönn állottam a kis, sötét lépcsőház legfelső fokán.

A szobalány csodálkozva pillantott hátra. Hetyke mozdulattal engedte be a lányt.

- Mit akarsz? Miért jöttél? - kérdeztem barátságtalanul. - Milyen szép vagy, - szerettem volna kiáltani elragadtatással. - Milyen gyönyörű nagy lány lett belőled.

Ismertem ezt a lányt.

Valamikor régen a mi kis utcánkban laktak. Az apja, egyszer egy koratavaszon, a cserepezést javította a házunk tetején. Az asszonynak akkor apró gyerekei voltak, pólyás is. Ez közvetlenül a kommün előtti időben volt. Mi, polgárok, kissé tartottunk a munkásemberektől, bizalmatlanul és nyájaskodva bántunk velük. Én is - nyílván féltemben - néhányszor tejet, cukrot ajándékoztam nekik. Nem volt okom megbánni. A cserepes a bolsevizmus alatt igen tisztességtudóan viselkedett.

Néhány évig ott láttam őket az utcában, néhányszor értesültem, hogy megint gyerekük született. Azután eltűntek a szemem elől. Olykor azonban valamelyik távolabbi budai utcán egy-egy bizalmasan mosolygó Vanek kislány vagy Vanek kisfiú mellém szegődött.

Sohase ismertem meg őket.

Egy ideig nem is láttam egyet sem közülük. Már teljesen megfeledkeztem róluk, amikor ismét előbukkantak. Felcseperedett Vanek lányok-fiúk jelentek meg nálam, igen sűrűn. Minduntalan kértek valamit. Pénzt és ruhát és cipőt, majd újra és újra pénzt, azzal, hogy apukának nincs munkája és pártfogást. A tizennyolc-húsz év előtti emlék, a kommünbeli udvarias, fiatal cserepesnek a képe mindig adni kényszerített. De - bevallom - már nagyon a terhemre voltak. Hogy hányan voltam, azt sem tudom. Négyet ismertem közülük. Két lányt, két fiút. Az egyik fiút fodrászüzletbe juttattam inasnak, a másikat s a két lányt a nyomdász-szakmában sikerült elhelyeznem. Ezen a területen volt a legtöbb ismeretségem. Ennek körülbelül egy éve. Azóta nem mutatkoztak. Most Annus jött el. Vanek Annus.

- Itt jártam az utcában, gondoltam, bejövök egy percre - felelte a kérdésemre kedvesen és előkelően.

- Hazudik - gondoltam. - Valamit akar.

Künn álltunk a lépcsőkön. Én a legfelső fokon, ő néhány lépcsővel lejjebb.

Pár pillanatig tétováztam.

- No, gyere be - mondtam parancsolón.

Az előcsarnokba mentünk. Nem vezettem beljebb. Leültem a szennyesláda tetejére. Annus előttem állott.

Fekete gumiköpenyt viselt, fekete sapkáját kezében tartotta. Titokzatosan és mégis bizalmasan mosolygott.

- No, hogy vagytok? - törtem meg a csendet.

Arra gondoltam, hogy bárcsak kérne valamit, valami olyat amit nagyon nehéz megadni vagy megtenni, hogy előlegezett nyersességem jogos igazoltást kapjon.

- Köszönöm jól - mosolygott. - Azt tetszik tudni, hogy apuka meghalt.

Valóban, a környékbeli sváb fűszeres, vizes kék szemével vidáman pislogatva, nemrégiben újságolta:

- Tetszett ismerni, méltósága (Budán mindenki méltóságos), cserepes Vanek. Itt lakta utcában. Felakasztotta magát. Biztosan itta. Nem törődte családdal. Nem kár érte.

Akkor nagyon utáltam a fűszerest.

- Hallottam - feleltem tárgyilagosan Annusnak. - Felakasztotta magát.

A kislány erre a szóra lefelé hajlott, mintha valaki hátulról váratlanul a nyakába vágott volna egyet, de nyomban kiegyenesedett s mosolyogva, szinte bocsánatkérően, hogy az ő hibájukból ilyen kínos dologról kellett említést tennem tétovázva mondta:

- Igen.

Olyan kecsesen állott előttem, mintha valami táncfigurának a lépése között lebegne éppen.

Durva vagyok - gondoltam - , de van valamelyest jogom hozzá, elvégre négyüket jutattam kenyérhez a családból, sok utánajárás és nagy nehézség árán.

- Mi van a húgoddal - kérdeztem. Eszembe jutott, hogy ők ketten mindig együtt szoktak felkeresni.

Annus mosolygott.

- Elvágta a kezét a gép - mondta. - Négy ujját leszedte tőből a jobb kezén.

Rémülten az arcára meredtem.

- De hiszen akkor nem fog tudni dolgozni - mondtam.

Szörnyűség. Nem a test szentségére gondoltam először, hanem a kárra, ami ebből talán rám is háromolhatik. Ezt a szerencsétlen nyomorékot, akit elvégre személyesen is ismerek, kénytelen leszek segíteni, és nem elégíthetem ki megnyugtató tízfilléresekkel, mint holmi útszéli koldust.

Annus édesen mosolygott.

- Nem, soha se fog tudni dolgozni, de még négy hétig kapja a táppénzt - lélegzetet vett és szinte dicsekedve folytatta. - Az öcsémet is operálták. Perforált vakbele volt, (így mondta). Jobban lett, haza is engedték a kórházból, de nem tud enni. Olyan sovány és megint lázas. Újra be fogják vinni a kórházba. (Kétszer is ismételte és szinte kéjelegve mondta ki ez a csúnya szót.) A bátyámat, a Józsit behívták katonának, most elvesztette az állását.

Már nemcsak a szája, de a szeme is mosolygott Annusnak.

Hangosan elnevettem magam. Ennyi borzalomra csak ezzel lehetett válaszolni. Közismert viccek jutottak az eszembe hasonló helyzetekről. Valami homályos kielégülést is éreztem, kegyetlen fölényt. A győztes kéjét a legyőzött szépség és fiatalság fölött.

- Hát veled mi van - faggattam, most már szinte mókásan.

Ő is hangosan kacagott.

- Nekem sincs állásom, mert, tetszik tudni, azok, akiknél voltam, elutaztak Hollandiába, mert féltek. De fogok állást kapni. Azt mondják, most könnyen fogok állást kapni. Csakhogy más baj is van - sóhajtott kicsit színészkedve, ahogyan a mozivászon művésznőitől láthatta,

- Szerelem? - kérdeztem. Most már roppantul szórakoztatott a dolog. Egészen közel kerültem az életükhöz. Ott, a szennyesládán ülve, olyan voltam, mint valami pletykás kofaasszony.

Annus csak a fejével intett, hogy eltaláltam.

- Ki az? - kíváncsiskodtam.

- Olasz - vallott Annus szégyenlős bájjal. - Olasz.

Olyan lágyan ejtette ezt a szót, hogy beleremegtem. Olasz színeket láttam, olasz szagokat éreztem.

- Mennyire olaszos ő is - villant eszembe. - Angyalmódra nyírt hullámos, sötét haja, élvetegen lágy, piros szája, mandula szeme. Gyönyörű teremtés.

- Itt tanult az egyetemen - hadarta Annus, kis szünetet tartott, a feje hol jobbra, hol balra billent szép nyakán - , de elutazott. Hazament. Már voltam a bejelentőben, de ott sem tudnak többet, minthogy Olaszországba utazott.

- És most gyermeked lesz. - mondtam állító módban.

Annus mosolyogva intett a fejével, hogy - igen.

- Harmadik hónapos - mondta. - De ismerek egy orvost. Az huszonöt pengőt kér, amíg még nincs három hónapos.

Jobban megnéztem őt, komisz, szakértő szemmel. Kis hasacskája kedvesen domborodott a fekete gumiköpeny alatt. Még ki is dugta, hogy feltűnőbb legyen.

Az olasz diákra gondoltam, forró, fiatal szerelmükre. Irigységfélét éreztem.

Annus mosolygott.

- Nem is tudom, mit csináljak - mondta. - Csak a mamám valahogy meg ne tudja. Úgyis mindig fuldoklik éjszakánként, olyan ideges, már arra gondoltam, hogy megölöm magam. Az orvos azt mondta, gyűjtsem össze a huszonöt pengőt. Még van egy hónapnyi időm. Addig ráérek.

- Én nem hiszem - szóltam álszent gyanakvással -, hogy az orvos ilyet mondott.

- De igen - bizonykodott Annus. - Jó ismerősöm, csak a mamám meg ne tudja. Két napig az orvos lakásán feküdhetek.

- Rémes - gondoltam - az az "orvos" bizonyára valami lelkiismeretlen asszony. - Maradj itt, Annus, vetek én neked ágyat, szép aranyszínű pehelypaplanost, hozd a világra gyönyörű gyermekedet. Ápolni foglak mindkettőtöket, gyönyörködni fogok bennetek. Boldogítsatok -, szerettem volna mondani.

- Jó lesz vigyázni. Ne csinálj valami veszélyes ostobaságot - mondtam.

Fölkeltem a szennyesládáról. Bementem a szobába, kihoztam egy ötpengőst és Annus kezébe nyomtam: - Eredj, aztán csak akkor gyere, ha valami jó hírt hozol. - mondtam.

Kezet csókolt, nevetett.

Elment. A kapu nagyot döngött utána.

Lehunytam a szemem szégyenletemben. Így álltam egy kis ideig. Közben próbáltam helyrebillenteni lelkem egyensúlyát.

- Eh, hazudott - gondoltam. - Egy szó sem igaz az egészből. Így akart valami pénzt szerezni. Hazudott, züllött teremtés. Úgy fogja végezni ez is, mint az apja. A fűszeresnek van igaza. - Indultam befelé a szobába, hogy lepihenjek, de a szememet még mindig nem nyitottam ki és nekimentem az ajtó élének. Rettentően belevágtam a homlokomat. Akkora daganat keletkezett rajta, mint egy ötpengős, a két szememet pedig elfutotta a forró könny.