Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Velencei tapasztalatok

Nemzetközi képzőművészeti kiállítások nem igen szokták előre lendíteni a művészet ügyét, legfeljebb beszámolók egy-egy nemzet előrehaladásáról, ha ugyan ez és nem retrográd tendenciák érvényesülnek az összeválogatásnál. Túlságosan nagyraméretezettek is szoktak lenni, olyan tömeggel rohanják meg a látogatót, hogy még a legedzettebb tárlatlátogató idegeit is nehéz próbára teszik. A velencei Biennálénak pedig különösen nehéz a helyzete. Versenyeznie kell a város nagyszerű művészi benyomásaival, amelyek minden csak valamennyire fogékony lélekbe mélyen vésődnek belé, kűzdenie kell a természet világának csodás pompájával, amely itt a maga művészetének páratlan gazdagságával kábítja el az utazót.

Hogy itten a képzőművészeti kiállítás mélyebb benyomást tegyen a látogatóra, valóban legeslegelsőrangú értékekre volna szüksége s ilyeneket fennállása óra nem mindig sikerült összegyűjhtenie. Az idei kiállítás sajnos a kevésbé jelentékeny közé tartozik, ami mintha látogatottságán is érezhető volna. Termei nyáron, amidőn ott jártam, meglehetősen kongottak az ürességtől. Alapos áttekintésétől náhány hét választ el, elég idő arra, hogy a lényegtelen emlékeket kitörölje és a fontosabbakat kiemelje: de inkább a kitörlés, mint a kiemelés következett be.

Elsősorban is a magyar pavilonról kell beszámolnom. Szerencsétlen külső architektúrája ma még bántóbb, mint vlamikor. Tartalma pedig jelentéktelen. Egyáltalában nem a legjobbat adja, amire ma éppen úgy szükség volna, mint máskor is volt. Körülbelül azt szeretné bemutatni, hogy miképpen igazodtunk művészetünkkel a mai olasz törekvésekhez. Ez pedig éppenséggel nem legjava mai festészetünknek. Azt sem akarjuk megtanulni, hogy másod- vagy harmadsorban álló festőinket kár külföldön mutogatni. Így az a helyzet áll elő, hogy a Galleria d'Arte Moderna a Pesaro palotában sokkal jobban szerepeltet, mint a Biennale, a külfödi látogató, aki különben nem ismeri művészetünket, a két kiállítás anyagának összevetéséből kétségtelenül arra a következtetésre jut, hogy festészetünk újra hanyatlik, ami pedig nincsen így.

A többi nemzet kiállításán a legfrissebbek és legváltozatosabbak maguk az olaszok. Az a hatalmas lendület, mely a mai Itálitát átjárja, képzőművészeti vonatkozásokban is érvényesülni kezd. Nemcsak a számos munkaalkalom, hanem új és friss szellem is élleti a mai olasz művészetet. Ha nincsenek is erősen kimagasló egyéniségei, akik kitörülhetetlenül megmaradnának a szemlélő emlékezetében, az együttes vonzó és friss, és lehet, hogy egy újonnan kifejlődő jelentős művészet megnyilvánulása.

Már sokkal kevesebb jót lehet mondani a többi nemzetek művészetéről. Emlékeim inkább kellemetlenek, mint lélekemelők. Talán a legriasztóbbak közé tartoznak a nemzeti Spanyolország tárlata, mely túlnyomóan Zuloagát szerepelteti. Zuloaga sohasem tartozott a valóban kiváló alkotók közé. Harmadlagos epigon volt, aki hazája művészetének fényes emlékeit kétségtelen virtuozitással olvasztotta be simán behízelgő, pontos technikájába és ügyesen használta ki a spanyol etnografikumot. Élete alkonyán azonban veszedelems útra tévedt. Széles festőiséggel próbál ábrázolni, amiből elképzelhetetlenül üres mázolások születtek. Régi, bár kétes előnyeinek semmi nyoma, vásári szenzációhajhászása leplezetlenül ütközik ki csapnivaló rosszul megfestett jókora festményeiből.

Nagybritannia, az Egyesült Államok vetekedtek egymással az elegánsan üres semmitmondásban. De még mindig magasan állottak Németország megdöbbentően silány kiállítása fölött. A német művészet leugolsó évtizedei kétségtelenül jelentéktelenek voltak. De francia hatásra mégis kivirágzott valami a szokványos műteremfestésnél szabadabb és frissebb német festészet és elvadult expresszionizmusukban is jelentkezett egy pár számottevőbb tehetség. Ezen a kiállításon azonban hatvan évvel visszazökkent. A rosszul értelmezett tradiciót és félreértett nemzeti jelleget keresve sikerült a legérdektelenebb és legtehetségtelenebb festőket összeterelni.

A látogató most már sóvárogva siet a Biennale francia pavilonja felé, hátha ott kárpótlást nyer a sok bosszúságért. Sajnos, csalódik reményeiben! Egy pár finom, de eléggé jelentéktelen mai festő művei mellett, akiket nevestől és festményestől néhány nap alatt elfelejt, kettő kivételével, a legrosszabb Renoirokat találja ott, amelyek egyáltalában összeszedhetők. Az elöregedett Renoir kellemetlen színű és maszatosan festett lilás rózsaszínes táj és alakfestményeit, amelyeket némelyek egy idő óta hiába próbálnak a művész csúcsteljesítményeként rásózni Európa és Amerika gazdag embereire.

Így aztán valóságos oázisként hat az olasz épületben összegyűjtött újabbkori tájképfestés-történet. Még akkor is, hacsak angol része kifogástalan. Az angolok igen gondosan szedtek össze olyan festményeket, amelyek újabbkori tájképfestészetüket mei napig jól jellemzik. Egynéhány kitünő Constable és Turner már eleve biztosítják a sikert. A nagy realista és nagy romantikus pompásan hatnak ma is. Sokkal kevésbé sikerült a nem kevésbé döntő jelentőségű francia tájképfestés összeállítása. Valami csökönyösen konzervatív válogató ronthatta el a dolgot, aki teljesség kedvéért egy csomó másodrangú festővel is megtömte a falakat, de Cézannetól csak egy, nem különösen jelentékeny tájképet tartott érdemesnek. Sajnos, nem volt hibátlan a magyar tájkép történelmének bemutatása sem. Szinyeitől kár volt a Pacsirtá-t kivinni, gyöngébb művei közé tartozik, pedig meglepetésnek szánták. A Paál-sorozat sem a legjobb és gyöngén szerepeltették Mészölyt is. A nagybányaiak és kortársaik felvonultatása sem jó. Erős hiányát éreztük Réti István, vagy Petrovics Elek biztosan válogató ízlésének.

Volt azután még egy csomó nemzeti kiállítás, csak a szovjet hiányzott. Az utódállamok nagyon iparkodtak, hogy eleven és jelentős anyagot hozzanak össze. De különösebb élményt egyik kiállító sem szolgáltatott.

Várjunk még tovább, el fog még telni még jó egy pár esztendő, talán évtized is, míg az európai művészet ismét felszökken egykori magas színvonalára.