Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Szavak lánca
Komjáthy Aladár versei

Ha úgy olvasom ezt a verseskönyvet, mint a keletkezés időrendjében felsorakozó versek gyűjteményét, egymásból folyó vagy egymásra következő lelki állapotok kifejezését, szóval a költő lelki önéletrajzát egy bizonyos időközben, akkor legelőször az tűnik fel, mennyire megváltozik a költő egész belső magatartása a könyv első és utolsó darabja között. Az elején nagyigényű versek, a költő a legmagasabb szférában lebeg, a legnagyobb kérdéseket feszegeti, a legmélyebb titkokat faggatja, a metafizika hűvös fényében jár. Dikciója tele van olyan szavakkal, képekkel, szólamokkal, melyek az eszmélés legmagasabb fokán tolulnak az ember ajkára. Minden egyetlen képzet, az elmúlás gyújtópontjából sugárzik ki, az olyan szók, mint halál, halott, temető, sír, koporsó, majd minden versben elhangzanak, nem egyszer csoportosan is. "A holtak gúnyosan hevernek tömör-illatú temetőkben", "Üdvözlégy, Semmi, végső, nagy feloldás, Merev tökély", "A Tér s Idő, az Isten két fia, bús tömlöctartók, szétpattanva törnek", "ember vagyok, örök hazám a fagy" — ilyesforma verssorok tolonganak egymásra. Folyton érezzük, hogy a költő keményen feszült izmokkal viaskodik, a felhevült izgalom elkeseredettségében, olyan kérdésekkel, amelyek örökké kérdések maradnak s hasztalan keresi, várja rájuk a feleletet az ember, mióta gondolkozni tud. Értelmi izgalom ez, olyan emberé, aki eszmélkedve járja a filozófia ormait. De a titkok megfejthetetlensége a végső dolgok kifejezhetetlensége erős indulatokkal telíti meg, a gondolat kemény anyagából szikrákat ver ki a kétségbeesés, a harag, a felháborodás és dac, hideg fény gyullad ki a versekből s megvilágítja a vergődő, bilincsekbe szorított lelket, amely az élet örök szenvedéseiről tesz vallomást.

Ezek a versek úgy hatnak, mint kovácsolt vasból készült műtárgyak. Van bennük valami sötét keménység, a szavak mintha erőszakkal volnának egymás mellé kényszerítve s képekké kidolgozva, érzik rajtuk, hogy a gondolat a szóval kifejezhetetlenség határán jár, sőt ezt a határt néha át is lépi. A valóság csak mint kép-anyag, mint hasonlat lép be a versekbe s a költő győztesen küzd, de érezni, hogy küzd a legnehezebbel: az elvontnak konkrétumokkal való ábrázolásával. Szép küzdelem ez, létjoga a verseknek, a költészet magaslatára emeli a gondolati dolgokat. Komor pátosz származik belőle, olyan, mint egy nagy gyászmise pátosza. Végső eredményben ez a pátosz Komjáthy költői mondanivalójának lényege.

Olvassuk a könyvet tovább és észrevesszük, hogy a költő lassankint lejjebb száll a metafizika fénylő magasságaiból és kezdi észrevenni az érzékelhető valóságot. Egy szép versben költőiesítheti a gravitációt, egy másikban már konkrét képben látja magát a ravatalon, a versekbe közvetlenebb hangok és színek elegyednek, a magatartás emberibb lesz. A költő észreveszi a természetet, nemcsak mint szimbólumok és képek anyagát, hanem mint a jelenségek világát is, a tavasz pezsdítő fiatalságát, a nyár himnikus forróságát, az ősz meleg melankóliáját. Egy-két párizsi impresszió suhanva száll tova, finom, halk szavakkal lerögzítve, majd feltűnik egy női arc, a költő megtalálja a hitvesi szerelem hangját, a családi érzés bensőséges muzsikáját, kisfia üde arcocskája derűsen mosolyog bele a komoly ritmusokba, megszólal az emberséges együttérzés a szegényekkel és elnyomottakkal s felcsendül az örök magyar fájdalom és féltés. A pátosz tovább zeng a húrokon, de halkabban a szavak mögül, mint diszkrét kisérőzene. Tovább zeng a halálmelódia is, de nem viharos gyötrődéssel, hanem a férfi melankóliájával, aki már-már megegyezik az élet sötét hatalmaival s a Kozmosz titkaitól megtért az élet melegebb szépségeihez. "Minek a gyilkos küzdelem, véres tragédiák, ülünk a padon csendesen s elmúlik a világ" — sóhajt "A ligeti padon." Olyan életkedvtől túlbuzgó strófák, mint "A tavaszt, ha elfognám"... meglepetésként hatnak a könyv első részének zord hangjai után. Most már ilyenek a jellemző szólamok: "Álmodj, pihenj egy hattyúfehér vállon, míg forr a vágy: "Csak a jót szeresd szívem, hiszen te is, ha hív az óra, lehullsz, mint bús levél az őszi szóra", vagy: "Időnkint beszól a halál hozzám: készülj fiam!" Felelek: "Készülök, apám" s szívem meg sem riad." De hogy riadozott a könyv első lapjain! A költő a romantika magas szféráiból föld-közelbe lépett s megvetette lábát a valóság szerényebb, de biztosabb talaján.

Komjáthy költői arcát eddig csak nagyon töredékesen mutatták elszórt versei, egyenként, ahogy megjelentek lapokban, folyóiratokban. Most végre megláttuk igazi lelki arcképét. Ideje volt, hogy ez a szép könyv megjelenjen.