Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Erényi Gusztáv: Irodalmi műfajok

Erényi Gusztáv: Irodalmi műfajok
2. Detektívregény

Azoknak a negyven-ötven filléres könyvecskéknek, amelyek mint "detektívregény" annyi elfoglalt, hivatalában elcsigázott ember hivatalnyomon akarjuk követni őket, vissza kell térnünk elmúlt századok irodalmi útvesztőibe, végig kell böngésznünk a vásári népkönyvek, a kalandregények és a tizenkilencedik században divatossá váló bűnügyi regények végeláthatatlan irodalmát. Kezdenünk kellene Grimmelshausen Simplicissimus-ával. Lesage Gil Blas-jával, érintenünk kellene Schiller Haramiáit, E. T. A. Hoffmann kísérteties novelláit, nem mellőzhetnők a tizenkilencedik század eleji balladaköltészet rejtelmeit, a romanticizmus korában dívó hátborzongató sorsdrámákat, szólnunk kellene Walter Scott, Edgar Poe, Eugene Sue exotikus, gyakran kriminalista környezetben játszó regényeiről, Victor Hugo Nyomorultjai-ról, ahol Javet személyében először találkozunk a világirodalomban egy vérbeli titkosrendőr alakjával, és visszapillantásunk során eljutnánk Dosztojevszkij Raszkolnyikov-jáig, ahol persze az üldözői elől bujkáló gyilkos alakját első sorban nem az üldözött vad ügyes kibúvó fogásai, hanem a sajátmaga alkotta kelepcében vergődő bűnös ember mélyen átérzett lelki küzdelmei determinálják.

Az a kriminalista irodalmi hullám, amely a múlt század derekán végigsöpör egész Európán, erős visszhangra talál magyar földön is. Jósika több mint száz kötetre rugó regényei közül szép számmal akadnak olyanok is, amelyek történeti vagy korszerű mezben igyekeznek az átlagolvasó bűnügyi rejtelmek iránti vonzalmát kielégíteni. Gaal József megalapítja a rablók és szegénylegények magyar regénytípusát. Utódai: Kuthy Lajos, Pálffy Albert, Nagy Ignác, Mailáth János gróf, részben magyar népies források, részben az idevágó francia regényirodalom hatása alatt izgalmas bűnügyi motívumokkal teleaggatott regénytémákat szőnek.

De ezektől a mai viszonyokhoz képest még provinciális körben játszó újkori kalandregényektől hosszú út vezet a közkézen forgó, milliók számára napi olvasmányt képező, izgató és egyúttal idegcsillapító detektívregényhez. Átmenet még a Nick Carter-féle amerikai ponyvairodalom, átmenet Gaboriaunak kissé naivul szaglászó Monsieur Lecocq-ja, Leblancnak rafinált gyilkosság és gyermekvédő jóerkölcs határán mozgó Arzin Lupin-je, sőt átmenet Conan Doyle híres Sherlock Holmes-ja is, aki minden hivatásos trükkje, minden kiszámított ravaszkodása mellett is eredeti fickó, tetőtől-talpig átitatva a joviális humor egy zamatos nemével, aki a gonosztevők elleni hajszájában ugyan mindig apodiktikus biztonsággal győz, de aki mindenkori eseteitől függetlenül is egy önmagában helytálló, tisztes irodalmi válfaj reprezentánsa.

Hogy Sherlock Holmes elmésen megrajzolt típusából a modern értelemben vett detektívregény alakulhasson, számos legújabb korbeli variáns hozzájárulására volt szükség. Ez a műfaj nem lenne teljes az autónak, a repülőgépnek és az utolsó két évtized több más technikai csodájának feltalálása nélkül. Szükség volt a May Károly-féle tengerentúli exotikumra, a világháború kémvilágának, az internacionális bridzsszalonok, titkos kokaintanyák, a legprecízebben szervezett gangszer-alvilág különleges légkörének ismeretére is. De ilyen variáló és bonyolító tényezők mellett működnie kellett egy szívós tipizáló törekvésnek, is, amely mechanizált fortélyaival, kipróbált gyilkosfogó módszereivel kiemeli a detektívet az erkölcsi és érzelmi esetlegességek kátyújából és a céhbeli fürgeségnek, a technikai akadályok leküzdésének kétséget, idegkimerülést nem ismerő biztos talajára helyezi.

Mik azok a fantasztikus elemek, amik a detektívregényt az olvasó számára olyan érdekessé teszik és amik egyúttal egy széleskörű olvasóközönség intellektuális szükségleteinek kielégítésére alkalmasak? Ezeknek az elemeknek legjelentősebbje kétségkívül egy mélyen az emberi természetben gyökeredző kontraszt: túlméretezett valóságérzékének és csodás távlatokba csapongó képzelődésnek bizarr keveréke, valami, amit legtalálóbban a "dzsungel a kultúrában" megjelöléssel jellemezhetnénk. A bűnügyi dráma ismert nagyvilági környezetben, prózai háztömbök közt, vagy a Scotland Yard rideg folyosóin indul. A felszín továbbra is tipikusan világvárosi marad, felénk hangzik az egymással vetélkedő autók ideges tülkölése, a szirénák vészes búgása, a munkájukba, vagy a különböző mulatóhelyekre tóduló embertömegek tülekedése és a modern nagyvárosi utca egész zenebonája. De a felszín mögött szézámkulccsal nyílnak meg egy csodás különvilág rejtelmei, titkos és tilos zugokba pislantunk, az üldöző detektív kíséretében végigosonunk vég nélküli földalatti folyosók sunyin tekerődző szerpentinjein. Szolid polgári lakások árnyékában, dilettáns tekintettől fel nem fedezhető üregekben és mégis pár lépésnyire a nagy nyilvánosság centrumától szervezkedik a bűn. Ez a másik világ, amely a milliók ellenérzése alatt lejátszódó világvárosi forgalom sötét sziluettjét képezi, a modern gyilkosoknak ez a rejtett különvilága tulajdonképpen a középkori kísértetlátogatta várfolyosók és titkos földalatti kazamaták szerepét tölti be. Az ívlámpák reflektorfényében úszó világvárosi csillogás mögé a kiirthatatlan fantázia odavarázsolja a maga hagyományos éjszakai poézisét.

Ehhez a hangulatbeli ellentéthez járul második döntő elemként egy kimondott kinetikai tényező: a gonosztevő meghajszolásának elejétől-végig izgalmas attitűdje. Ez e hajsza mozgalmasságában, tempójának hihetetlen felfokozottságában többé nem hasonlítható össze a régi szabású bűnügyi regények lóhátas vagy postakocsis üldözési ütemével, forgatagába belejátszik a modern technika minden bűvészsebességgel lepergő csalafintasága. Az üldözés lázában város és pusztaság kergetődzik egymással, változatos tájképek sorozata vonul el szemünk előtt, a gyilkos elrejtésében mind az öt világrész versenyre kél. De a távolságok kolosszális méreteivel izgató ellentétet képeznek a folytonos szoros nyomon-követésnek, az ismételt véletlen egymásba-ütközésnek és egymás megkerülésének motívumai. A végtelen tér képzetéhez járul a térbeli közvetlen közelség, a lóhosszal való megelőzés és elmaradás folyton ismétlődő mozzanata, ami az egész üldözési és üldöztetési folyamatnak erősen sportversenyszerű jelleget ad és ezáltal még intimebben hozzáfűzi a modern olvasótömeg érdeklődési köréhez.

A harmadik izgalomkeltő faktor a gonosztett elkövetőjének személyéhez fűződő rejtélyesség. "Ki a gyilkos?" — így hangzik az a nyugtalan kérdés, amellyel a detektívregény-olvasók százezrei napról-napra, oldalról-oldalra továbbszövik az izgalom fonalát, egészen a végső megoldás trükkjéig. De ez már javarészében nem az olvasónak a meseszövés romantikus rejtelmeihez fűződő fantasztikus izgalma, hanem kimondottan intellektuális, kombinatív természetű izgalom. Ha az imént sportszerűségről beszéltünk, itt a modern társadalmi élet egy másik tipikus jelenségével, a keresztrejtvény-fejtéssel bukkanunk hasonlóságra. A gyilkos személyére nem pszichikai, hanem éles tárgyi megfigyelést feltételező, gyakran tudományos képzettséget és rutint igénylő ismertető jelek utalnak. Ezeknek a jeleknek mérlegelésénél az olvasó átmenetileg kilép a regénymilliő magával sodró, képzeletingerlő folytonosságából. A szerző szándékosan táplálja, tüzeli olvasóinak ezt a találgató, rejtvényfejtő buzgalmát, észrevétlenül támpontokat szolgáltat nekik, de végül is valamely fortélyos fordulattal meghazudtolja valamennyi kombinációját és túllicitál rajta.

Ilyen keresztrejtvény-jellegű járulékokból folyik, hogy a tipikus detektívregény gyilkosánál teljesen harmadrangú fontossága van a tett elkövetésénél közrejátszó erkölcsi motívumoknak. A legtöbb esetben nem is történik hivatkozás arra, hogy a cselekmény rugóit kapzsiságban, sértett önérzetben, bosszúvágyban vagy szexuális eltévelyedésben kell-e keresnünk. Csaknem mindig l'art pour l'art-beli gyilkosság benyomását kapjuk, a technikai felkészültség biztonságával emelkedünk felül az erkölcsi aggályok ingoványain. A bűnös amorális tényezővé, a detektív egyenerejű és egyenértékű ellenlábasává lesz, akinek száz jól megfontolt, elodázó sakkhúzása után végül is "sakk-matt" állásba kell kerülnie, nem valamely fellengős erkölcsi törvény parancsszavánál, hanem a törvényesített detektívregény happy-end-sematizmusánál fogva. Ezek a gyilkosok mechanikus, higgadt kiszámítottsággal dolgozó géplények, akik sohasem esnek a saját pszichikai gátlásaik egércsapdáiba, sohasem kötik szorosra maguk köré a hurkot, mint a világirodalom nagy, lélektanilag megalapozott bűnözői, hanem elvéreznek ellenfelük végső, intellektuális Vorsprung-ján.

Van-e ennek a divatos, sekélyességében is regényes és találékony műfajnak bensőbb kapcsolata a modern irodalom egyéb jelenségeivel? Merít-e belőlük, hat-e rájuk szertelen mozgékonyságában, a legújabb technikai szervezetre való támaszkodásában, jellegzetes rejtély- és rejtvényszerűségében, verizmus és romantika kalandos találkozásában Hankiss János a detektívregényről írt alapos tanulmányában azt állítja, hogy ez a műfaj reakció akar lenni "a naturalista irodalom erőszakolt unalma, vérszegény epikai magva, mesterkélt hétköznapiassága ellen". De a naturalista irodalmi ösztönök túltengéséről ma már még sem szabad beszélni. Inkább állíthatnók, hogy a korszerű detektívregények legügyesebbjeiben sok olyan sajátosságra akadunk, amelyeknek szerencsés vegyüléke akárhány irodalmi színvonalú regény népszerűségének is hasznára válnék. A technika nyüzsgését sejtelmes háttérre vetítik, romantizálják a mindennapiság dinamikáját, a nagyvárosi forgalom rozsdás kérge alá egy kis frissítő középkori légáramlást bújtatnak. Nem az-e talán a detektívregény tudattalan rendeltetése, hogy világvárosi taljon, a gyilkos-üldözés mechanikus eszközeivel elhintse egy új irodalmi romanticizmus magvait?