Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: Három boltoskisasszony
Nagy Lajos regénye

Azt hinnéd, nem történt semmi, nem másult meg semmi. Elején Ilonka, a szelíd és szürke boltoskisasszony, fél kiló kockacukrot árul (stanicliban, jól kimérve, becsületesen) és függönykelmét kínál Vahunkánénak... de az nem vásárol: még meggondolja. A végén mégis csak elkél a függönykelme, Vahunkáné hirtelen elhatározza magát. A pulton az előre kimért fél kiló kockacukros staniclikből egy-egy kocka hiányzik... Ennyi az egész, eseménytelen egyhelyt-topogás.

De közben kikelt a vetés, le is arattatott, krumpli és csalamádé nemkülönben. A tojáshéja megpattan, megtollasodott az aprójószág (el is vitte a pesti kofa, persze olcsó áron). Koca meg tehén, a káposzta meg a szőlőtőke is megtette a magáét. A föld helytáll, ha gazdát is cserélt. Emberek haltak, házasodtak, születtek. Mindez esztendőről esztendőre megismétlődik ütemes, majdnem zenélő váltakozással. Az alapmelódiát apró emberek irigykedése, perlekedése, színtelen robotja és áldozatos szenvedése kíséri. Várják a szebb jövőt — talán nem is várják, de azért csak telik az idő. Ez a falu élete: ez a láthatatlan sok minden, ez az észrevehetetlen roppant erőfeszítés, amely táplálja a várost, fenntartja a fajtát és megőrli az egyéni lelket, akár a búzaszemet.

Persze az, aki Dunaszemesen él, másként látja és értékeli az eseményeket. Módfelett fontos neki, hogy mit főz a jegyzőné, milyen botrányt csak az iszákos tanító. A tejfel árának kilengése drámai izgalmat idéz elő s az a kockacukor, amelyet Ilona ezentúl szabályosan elcsen az előre kimért fél kilóból, valóban bonyolult lélektani folyamatról tanuskodik. Egy biztos: a vőlegény — a mesebeli királyfi — nem jött el, de még jöhet; sőt Hamburger úr biztosra igéri, hogy nemsokára kommendál egyet. A vőlegény: az örök eljövendő, amolyan várva-várt Messiás-féléje minden névtelen, társtalan és szerelemtelen kisasszonynak, aki fűszerszag és zizegő rőfösáru közt hervadozik a falusi boltocskában.

Ennyi a regény. Annak, aki nem hallja ki belőle az élet örök muzsikáját, talán egyhangú. Mindenesetre olyan ábrázol, ami — valljuk be — városi izgalmakhoz szokott ember számára unalmas és céltalannak látszó. De hát nem egyhangú a távoli bozótból kibuggyanó kakukkszó is? Nem egyhangú a patak csobogása, a kasza suhogása, az évadok váltakozása? Kellő távlatból szemlélve, mozgalmas és rettenetes Európánk sorsa olyan Dunaszemesfélét mutathat: generációk születnek és halnak, városok nőnek és kaszáltatnak le ütemes ismétlődéssel, földi háborúk dörögnek el felette, akárcsak Dunaszemes felett az égiháborúk. Néha egy részeges tanító imbolyog végig botrányt keltve az országok útján, összeveri a szegény cselédet, aki éppen kezeügyébe kerül. Drágulás is jő a rossz aratás után, egy parázs kis éhínség vagy pestis. Vannak kiválasztott emberséges Szemcsik Andrások, falusi jegyzők, akiknek szívében él még a krisztusi tanítás: helyreütik, amennyire lehet, a mások vétkeit. Szelíd mártírok is akadnak mindenütt, akiket elhervasztanak a szűkös gondok; és szomorkás, cinikus Hamburgerek, akik lealkudják ugyan a bor árát, de emberséges ravaszsággal segítenek a csődbejutó Ilonkákon. És sok-sok névtelen statiszta, aki kaszával-kapával a vállán, eltompultan és agyondolgozottan ballag haza esténként a robotból.

Tulajdonképpen semmi különbség a nagyvilág és Dunaszemes, a három boltoskisasszony és mindahány kisasszony élete között. Egyaránt érdekesek vagy unalmasak, jelentéktelenek vagy fontosak. Nagy Lajos ezúttal nem is igyekszik rábeszélni arra, hogy módfelett izgalmasnak és fontosnak tartsuk Dunaszemest és a könyvében megírt történetet; csak elénk rakja a falut, ezt a kis mikrokozmoszt, úgy ahogy van: tendenciózus aláfestés, művészi színezés, sőt majdnem figyelmet parancsoló aláhúzások nélkül. "Vedd észre ha akarod, értsd meg ha tudod, szeresd ha bírod" — ez az író gesztusa. Ránkbízza, hogy tegyünk Dunaszemessel, amit akarunk... De nem így cselekszik-e velünk az a Demiurgosz is, aki játékszeréül gyúrta a számtalan millió Dunaszemest és azt az egész nagy Dunaszemest is, amelyben a többi is Dunaszemesek mind benne foglaltatnak! Egy darab valóságot ad nekünk feladatul, egy morzsányi valóságot, amelyből azonban, ha figyelmesen vizsgáljuk, megismerhetjük minden valóság ízét és törvényét. De mivel a Három boltoskisasszony Dunaszemesét emberi szívű író írta meg és nem egy felettünk lebegő könyörtelen Demiurgosz — megkönnyíti számunkra (részvétből és ösztönös alkotói hiúságból), hogy tájékozódni tudjunk művében. Megtanít rá, hogy Dunaszemest csak az látja meg igazán, aki egyszerre két különböző perspektívából szemléli: a regény minden sorával térdig gázolunk a dunaszemesi porban és nem is látunk tőle tovább az orrunk hegyénél, fontosnak véljük mi is a község minden apró-cseprő eseményét. De ugyanakkor az író fölényessége és kedves iróniája is belénk költözik, magunk is szárnyalón lebegünk vele Dunaszemes felett: okos, látó és részvétteljes szem vagyunk, aki megért, mosolyog és megbocsát. A perspektívának ez a paradox kettőssége valóságot teremt és tanúskodik Nagy Lajos igaz művészetéről.