Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám
Hold, ki zöld visszfény sűrű habjain lengsz
gyönge fátylak közt, belehelt tükörként,
míg körötted tág homorú egednek
csillaga surran,
ó te csipkéken libegő bolyongó
céltalan nagy test, ki magot nem érlelsz,
milyen álmokkal telik ős-magányod
tenger unalma?
Szép eres kő! nagy kerek égi ékkő!
nem-múló felség! az enyészve-élők
lényedig-vágyó kicsiny áldozása
eljut-e hozzád?
Fölvetett orral, behúzott farokkal
áll az elbűvölt kutya és tenéked
zengi elnyújtott, arabus fohászát;
réti tücsök-dal
mint ezüst szőttes, kiterűl előtted;
és az emberszív, ha varázsod éri,
korhadó nyírként hidegen ragyogva
feslik az árnyba.
Vágytalan teltség, magas égi bulla,
téged áld minden nesz az éjszakában.
Lényedig-vágyó kicsiny áldozásunk
kedves-e néked?
Titkon építesz kupolát a kéjre,
írral enyhíted lobogó kínunkat
s alszol és tétlen szerelemmel óv a
fényes üresség.