Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Bálint György: Jegyzetek a pátoszról

Bálint György: Jegyzetek a pátoszról
4.

Hogyan írhatnának ezek az írók teljesen pátosz nélkül, mikor az élet, melynek áramlásában élnek, pátosszal van tele. Évről évre, napról napra fokozódik az európai ember életének pátosza, egyre rendszeresebbé válik körülötte rendkívüli. A normák gondosan és tömören felépített rendszere összeomlott és a szellemi terület, amelyben élünk, tulajdonképpen vadászterület, a vadon szabad törvényivel. Semmi sem bizonyos, semmi sem kényelmes, semmi sem irányadó. Nincs többé összefoglaló tekintély és átfogó Eretnekség — kisebb-nagyobb részlet-tekintélyes és alkalmi eretnekségek küzdenek egymással és e tusában gyakran válnak felismerhetetlenné körvonalaik. A szellemi ember belső helyzete a lehető legbizonytalanabb: az elveszett törvényeket nem találhatja meg többé; magának kell újakat kovácsolnia helyettük. "Veszedelmesen él" tehát, kénytelen-kelletlen teljesítve a nietzschei parancsot, "a veszélyt választja hivatásául", Zarathustrának tetsző elszántsággal. Akár örömmel, akár szorongva fogadja el ezt az életformát, nem vonhatja ki magát annak önkéntelen pátosza alól. Bármit mondjon is, hangjának belső feszültsége lesz, bármit cselekedjen is, valami fájdalmas ünnepélyesség lesz a mozdulataiban. Különösen, ha működése egy vonalba esik azoknak a küzdelmeivel, akik a mostoha világrend mélyrétegeiben igyekeznek kiformálni az ember új törvényeit. Mert ezeknek az élete és harca maga a tiszta pátosz, a szó legelső görög értelmében, melynek, mint tudjuk, legalább annyi köze van a szenvedéshez, mint a szenvedélyhez. Életük megrendülés és megrendítés egyben. Magatartásuk hősi pesszimizmus: önként vállalják az elbukást egy kietlen világban, azért, hogy a holnapi világ lakhatóbb legyen. Tudják, hogy küzdelem és áldozat nélkül a létük tébolyítóan értelmetlen volna. Egyedül a küzdelem ad tartalmat életüknek, ez emeli fel a siralmas tengődés fölé. Ők is "a veszélyt választják hivatásukul" és Zarathustra kötéltáncosa módján haladnak a mélység fölött a mai embertől a holnap embere felé.

Természetes, hogy ha az író lelki kapcsolatot érez ezekkel a tragikus küzdőkkel, akkor sokszor komoran és görögösen csendülnek meg szavai. Így csendül meg mind gyakrabban a pátosz Thomas Mannál, akitől különben régi, békésebb korszakaiban sem volt idegen, vagy Gidenél, aki minden intellektualizmusa mellett sem akarta soha elkerülni a kifejezés dionizikus "csúcspontjait". Mindkettőjüknél extázissá tud emelkedni a gondolat és zenévé forrni az értelem.

Gyakoribb természetesen a pátosz azoknál az íróknál, akik még közelebb állnak a harcoló emberhez. Gondoljunk például Aragonra, a szociális realistára, aki egy kisváros polgári ünnepségének irónikus-hűvös leírása közben így érzékelteti a tüntetők váratlan közeledését:

— Itt voltak, akik a követ verik az utakon, akik a zöldséget cipelik, akik a nagy húsdarabokat aggatják fel a mészárszékekben... akik a háztetőkre másznak, mint az erőművészek, azok, akiknek szeme mindig sebes a kohók tüzétől, akinek karját és nyakát eltorzították a súlyos terhek, akik a földet vágják... akik az undorító éjszakákban a hatalmas ürülékes hordókat hordozzák... férfiak és nők, kik ismerik az éhséget, akiknek elhanyagolt a foga, a akiknek ereje gyorsan válik öreges gyengéssé, fiatalok, akinek nem volt idejük, hogy észrevegyék fiatalságukat... S felettük, az ünnep lámpáinak fényében, nagy, őrült árnyékjeleket vetettek a hinták.

Úgy indul ez a részlet, mint egyszerű felsorolás, mint epikus "seregszemle" a műfaj homéroszi vagy aranyjánosi értelmében. De a mondatok patakzása egyre hevesebb lesz, a szöveg átveszi a váratlan esemény izgalmának ritmusát, sűrítve érzékelteti a felvonuló emberek egész életét, a jelenet időbeli és térbeli hétterét. Egyszerre jelzi magát a pillanatnyi eseményt és az egész bonyolult társadalmi folyamatot, ami előidézte. Zenei módszerrel él, éppúgy mint az antik kórusok beszámolói.

Vegyünk egy másik példát, Malraux-t, ki mint regényhősei, maga is részt vesz a harcban. Szűkszavú, tartózkodó, de szuggesztív pátosz az övé. Gondoljunk csak Condition Humaine egyik rövid jelenetére, amikor az elfogott Kyotól megkérdezi a rendőrfőnök, hogy miért vett részt a kínaiak forradalmában és ő csak annyit felel: "Par dignité humaine" — "emberi méltóságból". A regény lényege van e pár szóban, egy tragikus élet lényege, melytől "csupán hallgatva is összerázkódunk". Vagy gondoljunk egy másik Malraux-regény, a "Temps du mépris" csúcspontjára, a sötétbezárt fogoly kopogó üzenetére, mely lassan-lassan szónoklattá fejlődik, az emberi méltóságért küzdő ember hitvallásává. "Bajtársak, kik körülöttem vagytok a sötétben" — kopogja a fogoly a falon a láthatatlan hallgatóság felé. Az író is így él korunkban, kopogtató jelekkel fordul a láthatatlan közönség felé, mely talán népes, talán maroknyi és egyre ritkábban ad jelt, hogy megértette az üzenetet. Ezek az üzenő mondatok tartják az íróban a lelket — megformálhatja-e őket a hétköznap szenvtelen szavaival? Valószínű, hogy a mai író hangja olyan mértékben válik patetikussá, amennyire a szerepe változik és közlőből üzenővé válik. Aldous Huxley új regényének, a Vak Sámson-nak legjelentékenyebb vonása éppen ez az írói szerepváltozás, mely a befejezésnél válik tudatossá. Huxley, a ragyogó és mély cinizmus bűvésze ebben a regényében felfedezi az emberi felelősségérzést és a társadalmi ethoszt. Fájdalmas út végén jut el a világszemlélethez. Eléggé meglepő, polgári-messianisztikus szemlélet ez: kissé a Tolsztojéra emlékeztet, szigorú szelídség-kultuszával és szenvedést vállaló pacifizmusával. Bármennyire céltévesztettnek találjuk is ezt a neo-keresztény, vagy ha úgy tetszik neo-buddhista doktrínát, mégis megrendítően hat őszintesége és odaadó lendülete. Megrendítően hat, mert az utolsó oldalakon teljesen új hangon szól hozzánk Huxley, valami furcsa, félig bölcselkedő, félig átszellemült hangon, amely meglepő mélyről tör elé, az elegáns és csiszolt szarkazmus rétege alól. A hős itt is teoretizál — de már nem közlő, hanem üzenő hangon.

— Addig is itt van a szeretet és a részvét. Állandó ostrom alatt. De ők ketten legyenek fáradhatatlanok... Évről évre, lépésről lépésre haladni a megvalósulás felé, ahol már nincs vita, hanem csak tapasztalat, csak közvetlen ismeret, amilyen a szín, az illat, a zenei hang ismerete. Fokról-fokra afelé a tapasztalat felé, hogy már nem sokáig vagyunk teljesen elválasztva egymástól, hanem a mélyben egyek vagyunk a többi élettel, a többi létezővel. Békében egyek: Békében — ismételte Anthony — békében, békében...

— Az óra hetet ütött. Anthony lassan és óvatosan visszabocsátkozott a fényből a sötéten át a mindennapi élet sugarai és árnyai közé. Végül felállt és kiment a konyhába, hogy előteremtsen valami ennivalót. Nem volt sok ideje: nyockor van az ülés és jó félóra telik bele, amíg az előadóteremhez ér. Két tojást tett a tűzre főzni és közben leült, hogy kenyeret és sajtot egyék. Szenvedélytelenül és nyugodt, világos tudattal gondolt arra, ami rá vár. Bármi lesz is, most már tudta, hogy minden jó lesz.

E mondatokkal végződik a regény és a befejezés tiszta emberi pátoszát cseppet sem zavarja meg a tojás, a sajt és a kenyér, amit a hős, életének ünnepélyesen nagy perceiben fogyaszt. A tojástőzés, a kenyérrágcsálás, az egész konyhai háttér csak őszintébbé teszi a pátoszt, — hiszen csak az a pátosz valódi, ami az élet apró, de végzetszerű realitásai között születik. Ilyen pátosz teszi oly lenyűgözővé Shaw Szent Johanná"-jának vagy Barbara őrnagy-ának befejező jelenteit és napjaink legszebb magyar történelmi drámáját. Háy Gyula németül írt: Isten, császár és paraszt-ját. Nem külső, dekoratív hatások kellenek ehhez a pátoszhoz, hanem belső feszültség, nem nagy szavak, henem tragikusan átélt szavak. Az igazi pátosz nem szaval, hanem zenél és ez a zene gyakran halk is tud lenni. nem a hang ereje a fontos, hanem az emelkedettség, amit mögötte érzünk. Az emberi válságok összefoglalása ez, nyugtalanul és mégis fegyelmezetten. Közlés, mely üzenetté erősödik szinte észrevétlen ünnepélyességgel. Szükséges napjainkban, szinte kötelező. De természetesen nem szakadatlanul, egész művekben átvonulón; az ilyen folyamatos pátosz a mai irodalomban a dilettantizmus, az ízléstelen érzelmi hangoskodás biztos jele. Elég, ha százoldalanként csak néhány sornyi pátoszt találunk, de ez aztán elengedhetetlen, mert ez a "csúcs", a "tetőpont", melyben a cselekmény spontán összefoglalja önmagát. Napjaink lírájában, elbeszélő vagy színpadi prózájában, sőt esszéiben egyaránt nélkülözhetetlen — tekintet nélkül arra, hogy "politizáló" művek-e, vagy sem, mert a mai író elkerülheti ugyan a "politizálást", ha akarja, de nem kerülheti el az élet akut válságainak átérzését. Így találjuk meg tragikus korunk önkéntelen pátoszát azoknál az íróknál is, akik a legjobban kerülik a szó vulgáris értelmében vett "korszerűséget". Ez a pátosz avatja az új magyar próza legnagyobb értékeivé Babits esszéit, ezzel találkozunk gyakran Márainál, Illyés Gyulánál és fiatal íróink legjobbjainál, akár politizálnak, akár nem. A politikus József Attila líráját éppúgy áthatja, mint az apolitikus Szabó Lőrincét. És végeredményben egy író sem egészen apolitikus a pátosz pillanataiban, — mert e dionizikusan kitágult pillanatokban akaratlanul is egybeforr a közösséggel. Mennél tragikusabbra fordulnak napjaink, annál több lesz a pátosz és ezzel együtt a politika még a "legsemlegesebb" írásokban is". "És hova nagyobb rajtunk a kínzás, annyival buzgóbb a kiáltás is" — mondta Bornemissza Péter a XV. században, egy hasonlóan tragikus korban. "Bajtársak, kik körülöttem vagytok a sötétben" — így kezd az író minden üzenetet. Valamilyen közösséghez szól, szorongva és ünnepélyesen, még akkor is, ha sejti, hogy nem hallgatja senki.