Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám
Zordonul, szinte forcsikorítva nyúlik fel törpe szomszédai közül a firenzei Davanzati-palota. Hatszáz éve áll egyhelyt és nézi sima homlokkal, érzéketlenük a színjátékot, amelyet lába előtt az évszázadok játszanak. Két hatalmas nemzetség élt benne századévekig. A Davizziak nemzetsége építtette a XIV. században és az ő emlékezetét őrzi az ablakok ólombafoglalt címere: a három hegyes lángnyelv. A Davizziak kihaltak és utánok sűrűn váltogatták egymást a palotában az új gazdák, amígnem 1578-ban megvásárolta Bernardo Davanzati, a történetíró, maga is ősi nemzetség sarja. Az ő kései utóda volt Carlo di Giuseppe Davanzati, a nemzetségnek utolsó férfiivadéka. Már elszegényedett szülők gyermekének született és az élet kínzó gondjai elől az önkéntes halálba menekült.
Ami nem szívósan egybefogózkodó kő a Davanzati-pavolán, a romlóban és pusztulóban volt 1838 tájékán, amikor az utolsó Davanzati elköltözött erről a világról. Halála után hitelezői rávetették magukat a nagyúri hajlékra, tágas ablakait szűkre falaztatták be, hatalmas termeit emeletesre osztották és közfalakkal kicsiny szobákra darabolták. Mocsokba és rossz szagokba burkolódzva rémítette el környékéről a palota a kíváncsiakat és az érdeklődőket.
Azután váratlan fordulattal új életre kelt a halódó épület. Nem sokkal a nagy háború előtt egy művészeti holmival kereskedő festő és gyűjtő megvásárolta, azzal az elhatározással, hogy amennyire lehetséges, visszaadja a palota külsejének és belsejének az eredeti alakját és egykorú tárgyakkal bebútorozza helyiségeit. Az épület befalazott nyílásait kibonttatta és mindent eltakaríttatott, amivel a nyomorúság évtizedei eléktelenítették a palota belsejét. A Davanzati-palota múzeummá alakult s az volt még néhány évvel ezelőttig is. Akkor a nagy gazdasági válság arra kényszerítette tulajdonosát, hogy eladja előbb a palota berendezését, azután magát az épületet is. S most kopasz és csupasz a Davanzati-palota belseje.
Mégis nagy érzés járni-kelni benne. Ahol emberélet nem melegít, ott hidegek a szobák és a falak, de lakatlanságában csak annál hatalmasabbnak érzik a zordon erő, amelynek markolásából lett ez az épület. Szürke kő szürke kőbe fogódzik benne. Szűk udvarba lép az ember. Az udvar közepén négyszögű nyíláson át sötétlik a pince. Ki tudná ma, micsoda félelmes emlékek rejtekhelye. Oszlopok tartják a tetejét. Meredek kőlépcső visz az udvarból fölfelé az emeletre. Termek nyílnak, a termekből szobák, fülkék, folyosók. Olyanok, mintha századéves gazdáik most költöztek volna ki belőlük. Egykor bizonyára színes festések borították a falakat. Itt-ott még látszik belőlük egy és más: Szent Kristóf alakja az első emelet nagytermének ajtaja fölött, összemosódott rajzú és színű festett frizek a termekben, s a falakon szőnyegmustrás festés. Amelyik falat színesre nem festették, azt bizonyosan szövött színes szőnyeggel borították be a palota lakói. Nem csekély munkájukba kerülhetett meghitté, vagy bár csak otthonos hatásúvá is alakítaniok a rideg helyiségeket.
Mindenik emeleten egy-egy családja lakott a nemzetségnek. Külön a szülők és külön a csodálatos gyermekek, vagy távolabbi rokonok. A második emeleten bizonyára fiatal házaspár kapott otthont a palota épülésének idejében, mert ott a hálószoba, a stanza nuziale, különösen díszes. 1395-ben kelt egybe Francesco Davizzi Catelane degli Albertivel s az ő nászuk megünneplésére kaphatta festett díszét az ágyasház. Öt esztendeig éltek boldogan egymással: akkor Francescót, Tomasso Davizzi fiát, hóhér keze fosztotta meg fejétől. Az ifjú belékeveredett abba az összeesküvésbe, amelyet Maso degli Albizzi ellen szőttek, s a politika nem ismert könyörületet.
Bizonyára elterjedt szokás volt abban az időben, hogy festett jelenetekkel ékesítsék a meghitt természetű szobák falát. De a profán épületek falfestményeivel kegyetlenül elbánt az idő. Alig maradt belőlük mutatóba való, az is inkább az országutaktól messze eső kastélyokban, olyanokban, amelyek az elmúlt évszázadok folyamán nem igen cseréltek gazdát. Az olyan nagy városban, mint Firenze, a legnagyobb ritkaság a nem egyházi rendeltetésű épületben épen maradt falfestmény. A Davanzati-palotának azonfelül, hogy belseje átalakítatlanul mutatja, hogyan és milyen környezetben éltek a késő középkor és a renaissance olasz nagyurai, megragadó nevezetessége a második emeleti hálószoba festett dísze.
Ringatózó járású szalagok hullámzanak a falakon egymáson keresztbe. Egy-egy hegyére fordult négyszöget zárnak közre és a négyszögek mindenik sorában egy-egy címerszerű motívum ismétlődik: két-két keresztbe tett kulcs, egy farkát csóváló oroszlán, egy korona, a Davizziak címere: a három-három hegyes nyelves végül a firenzei liliom. Ahol ez a faliszőnyegszerű festett mustrás fölület véget ér, ott egy szintén festett rúdról lecsüngő hálószerű festett függöny kezdődik. Még följebb a márványt utánzó festett négyszögek fölött kiugrónak festett párkány és annak fölötte a beszédes képek sora. A mennyezet hatalmas mestergerendáit és a gerendák között sorakozó casettákat is ornamentumos festés borítja: különböző ékítmények közé foglalva az állatöv alakzatai. Egy lóherelevél alakú csúcsíves nyílású fali fülkében a házioltár szerénykedett: már csak a fali háttérre festett Kálvária csoportja van meg belőle. Kétszárnyú faajtó csukódik az imádságos fülkére.
De amiben páratlan ez a szoba Firenze palotái között, az a képsorozat, amely legfelső részében végigvonul a négy falon. A trecento valamelyik bizonytalan kezű festője beszél el ott egy tragikus szerelmi történetet, a maga együgyű eszejárása szerint jelenetekre bontva a történet időrendben folyó eseményeit. Elmés módon építészeti környezetben helyezi el alakjait, vékony festett oszlopokra állított félköríves loggiákban s a cselekmény hátteréül minden fülkében a zöld természetet festi egy-egy egzotikus fa — pálma, gránátalma, narancs, babérfa — alakjában.
Húsz fülkében játszódik le a cselekmény, jobbára két-két emberalak között, akik mintha párbeszédet folytatnának egymással. A történet azzal a képpel kezdődik, amelyen vártorony látszik, és a toronyból szőke hajkoszorús fiatal nő kémleli az utat. A torony párkányára egy fiatal lovag ül. Hosszú szőke haja vállát veri, de elül szabadon hagyja szinte nőiesen vékony és hosszú nyakát.
Sokáig megfejtetlen volt ennek a képnek és az utána következő többinek jelentése. Pedig a szerelmi történetet, amelyet elbeszélnek, valaha, amikor még a könyvnyomtatást nem ismerték, az egész félszigeten sokat szavalták és énekelték. Ünnepnapok délutánján a firenzei San Martino del Vescovo temploma előtt, a templom falából kinyúló kőpadra állva, hivatásos mesemondók szavaltak versestörténeteket az áhitatosan figyelő hallgatóságnak. A történetek anyagát régi mondákból és legendákból vették és maguk szedték nyolcsoros strófákba, "ottava rimákba". Cantare-nak hítták az ilyen elbeszélő költeményeket és a legnépszerűbbek egyike a La Donna der Vergiů című volt. Ismeretlen olasz költője Franciaországban hallhatta az eredetijét. Ott La Châtelaine de Vergy néven ugyanúgy a népköltésnek volt alkotása, mint Olaszországban. A XIII. században írta le hártyára egy névtelen versmondó a maga ódon nyelvén, a maga önkényes helyesírásával és hol siket, hol erőszakosan csattogó rímeivel. Az olasz változat száz évvel későbbi, a franciánál kevésbé kezdetleges, de kevésbé bensőséges is és kevésbé költői történet. [*]
A Davanzati-palota frizének festője az olasz változatot ismerte. Kiderül ez abból, hogy olyan jeleneteket is megfestett, amelyek a francia eredetiben nincsenek meg, csupán a költemény olasz változatában. Az olasz bőbeszédűbb a franciánál, hallgatójának meg is magyarázza a cselekmény bizonyos fordulatait és erkölcsi példázatokat fűz hozzájuk. A francia költemény balladaszerűbb, nem gömbölyíti ki mondanivalóját, hanem egyenesen megy a végső kifejlés felé és közben megrendítő szívhangok szólalnak meg benne.
A francia költemény a történet szereplőiről csak annyit tud, hogy a burgundi herceg udvarán élt egy ifjú lovag, aki szerelembe esett a herceg húgával, Vergy-várkastély úrnőjével. Az olasz költemény a főszereplők nevét is tudja: Guernierinek hívták a herceget, Guglielmónak a lovagot. A falfestmény első jelenete a szerelmesek találkozását ábrázolja. A vár kapunyilásában egy kiskutya látszik, amelynek a szerelmi történet folyamán végzetes szerep jut. A szép várasszony azzal a kikötéssel engedett az epekedő lovag ostromának, hogy szerelmük titkát életre-halálra megőrzi. Amelyik órában fölfedi titkukat, örökre elveszíti őt is, szerelmét is. És hogy senki árulója ne lehessen titkuknak, abban állapodnak meg, hogy valahányszor a lovag látni kívánja szerelmesét, belopózik a kastély gyümölcsös kertjébe, ott elrejtőzik és megvárja, amíg a vár asszonya jelt ad. A jel vivője a szép asszony kiskutyája, amelyet úrnője betanított arra, hogy megkeresse és vidám csaholással üdvözölje a szerelmes lovagot.
Nem is tud titkukról senki a világon. A hercegi udvarban mindenki azt hiszi, hogy Guglielmónak nincsen szerelmese. Így tudja az öreg herceg fiatal és szép felesége is. Izgatja a tiszta és nemes lovag, s egyszer, amikor a herceg vadászaton jár, karonfogja a lovagot és az ágyasházával szomszédos szobába vezeti.
A festő a szoba falán lépésről-lépésre követi a mese menetét. Az ifjú lovag a hercegasszonnyal vitázik. Hosszú, vékony nyaka alatt mélyen kivágott palást hull hátára; a palást alatt fehér köntös látszik. Kicsiny állú, kicsi szájú, bő szőke hajú ifjú a lovag. A hercegasszony csábító szóval kerülgeti. Szép szőke asszony, a homloka hátramegy hátrafésült haja után, amelyet patyolat-fejkötő szorít le. Magas homlokú, keskenyarcú bájos nő. Sötétkék köntöséből barnásan vereslik ki kabátja ujja, nyaka körül sárga karélyos díszítésű gallér. Balja most beszédes mozdulattal az ágyasház felé mutat. De az ifjú úgy tesz, mintha nem értené. Az asszony leülteti Guglielmót és sakktáblát hozat. Sakkozás közben félreérthetetlen célzásokkal kínálja szerelmét az ifjúnak. Az tehetetlenségében az ujja végét rágja. A hercegasszony összeteszi, egymásba fonja két kezét. Magyarázza a lovagnak, hogy nem élhet egymagában, s ha valakit szerelmesének választ, annak nagyon előkelő nőnek kell lennie. Az ifjú szerényen kitér a célzás elől. Az asszony érthetőbben beszél: megöleli a lovagot "és megcsókolja a nyakát, aztán százszor az arcát", minekelőtte szétválnának.
Ed abbracciandol gli baciň la gola,
poi gli baciň ben cento volte il viso
prima che'l suo dal suo fosse diviso.
Csodálatosan beszédes mozdulatokkal ábrázolja mindezt a trecentista festő. Az asszony arcát profilba fordítja, az ifjúét a nézővel csaknem szembe.
A lovag továbbra is kitér az asszony elől. Kijelenti, hogy senkiért és semmi kincsért sem árulja el urát a herceget. A visszautasított asszony gonoszul ravasz fordulattal a méltóságában megbántottat adja.
— Ki akar olyat? — kérdi méltatlankodva. Az ifjú pedig lovagiasan siet megnyugtatni:
— Ó senki, hála Istennek. Jól tudom én azt, asszonyom.
— Ha! fete cele, qui fu marie,
Dans musars, et qui vous en prie?
— Ha! ma dame, por Dieu merci,
Bien le sai, mčs tant vous en di.
Ilyen balladai fogalmazásban számol be a végzetes jelentről a francia költemény. Az olasz jóval körülményesebb. Elmondja azt is, amiről a francia változat mit sem tud: hogy a hercegasszonnyal való jelenet után Guglielmo szerelmeséhez siet és beszámol arról, hogy mi történt vele a hercegi udvarban. Vegy-vár asszonya megdöbben, de végül megnyugszik, mert hiszen biztosan tudja, hogy kettejük titkát nem ismeri senki.
A festő pedig fölvetíti a falra az ifjút, amint a nő állást simogatja s a nő ugyanakkor a lovag vállára teszi kezét.
Közben bonyolódik a történet. A hiúságában megbántott hercegasszony vadászatról megtérő urát szétzilált hajjal és összekarmolt arccal fogadja. Rögtönös bosszút követel Guglielmón, aki — úgymond — el akarta rabolni becsületét. A férj kételkedik ugyan a dologban, de úgy tesz, mintha elhinné; megígéri, hogy igazságot tesz, de nem akarja elsietni. Az asszony szenvedélyesen kifakad és esküvel fogadkozik, hogy egy jó szava nem lesz addig a herceghez, amíg az áruló meg nem hal.
ma giurovi alla croce benedetta
di giammai non parlarvi di buon cuore,
se primamente el traditor non muore.
S a falon lóháton mutatja a festő a herceget. Mögötte a solymásza két sólyommal, előtte a lovag. A herceg szörnyülködő mozdulattal fogja kérdőre a lovagot. Vörösesbarna a férj szakálla, meg a haja, fejebúbján sapka, amely a nyakáig ér le. Az ifjú méltatlankodva hárítja el maga felől a vádat. A herceg nagyon kedveli Guglielmót, szívesen hinne is neki, de eszébe jut, amit a felesége csöppentett a fülébe: hogy Guglielmónak nincsen nője, tehát annyival valószínűbb, hogy a hercegnére éhezik. Addig-addig szorongatja a lovagot, amíg az meg nem vallja, hogy van szeretője, nagyúri dáma, de a nevét meg nem mondhatja, mert hitével fogadta, hogy azt titokul őrzi. A herceg megnyugodva tér haza és beszámol a feleségének arról, amit az imént megtudott.
A falfestményen szemmel követhetjük a jelenetet. A hercegasszony balkezét szívére szorítja, jobbjával szenvedélyesen tiltakozik. Ha igaz, amit Guglielmo mondott, akkor nevezze meg szerelmesét. Amíg annak nevét meg nem mondja, nem hiszi el a lovag védekezését.
A herceg most újra kérdőre fogja Guglielmót. Faggatja és követeli, hogy megnevezze szerelmesét, különben irgalmatlanul elkergeti országából. Az ifjú önmagával viaskodik. Ha fogadalmát állja, akkor örökre távoznia kell szerelme közeléből és soha nem láthatja többé. Így is, úgy is elveszíti azt, ami mindennél drágábbja a földön.
A herceg látja tusakodását. Meg akarja nyugtatni, hogy titkát nem fenyegeti veszély azzal, ha elárulja neki. Esküvel fogadja meg, hogy senkinek a világon el nem mondja. Guglielmo ekkor megnevezi a hölgyét. De a herceg bizonyosságot akar. S Guglielmo felajánlja, hogy még az éjjel elviszi magával Vergybe, ott meggyőződhetik róla, hogy igazat vallott neki.
Beszédes mozdulatjátékkal érzékíti meg ezt a jelenetet is a freskó festője. Az egyik kép a lovagot mutatja, amint egymagában tépelődik: fejét baltenyerébe hajtja, jobbját a szívére szorítja. A háttéri fáról egy kicsiny madár nézi.
S a két férfiú a sötét éjszakában elindul lóháton a vergy-i várkastély felé. A gyümölcsösben Guglielmo a kis kutyával való fortélyba is beavatja urát. A kiskutya csaholására megjelenik Vergy-vár asszonya.
A szerelmesek összeborulnak egy babérfa alatt. A fa tetején csöpp Ámor a tanúja boldogságuknak. Az ifjú arcának csupán a csókolózó fele látszik, annál teljesebben az asszony arca. Finom fény-árnyék-átmenettel megfestett profil, szőke fej, a búbján főkötő, alatta fátyolszövet, amely a homlokra szorul; ugyanolyan fátyolszövet csavarodik a nyaka köré is.
És fölbúg a szerelmi kettős, olyan szívbéli hangokkal zengő, hogy nagy költők is magukénak vállalhatnák. A nő már messziről rohan szerelmese felé, két szép karjába szorítja és szótlanul csókolja... Az ifjú visszaadja csókjait és közben ujjongva szakad föl belőle a boldogság;
— Asszonyom, barátnőm, szerelmem, szívem, mámorom, reménységem és mindenem, amit szeretek, tudd meg, hogy nagyon éheztem arra, hogy veled legyek, mint ahogy veled vagyok ebben az órában, és szüntelen éheztem, amíg csak ide nem értem!
Ma dame, m'amie,
M'amor, mon cuer, ma druerie,
M'experance et tout quanques j'aim,
Sachiez que j'ai eü grant faim
Destre o vous, si comme ore i sui,
Trestoz jors puis que je n'i fui.
És a vár asszonya:
— Én édes uram, édes barátom, édes szerelmem, nem múlt nap nem múlt óra úgy, hogy várakozás ne epesztett volna; de most már semmi sem fáj, hogy itt van, akit akartam, hogy itt vagy te, épen és egészségesen!
Mon douz seignor,
Mes douz amis, ma douce amor,
Onques puis ne fu jor ne eure
Que ne m'anuiast la demeure;
Mčs ore de rien ne me dueil,
Quant j'ai o moi ce que je vueil,
Quant si estes sains et haitiez,
Et li trés bien venuz soiez!
— Az ifjú boldogsága akkora volt — folytatja az ismeretlen költő —, hogy ha az éjszaka egy hétig tartana és a hét egy hónappá nyúlna meg és a hónap esztendővé és egy év három évvé és három év hússzá és húsz év százzá, mikor annak is végére ér, azt kívánná, bár akkor kezdődnék az éjszaka és bár föl ne kelne még a nap.
A herceg egy fatörzs mögött mindennek tanúja volt. Most már meg van győzve, a lovagot még jobban a szívébe zárja és miközben hazafelé lovagolnak a kékellő hajnalban, újra hallgatást fogad.
A freskó festője pedig így folytatja a történetet: A herceg hiába igyekszik meggyőzni hitvesét Guglielmo igazáról. Hasztalan hivatkozik arra, hogy a maga két szemével látta együtt a szerelmeseket. Az asszony a nevét követeli a nőnek. A herceg vonakodik. Arra a hercegasszony kitiltja urát az ágyasházból. — Ne közelítsen feléje addig, amíg titkát el nem árulta. S előttünk a hercegi kastély ágyasháza. A széles nyoszolyán derékig takaró alatt, de azonfelül kitakart mezítelen testtel fekszik az öreg herceg: a fején hálósipka, feje alatt ügyetlenül félredűlő párna. A hercegasszony derékig ruhátlanul áll előtte. Az ura most megragadja kezét, úgy akarja magához húzni.
A keresztmetszetben ábrázolt hálószoba fölött egy narancsfa himbálja aranyalmáit.
Az eddig beszédes freskóképek most hallgatagok lesznek. A sorozat következő képeit nagyon megrongálta az idő, vagy a fal nedvessége. Megsötétültek, alig látszik belőlük valami. A történet folytatását és befejezését most már csak két költeményből kell kiolvasnunk.
Megtudjuk belőlük, hogy az ármányos hercegasszonynak sikerült kicsikarnia urából a titkot. A herceg megnevezte Guglielmo szerelmesét. A kis kutyával való fortélyos játékot is elárulta, de ugyanakkor meg is fenyegette hitvesét, hogy tulajdon kezével oltja ki életét, ha a titkot kifecsegné.
Pünkösd ünnepére a herceg fényes udvart tartott és meghívta reá minden hűbéresét. Megjelent Guglielmo és Vergy-vár asszonya is. Asztalbontás után a hercegasszony félrevonult a hölgyekkel, hogy felcicomázzák magukat a táncra. S akkor meg nem tudta állni, hogy oda ne mondja a Vergy-vár asszonyának:
— Aztán jól kicsípje magát, mert szép és vitéz barát vár kegyelmedre.
És mikor a szép asszony úgy tett, mintha nem értené a célzást, a hercegasszony hegyesen így folytatta:
— Ó, ügyes asszony kegyelmed, kitűnő kutyaidomító. Milyen jól meg tudta nevelni a kiskutyáját!
Senki sem értette, mire gondol a hercegasszony, csak Guglielmo szerelmese. Hagyta, hogy a dámák átmenjenek a táncterembe. Ő egy szomszédos kicsiny szobába ment, ott végigfeküdt az ágyon és hangosan keseregni kezdett. Titkát elárulták és az áruló nem lehetett más, mint a szerelmese. De ha Guglielmo képes volt erre, akkor már nem őt szereti, hanem a hercegasszonyt. És akkor mi végre élni? — Újra megindító szívhangok szólalnak meg:
— Nagyon csodálom, barátom — kesergi —, mert az én szíven sohasem volt hozzád ilyen és ha Isten az egész földet nekem adta volna és az egész eget és a paradicsom kertjét azért, hogy elveszítselek, bizony mondom, nem kellett volna, mert te voltál a gazdagságon, az egészségem, az örömöm, és amíg szegény szívem tudta, hogy a tiéd szereti, ha még oly kevéssé is, semmi meg nem bírt volna szomorítani.
Így kesergett a vár asszonya, azután Istenhez fohászkodott és végezetül elbúcsúzott szerelmesétől. Megbocsátott neki. Utolsó szava ez volt:
— Édes barát, az Isten oltalmazzon!
Aztán két karjával addig addig szorította össze s mellét, amíg a szíve meg nem állott.
Odakünn a táncteremben pedig vígan járták a párok a táncot. Guglielmo a kedvesét várta és mikor sokára nem jött, keresésére indult. Megtalálta az öltözőszoba ágyán holtan. Egy kislány ült az ágy mellett, az észrevétlen végighallgatta a várasszony kesergését és most elbeszélte a lovagnak, hogy mi történt. Guglielmo abban a nyomba tudta, hogy miért halt meg kedvese. A herceg elárulta titkukat. Nagy keserűségében leakasztott a falról egy kardot és szívenszúrta magát vele. Rároskadt szerelmese tetemére.
Mikor a herceg megtudta, hogy mi történt, kihúzta a lovag testéből a kardot és a táncterembe sietett. Ott járta a táncot kevélyen a hercegasszony Nem sokáig járta, mert ura, ahogy megfogadta, véget vetett életének. Másnap azután közös koporsóban eltemettette a két szerelmest, külön koporsóban a feleségét. Ő maga pedig elvándorolt Rhodos szigetére és mint templomos vitéz verekedett haláláig a hitetlenekkel.
Vergy-vár asszonyának, boldog szerelmének és boldogtalan halálának ez az édes-bús története, ahogyan ismeretlen költők megénekelték és egy ismeretlen festő falon megábrázolta.
[*]