Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám

Görög Ilona: Zsofka

Hatvan esztendővel ezelőtt.

A parasztszekérre fölrakták a nagy, nehéz ládát. Abban volt a menyasszonyi kelengyéje. Még egy pár gyémánt fülbevalót kapott és ötszáz rubelt bútorra. Az ötszáz rubelt anyjának a bátyja adta, gazdag üveg- és porcellánkereskedő Kievben. Már meg is vették a pénzen a két szoba bútort, már el is szállították oda, ahol ezentúl lakni fog: a fűrésztelepre.

A gyémántfüggő nem valami értékes, csak apró, alig csiszolt kövek vannak benne ezüstlevelek közé foglalva, de mégis gyémánt. Gyémánt. Izgatta ez a hosszúkás, csüngős fülönfüggő. Eddig csak apró alanylencsét viselt a fülében. Most egyre huzigálta a cimpáját, amint báránybőrbekecsben, csizmában ott állingált az udvaron, a szekér mellett. Nem tudta egész határozottan, mi történik most vele. Mintha kicsit süket lenne. Rosszul hall, zúg a füle és minden szó, amit körülötte mondanak, kong és visszhangzik, mint amikor üres szobában beszélnek és úgy lebeg minden és mindenki kicsit, egészen kicsit, néhány centiméternyire a föld felett és ő is lebeg és mintha a szaglása és ízlése megbénult volna, mint amikor valaki nagyon náthás. A lakodalmi ebédnél nem érezte az ételek ízét. Gondolkozni se tud, csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok.

— Ülj fel már a kocsira, Zsofka — mondja az anyja és ő nem is tudja hogyan, máris fönn ül a szekérben, engedelmesen. Nem is emlékszik rá, hogy jutott fel. Egyedül, vagy fölsegítették?

— Jól bagyeláld be a fejedet Zsofka.

Gépiesen körülköti fején a kék berlini kendőt.

A fülbevalója beleakad a pamutba. Minden gondja most ez a fülbevaló. Csak ki ne tépje a kendővel a füléből.

Most keltek föl az ebédtől. Még fényesen süt a nap, de azért elég hideg van, éles, kora tavaszi szél fúj. Március közepe. Minden csupa sár, csupa lucsok. Olvad a hó. Nehéz lesz előre jutni a szekérrel.

— Estére azért odahaza lesztek — hallja az anyja hangját, mintha a ki nem mondott aggodalomra válaszolna. Vagy talán ő mondott volna valamit?

— Odahaza?

Vacogni kezd. Hangosan összeverődik a foga.

— No, ha már most fázol, mi lesz még estig? — kérdezi Katja, az asszonynénje, aki a többiekkel együtt ott smátrál az udvaron. Mindenki kinn van, mind a nyolc testvére, a kisebbek és a nagyobbak is, a fiúk és a lányok, az apja is, meg néhány meghívott közeli rokon. Zsofkát meglepi valami kínos ijedelem, mintha szégyellnivalón érték volna, vagy mezítelenül is van, lepedővel letakarva, mint a halottak. Talán meg is halt, ez a halál és most szekeren kiviszik őt a temetőbe. Ez a láda a koporsó. Sokszor látott már halottat vinni szekeren. Az anyja meg a nagyanyja sír is. Az apja is a szemét dörzsöli, mintha sírna, pedig hát nem is igen ismeri őt az apja, alig beszélt még vele. Az apja nem szokott a gyerekekkel beszélni, kivált a lánygyerekekkel. Nem ér rá. Reggeltől estig dolgozik a korcsmában meg a boltban. Ha mind a kilenccel mindennap beszélni akarna, félnap avval telne, hát inkább egyhez se szól, eggyel sem beszél, csak dolgozik. Örülni kell, hogy dolgozhat, mert nem volt könnyű megszerezni a korcsmajogot. Ő, Zsofka már tizennyolc éves elmúlt, de nem emlékszik, hogy apja valaha is szólt volna hozzá. De mégis, egyszer, húsvétkor, amikor új ruhában volt, megdicsérte, hogy milyen szép az új ruhájában és megkérdezte, hogy talán bálba készül-e, egyszer meg csúnyán rákiáltott, mert derékig mezítelenül mosakodott, amikor az apja éppen a szobába lépett.

Sokszor arra kellett gondolnia, hogy az apja tulajdonképpen gyűlöli őket, azért nem szól hozzájuk. Ellenségnek érzi a gyerekeit, akik olyan sokan vannak, hogy felfalják őt, elpusztítják az egészségét s akikért napestig dolgoznia kell, holott szívesebben olvasna. nagyon szeret olvasni. Ha kis ideje van, mindjárt a könyvet bújja és olyankor, amikor olvas, még idegenebbül tekint rájuk. Hogy sietett tőle is megszabadulni, hogy sietett őt férjhez adni.

A kocsis fönn ül már a bakon. Most fölkapaszkodik mellé a férje is, az az ember, akivel a pap ma az udvarukon, a sátor alatt összeeskette. A kocsis mellé ül. Ő hátul van, a láda töviben, a szénában. A férje? Egy idegen, sovány, sánta ember, nagy karimájú, fekete kalapban. Azért vette el őt hozomány nélkül, mert sánta. Ha nem lenne sánta, még tízezer rubelt is kaphatna hozományul, olyan gazdag. Hálát kell adnia az Istennek ilyen emberért, aki elveszi pénz nélkül. Csak a bútorra valót adta az ő családja, tisztességből, vagyis inkább azért, mert azt amúgyis a kievi nagybácsi fizette. Mindenki azt mondja, hogy nagy szerencsét csinál.

A kocsi elindul, kifelé a kapun. A gyereket hujjogatnak, futnak utána.

— Zsofka, Zsofka, majd elmegyünk hozzád.

Parasztgyereket kiáltoznak.

— Zsofka, zsofka.

Hogy ráz a szekér. Majd a nyelvibe harapott.

Parasztasszonyok kiállnak a kis viskók elé.

— Zsofka, Zsofka, — integetnek e kezükkel.

Egy pirosarcú, fehérszakállú öreg paraszt huncutul nevet rá nefelejtskék szemével.

Itt a faluban mindenki ismerőse. Most elviszik őt innen. Jó messzire. Alig múlt dél, késő éjszaka lesz, mire odaérnek. Még egyszer se volt ott, de az anyja, meg az asszonynénje járt arra. Azt mondják, sok ott az erdő. Sűrű fenyőerdők. Deszkákat fűrészelnek a telepen. Azt mondja a nénje nagy a lárma a sok fűrészeléstől, meg kell szokni. Errefelé nincs erdő, csak rét meg szántóföld, meg mocsár. Most minden csupa lucsok. Amerre néz, vízben áll minden. A szél fodrozza a vizet, olyan így, mintha egy nagy tavon hajtanának keresztül.

Megijedt, mert hirtelenül testi ösztönzést érzett arra, hogy kiugorjék a kocsiból, bele a hullámzó vízbe. Nagyon megijedt. Két kézzel erősen belekapaszkodott kétoldalt a vendégoldalba. Nagyokat nyelt. Nyelte a szelet. A gondolatait is le akarta nyelni.

Vajon északnak megyünk-e vagy délnek? — ez jutott eszébe.

Északnak vagy délnek? Északnak vagy délnek? Talán ezerszer is elismételte magában ezt a kérdést a szekér zörgésének az ütemére. Egyébre nem is tudott gondolni. Ettől is megijedt. Talán már sohase fog tudni egyébre gondolni, mint arra, hogy északnak mennek-e vagy délnek. Már legalább három órája, hogy viszi a szekér s az ő fejében egyre ez a mondat zakatol. A nap már oldalról süt. Két idegen falun is keresztül hajtattak. A nevüket se tudja azoknak a faluknak. Errefelé szárazabb az út, de a szél még erősebb és szemközt csapkod, a kendőt hátra-hátra fújja a fejéről.

Jaj, a fülbevaló. Hála Istennek, megvan.

A nyakába csapott a hideg, hiába fogja össze a bekecset, már nyakában a hideg szél, azt onnan ki nem űzi. De milyen kényelmetlen ülés esik ebben a szekérben. A kemény láda a hátát nyomja, a lába pedig, amióta felült, keresztbe van rakva és olyan nehéznek érzi, mintha combtól lábfejig kétszer akkorára vastagodott volna. Alig bírja mozdítani. De hogy ráz ez a szekér! Most még jobban, mint eddig, errefelé már száraz, göröngyös az út. Fenyőfák magasodnak két oldalt. Harangoszöld fenyőfák verekszenek a magasban a szélviharral. Némelykor keményen állanak, elfogják a napot, máskor meg, amint bírkózás közben oldalt hajlanak, a nap áttűz a réseken. Égeti a szemet.

Északnak vagy délnek? Északnak vagy délnek?

Kiértek az erdőből. Egyik ló felemelte a farkát és lassan, métóságteljesen hullajtgatta kemény labdáit.

Zsofka édesen felkacagott.

Megtört a varázs. Már nem kell folyton azt kérdezgetnie magában, hogy északnak mennek-e vagy délnek. Valahányszor ilyesmit lát vagy valami illetlen szót hall, nevetnie kell. Semmin nem tud olyan jóízűen nevetni, mint ilyesvalamin. Más lány ilyenkor restelkedik, ő meg ilyenkor mulat legjobban. Az anyja meg a nénje mondogatta is, hogy olyan ő, mint valami közönséges parasztlány, nem is olyan, mint a többi jólnevelt, művelt zsidólány. Pedig őket, ha szegények is, nevelőintézetbe járatták, franciául taníttatták, még zongorázni is. Az ő családjuknak jó híre van, azért is hamar elvitték a nénjét, most meg őt, hozomány nélkül.

Észrevett két kecskét az árokszélen, majd hirtelenül, a kanyarodónál fölbukkant egy zsupfedeles, kékre meszelt útszéli kis korcsmaház.

A másik ló is potyogtatni kezdett.

— Furcsa, — mosolygott Zsofka, hogy a lovak, mintha tudnák, hogy becses a trágyájuk, többnyire lakóház közelében potyogtatják, hálás ajándékul az ember számára, aki enni ad nekik, gondozza őket. Ezt már odahaza is megfigyelte. Szélesen mosolygott. Milyen szabadnak érzi most magát itt a kocsi mélyiben, hiszen az az ember a kocsis mellett fekete kalapban, fekete kabátban, nagy, kockás kendővel a nyaka körött, az ő férje, még egyszer se fordult hátra, amióta eljöttek hazulról. Megfeledkezett volna őróla? Lehet, hogy a nagy szél miatt nem forgolódott. Milyen jó volna kicsit megpihenni, megmelegedni ebben a korcsmában — gondolta. Már a nyaka is zsibbadt a hidegtől.

A kocsis lassított, befelé kanyarodott és megállt a korcsma előtt.

Jaj, talán csak nem mondta hangosan a kívánságát? Ma mindig kitalálják a gondolatait. Milyen furcsa.

A két fakó bőre párolgott az izzadtságtól, amint megállt a szekér Egész párafelhő lebegett körülöttük. Ebben a párafelhőben a kocsis meg az a másik férfi (Zsofka idegenebbnek érezte ezt, mint a kocsist, akit gyerekkora óta ismert; másikat ma látta harmadszor, amikor odaállt mellé a sátor alá, a hideg udvaron) lemászott a csatakos kocsiról.

Zsofka csak ült-ült még egy darabig, mint aki nem tudja, hogy mit kell tennie, de amikor a házból kiténfergett egy ember, odaállt a szekér mellé, hogy lesegítse, ő is lemászott. Egész teste zsibbadt volt, alig bírt mozogni, az arca pedig bizsergett-lángolt sebesen, mintha a futószél száz meg száz apró, vékony tűt hajigált volna a bőre alá s valamennyinek a hegye benntörött volna. Hozzáért a tenyerével a bőréhez, raposnak érezte, a szemét pedig gyulladtnak, duzzadtnak.

Vaksin, merevült lábbal botorkált befelé a korcsmába. Egyszerre ért az ajtóhoz a sánta férfival. Összeütköztek és egymásra néztek. A férfi sután előre ment. Zsofka utána. Milyen furcsa, hogy így boklász egy idegen férfi nyomában.

Odabenn a korcsmában jó, gőzös meleg volt. Egészen olyan berendezésű korcsma volt, mint az övék otthon. Pontosan olyan szagú. Talán ha vegyész vizsgálná a levegőjüket, akkor se találna különbséget a kettő között. Egyetlen különbség a szentkép a zugban, az égő örökméccsel. Ők zsidók, náluk nincs szentkép a zugban. Egyébként azonban még a kék asztal s a padok is ugyanúgy vannak elhelyezve s a rácsos kis söntés is azon az oldalon van és a lakás ajtaja is éppen úgy nyílik, mint odahaza.

A férfiak leültek az egyik asztalhoz. Teát vitt nekik egy öregasszony. Még ez is olyan, mint az ő nagymamája odahaza és a szamovár is egészen olyan, mint az övék.

A másik asztalnál két ember pálinkázott. Ő ezentúl Bukovinában fog élni, mert a fűrésztelep már osztrák területen van, Bukovinában. Még a határon is át kell majd menniük.

Másik három ember lépett a korcsmába. Három orosz paraszt. Nem lehet messze a falu, hogy annyian járnak erre, ilyen késő délután. Ezeknek még haza is kell ma érniük, akárcsak nekik.

Zsofka még egyre az asztalnak támaszkodott. A sánta férfi fölállt a padról, odament hozzá, megfogta a kezét és maga mellé húzta.

Zsofkának eszébe jutott a fülbevalója. Megtapogatta a kendő alatt. Megvolt.

Ő is kapott teát. Jó forrót. A korcsmáros tette elibe, oroszosan, tányérban. Milyen jó itt ülni a padon, a melegben, kezében a teás tányérral. Az emberek beszélnek, beszélnek, de ő semmit sem hall a szóból, csak az álmosító zümmögést.

A mellette ülő férfi ügyetlenül megnyomja a karját.

Jó lesz sietni, rájuk sötétedik, mielőtt a vámhoz érnének. A kocsis indult kifelé.

Bejött az öregasszony a lakószobából, egy kisgyermekkel a karján. A három orosz ember még kért teát, az öregasszony fogta a kicsit, odaültette az asztalra Zsofka elébe.

—Vigyázz rá, hogy le ne essék — mondta és befelé vitorlázott a söntésbe, a szamovárhoz.

Zsofka teástányérját letette a padra s két kezével úgy nyúlt a kisgyermekért, mintha valami tündéri ajándékért nyúlna.

— Jaj de édes, jaj de aranyos, — lelkendezett. Sajgó arcára felsugárzott a mosoly, szeme, két fekete kemény cseresznye, pillanat alatt lággyá érett az örömtől.

Ellenőrizetlen, teljesülhetetlen kívánság: itt maradni ezzel a csupaszüllepű, mezítlábas szöszke kisfiúval az olvatag melegben, nem menni tovább a sánta emberrel.

— Te édes, te édes — búgta csiklandósan, a kicsi ölébe nyomkodva puha kendővel körített arcát. — Te édes, te édes.

A kicsi hangosan sikogatva nevetett, tépte, rángatta Zsofka fejéről a kendőt.

— Mi a neve? — kérdezte Zsofka az öregasszonytól, játékosan kacarászva.

— Iván Dimitrovics — felelt az öregasszony, kiöntötte az embereknek a teát s fogta a kisfiút, hogy magával vigye.

— Mennyi idős?

— Nyolc hónapos éppen ma.

— Ne, ne vidd még el, — rimánkodott Zsofka, bekecsén belül a keblébe nyúlt, kihúzott onnan egy kis fehér keszkenőt s a kicsi felé lobogtatta. — Ne vidd még el.

A kicsi kapkodott a keszkenő után, balogul, mert még nem tudta egész pontosan, hová kell nyúlnia, a szeme még nem tudta felmérni a távolságot, végül azonban megragadta a keszkenőt, görcsösen öklébe szorította és sikoltozott gyönyörűségében.

A férfiak abbahagyták az ivást, tompán nézték Zsofkát meg az öregasszonyt, akik ketten, így szemre, mintha egymás kezéből cibálgatnák a gyermeket.

— No Pollák úr, maguknak is lesz, esztendőre, — mondta kedélyesen Zsofka felé bökintve lengyelül, a két pálinkázó ember közül az egyik. Nyilván ismerte a sánta férfit, a környékből. Az kényszeredetten mosolygott. Nem tetszett neki ez a játék, talán féltékenyítette is. Húzta kifelé Zsofkát a bekecse ujjánál fogva.

— Gyerünk már — mondta türelmetlenül, — gyerünk.

Zsofka a szabadon maradt karját magasan lebegtetve, szenvedélyesen búcsúzott a gyermektől.

Fölültek a szekérre. Ugyanúgy helyezkedtek el, mint az előbb.

Még csaknem három óra ide a határ, a fűrésztelep még két óra szekérút a határtól. Éjszaka lesz, mire odaérnek.

Milyen gyorsan futnak. Északnak vagy délnek? Északnak vagy délnek? Északnak vagy délnek? Már sötétedik. Mi az, miért nézeget egyre visszafelé a kocsis meg a másik? Ő a ládától nem láthat hátra. Miért nyugtalankodnak? Mi a baj? Jön valaki mögöttük?

Oldalra kúszik, hátrafelé kukucskál. Emberek jönnek, lovon. Parasztok. Miért kell azoktól félni? Nem járnak erre zsiványok. Csak a régi időkben jártak.

A lovasok körülfogják a szekeret, kiáltoznak, hogy álljanak meg. Mi baj van? Mit akarnak tőlük? Zsofka megismeri a korcsmárost meg a három oroszt, aki utóbb bejött a korcsmába.

Hogy visszaforduljanak? Miért? Mi történt? Mégis zsiványok lennének? Hogy a gyerekkel baj van? mi baj van a gyerekkel?

Sikogatni kezdett, aztán fulladozni, hörögni, a szeme kifordult, a végét járja.

Hogy ő, Zsofka, szemmel verte?

Zsidó asszony. A fekete szemével, az összenőtt szemöldökével, a keszkenőjével megrontotta. A kisfiú görcsösen szorongatja a keszkenőt, erővel sem lehet kivenni a kezéből. Szemmel verte. Megbabonázta. Hogy nem igaz? Dehogyis nem. Megbabonázta. Hiszen még azt is megkérdezte, minek hívják, meg hogy mennyi idős. Miért kérdezte volna? Az a bamba vénasszony meg megmondta. Csapjon bele a mendergetett ménkű.

A kocsis már vissza is fordítja a lovakat. Nincs mit tenni. Az emberek fenyegetőznek.

— Borzasztó, borzasztó — mondogatja ijedt, bocsánatkérő, de egyúttal dühös hangon a sánta férfi. Szégyenli, hogy tehetetlen. Zsofka mosolyog. Nem fél. Titokban még örül is annak, hogy visszamennek. Körülöttük nyargalnak a lovasok. A három orosz meg a korcsmáros. Már csaknem egészen sötét van. A lovak botladoznak. Jó volna megint odabe lenni a meleg korcsmában, a kisgyerek mellett. El sem tudja hinni, hogy valami baja van annak a gyereknek, hiszen olyan eleven volt az imént, mint a halcsík. Talán csak ő utána sikogat, mert megszerette. Szokták azt gyerekek.

Pedig csakugyan beteg. Most, hogy odaértek és bementek, látni lehet. Egészen kék a keze, az arca. Hörög. A szeme föl van akadva. Ha meghal, ezek a parasztok agyonütik őt. Hol ennek a gyereknek az anyja? Ha megszoptatná, az talán segítene. Meghalt az anyja már egy féléve? Nincs asszony a háznál más, csak az öregasszony? Attól nem sok jót várhat. Mit tegyen? Orvost nem hívnak ezek. Különben is hol van itt orvos? Még náluk sincs, az ő falujukban, pedig az nagy falu. Egyedül van a sötét szobában a fuldokló gyerekkel. Csak egy kis mécses pislog itt is az ikon előtt, a zugban. A férjét meg a kocsist az istállóba küldték, a parasztok is eltűntek, az öregasszonyt se látja, a korcsmáros künn maradt a korcsmában, idebe hagyta egyedül, de amikor kiment, az öklével megfenyegette őt. Mi lesz, ha meghal ez a gyerek? Megint sikogat. Két ágy van a szobában egymásnak háttal. Egyikben vergődik a beteg kisfiú.

Zsofka lehámozza magáról a kendőt, leveszi báránybőr-bekecsét. Szeme lassacskán megszokta a homályt. Az ágyhoz megy, karjába veszi a kicsit. Az, mihelyt fölemelte, öklendezni kezd, hányni. Zsofka arccal a föld felé fordítja, egyik tenyerével a homlokát szorítja, ahogyan odahaza látta ilyenkor. Egy pillanatra azt képzeli, ő itt az asszony, ennek a gyereknek anyja, a korcsmáros felesége, orosz parasztasszony. Hányszor képzelte parasztasszonynak magát kislány korában, amikor a padláson játszadozott Misával, a szomszéd paraszt fiával. Szalmababa volt a gyerekük. Furcsa játék volt az, szégyen rágondolni. Egészen nem is lehet.

No, már nem hörög úgy ez a kicsi, inkább piheg. A vállára lankad a feje. Elaludt. A keszkenőt kiejtette a kezéből. Az arca se kék, csak sápadt. Igaz volna az, hogy ő megbabonázta? Azért mert zsidó és össze van nőve a szemöldje? Nem csak zsidó asszony tud szemmel verni, öreg parasztasszonyok is tudnak. De fiatalok nem szoktak. Ő fiatal, de zsidó. Talán csakugyan igaz, hogy szemmel verte ezt a gyereket. Ki tudja? Zsidó más, mint orosz, az fiatalon is tud szemmel verni. Őt gyakran emlékeztették arra, hogy zsidó. Iskolában is, utcán is. Kievben katonatisztek meg-megcsípték az arcát.

— Szép kis zsidólány, — mondták a sétatéren. Ő Kievben járt iskolába. Egyszer Kievben bántani akarták a zsidókat. Nem bántották őket, csak bementek a lakásaikba, pénzt kértek tőlük, a párnáikat meg a dunyháikat fölhasogatták s az ablakon át kiszórták mind a tollat az utcára. Olyan volt a sok szállongó toll meg pihe, mintha hó esett volna. Pedig nem esett a hó. Érdekes volt. Az ő nagybácsijának a párnáit és dunyháit is fölhasogatták, mást kellett venni, de nem sokat törődtek vele, örültek, hogy őket nem bántották. Zsidó más, mint orosz. Igaz, hogy az iskolában voltak lányok, orosz lányok, nem zsidók, nihilisták, azok azt hirdették, hogy nincs különbség közöttük. Ő szeretett volna nihilista lenni, már csak azért is, hogy ne legyen olyan nagy különbség zsidó és nem zsidó között, de nem mert, félt. Az apja egyszer azt mondta az asztalnál, hogy valamennyi nihilistát ki kellene végezni, mert azok hozzák a legtöbb bajt a zsidóságra és Kievben is azok miatt hasogatták föl a párnákat meg a dunyhákat. Amíg nihilisták nem voltak, könnyebben el lehetett intézni minden ügyes-bajos dolgát a zsidóknak. Most jobban kell félniük. Pedig ők nem is afféle régimódi zsidók. Az ő apja felvilágosult. Már a nagyanyja se visel álhajat s az ünnepeket se tartják szigorúan, csak éppen hogy tessék-lássék. Ő inkább szeretne orosz lenni, mint zsidó. Talán azért adta olyan sietve férjhez az apja, nehogy a nihilista lányok közé keveredjen. Sok lányt, aki együtt járt vele az iskolába, Szibériába vittek kényszermunkára. Volt olyan, akit agyon is lőttek. Nem volna jó Szibériába kerülni. nem volna jó meghalni. Jó élni. Inkább azt se bánja, hogy férjhez adták a sánta bukovinai idegenhez. Csakhogy jobban van ez a gyerek.

Imádkozni akart. Zsidó imádságot akart mondani, hála-imát, de nem tudta pontosan, meg nem is mert. Attól félt, hogy ha zsidó imát mond, megint baj támad, megint kezdődik a szemverés. Tudta ő az orosz imádságot is. Azt kellene mondani, de közben mindig a zsidó imádság kezdősora is eszébe jutott. Egészen belezavarodott a feje. Háromszor keresztet vetett a gyerekre, orosz módra. Az nyugodtan aludt a karjában.

Csendesen visszafektette az ágyba, betakarta, ő pedig leült az ággyal szemközt, a kemence-padkára. Ruhájáról dörzsölgette a gyerek hányásának a nyomát a keszkenővel, amelyet a kicsi kiejtett a kezéből. Hű de savanyú szaga van a hányásnak. Pálinkaszaga. Pálinkával itatták ezt a gyereket.

Nyílt az ajtó. A korcsmáros bejött a szobába. Ismerős hordószagot hozott magával. Nem szólt egyet se, csak megállt az ajtón belül és sötéten nézte Zsofkát, a gyereket, aztán megint Zsofkát. Zsofka nagy álmosságot érzett egyszerre. Mintha ettől a nézéstől keletkezett volna benne az a nagy álmosság. Ha lehet szemmel verni, lehet szemmel álmosítani is. A szemhéja le-lecsukódott, már csaknem aludt ültőhelyében, fujta a kását. Arcán feszült, bizsergett a bőr, de most nem volt nagyon kellemetlen. Olyanféle érzés volt, mint odahaza, kislánykorában, télen, amikor sokat rohangált künn a befagyott tócsán a gyerekekkel, aztán nagyon elálmosodott és elaludt a kemence-padkán.

Félálomban látta, hogy a sánta férfi bejött a szobába és a kocsis is bejött mögötte. Aztán a kocsis mindjárt kiment. A sánta férfi odaállt elébe és ráncigálta őt a kemence-padkáról. Ráadta a bekecsét, fejére csavarta a kendőt, cipelte magával kifelé.

Künn, a hideg levegőn kicsit éberebb lett. Felkecmergett a szekérbe. A férfiak is felültek. A kocsis fáklyát gyújtott és kifelé hajlítva, maga mellé tűzte, a bakon. A szekér elindult.

Zsofka fel-felpillantott néhányszor a szélben idestovázó fáklyafényre, megtapogatta a fülbevalóját, hogy vajon megvan-e még, aztán a feje oldalt hanyatlott, a szája kinyílt, mélyen, nagyon mélyen, hangosan horkolva elaludt.