Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Figyelő · / · Színház

Schöpflin Aladár: Bemutatók

Január színházi krónikáján időrendben első helyen az Édes Otthon következik, az angol Gerald Savory vígjátéka. A Vígszinház mutatta be Szilveszter napján, a színtársulat fiatalságának felvonultatásával. Igazi családi darab, egyszerű, szelíd, ártatlan. Az angolok ebéd után járnak színházba, nehéz húsételeik megemésztését megkönnyíti az ilyen mérsékelt temperatúrájú, mérsékelten izgalmas színházi élvezet. Pipogya és szórakozott apa, aki folyton a pápaszemét keresi, erélyeskedő, de tulajdonképpen puha és szentimentális anyag, illetlenkedő leány, aki azonban nem csinál igazi illetlenséget, fiú, aki elszörnyeszti a családot azzal, hogy a csinos szobalányba szerelmes, - összecívódó és könnyen kibékülő szerelmespár, lótás-futás a színpadon, pár vidám és pár érzelmes jelenet, csupa jó emberek, egy groteszkül csúf és buta cseléd megjelenése, - problémák, gondok, bonyodalmak nélküli világ, amilyen háború előtti Tauchnitz-regényekből él emlékünkben. Minden felvonásban van egy-két alkalom hangosan nevetni, a dialógus fordulataira időnkint elmosolyodik az ember. Ennél többet a derék angol szerző nem is akar s ha a néző nem csigázza többre az igényeit, akkor jól elmulathat este nyolctól féltizenegyig. A szerepeket Ladomerszky Margiton és Gárdonyi Lajoson kívül, akiknek komikus vénáját jól ismerjük és szívesen látjuk viszont, Egry István, Szombathelyi Blanka, Perényi László, Básthy Lajos, Móricz Lili és Pártos Erzsi játsszák. Arra, hogy valami különöset, feltünőt csináljanak, alkalmuk nincs; jókedvvel, frissen és ügyesen sürügnek-forognak a színpadon. A legkisebb szerepe Pártos Erzsinek van s ő aratja a legnagyobb sikert bamba cselédalakjával, ahogy belép, percekre megszakad az előadás a kacagástól.

Bizonyára vannak még, akik emlékeznek Cromelynek "A csodaszarvas" című darabjára, melyet Bárdos Artúr adatott elő a megboldogult Renaissance-színházban. Egy pathologikus lelki képletről volt benne szó, a féltékenységnek egy olyan szélsőségéről, amely már túllendül önmagán: egy férfi tudatosan dobja mások, mindenki ölébe az asszonyát, hogy meg ne csalja eggyel. Kevésbé radikálisan, a társadalmi keretek között, de hasonló lélektani alapra építette új, Párisban még elő sem adott darabját, az Élettársak-at Denys Amiel. itt férj tudja, tűri, hogy felesége váltott férfiakkal csalja, szenved miatta, de mégse tesz ellene semmit, az asszony előtt el sem árulja, hogy mindet tud. Annyira szereti az asszonyt, hogy nem meri megkockáztatni elvesztését. Ha élére állítaná vele a dolgot, el kellene kergetnie, vagy az asszony menne el tőle s ezt nem bírná ki. Azzal vigasztalja magát, hogy majd csak megelégeli a kalandokat, visszatér hozzá s akkor végleg, egészen az övé lesz. Nyilvánvalóan különleges, típussá nem tehető eset ez, előfordul a szerelmi kapcsolatok végtelen permutációi között ez is, de általánosítani aligha lehet. Bizonyos, hogy számtalan férfi eltűri hallgatva a felesége hűtlenkedését, de gyávaságból, közömbösségből, kényelemszeretetből, vagy érdekből. Ez az eset azonban más, ez a szerelmes férfi végső önfeláldozása, amelyben - a francia szerző szándéka szerint - fel kell ismerni a lelki nagyság egy formáját. A cocu francia fogalom, de itt nem a Dandin-féle komikus, vagy tragikomikus megcsalt férjről van szó, hanem a szerelmes férfi sajátságos tragédiájáról.

Amiel minden szellemessége sem tudja eltakarni az eset konstruált voltát. Ez a darab is amellett szól, hogy a háromszög-téma, amely száz évig uralkodott a francia színpadon, már kimerülőben van, variációi kifogynak s aki író hozzányúl, vagy már ismert variánshoz kell folyamodnia vagy mesterkélt esetet konstruálnia.

Ebben az utóbbi esetben nincs más út, mint hogy az író teljesen a dialektikára bízza magát. A szereplők vitatkoznak és kimagyarázkodnak, nem egész emberi valójukkal vannak a színpadon, hanem csupán gondolataikkal, melyeket a logika minden fortélyával igyekeznek a néző számára rokonszenvessé tenni. Az Élettársak egész cselekménye szavakban zajlik le: a férj és felesége, a férj és jóbarátja, a jóbarát és a feleség beszélgetnek egymással, világfias módon, egyetlen hangos szó nélkül s ebből fejlik fel a néző előtt az egész helyzet külső és belső vonatkozásaival. Szóval annak rendje és módja szerinti dialógus-darab ez, az író teljesen rábízza magát dialógus-formáló képességére. S el kell ismerni, ez a dialógus ragyogóan szellemes és gazdag, a színpadi szó minden raffináltsága benne van, világít, mint a reflektorfény. Az író logikai bravúrja magával ragadja a nézőt, elkábítja, hogy ne vegye észre a mögötte lévő súlytalanságot.

Dramaturgiai bravúrnak ez a darab elsőrendű s a színészeknek kitűnő alkalmakat ad a színes, gazdagon árnyaló játékra. Különösen Törzs Jenőnek, aki a férjet játssza. El kell fogadtatnia az alakot, meggyőzni igazságáról, rokonszenvessé tenni, hogy a néző együtt érezzen vele. A művész mindezt eléri, Makay Margité és Földényi Lászlóé a másik két főszerep s ők is megadják teljes reliefjét.

Coventry városában derék angol ksipolgárok ma is évenkint pageanttel ünneplik a nemes Godiva emlékét, aki meztelen lovaglásával megmentette a várost az ellenségtől. A szép monda a középkor felfogásából sarjadt ki, amely a szemérmet tekintette a nő legfőbb kincsének. Kállay Miklós, mikor hozzányúlt, hogy drámát csináljon belőle, vallásos alapra helyezte. Godiva azért tűri el férje brutalitásait, a durva, gonosz bánásmódot, a legnagyobb megaláztatást, hogy megtérítse és megmentse a kárhozattól. A meztelen lovaglásra a városon végig is azért vállalkozik, hogy a beteg ember meg ne haljon, amíg meg nem tér. Önfeláldozása valóban csodát tesz, a megátalkodott gonosz ember utolsó vonakodás után fölkel ágyából, magába száll és megtisztult lélekkel hal meg.

Az eredeti monda ettől mélyebb tartalommal telik meg, de egyidejűleg megnehezedik drámává alakítása. Godiva alakja az első pillanattól bizonyos állandóságot kap, nem fejlődhetik és nem alakulhat. Mint a szobor áll erénye magas talapzatán, csak a magára vállalt áldozatok fokozódnak, ő mindig az marad, ami az első felvonásban: a tökéletes jóság. Leofric gróf pedig maga a megtestesült gonosz, l'art pour l'art kínozza és alázza meg asszonyát s ennek végeérhetetlen türelme ingerli újabb kínzások kitalálására. Egyikük sem válik drámai alakká s Godiva alázatos passzivitása lehetetlenné tesz mindennemű összeütközést közöttük. Kállay belekomponálta az eredeti mondába az ugyancsak középkori Griseldis-témát. Meséje ettől gazdagabb és színesebb lett, de kevésbé drámai.

"Játék a lélek értékéről" — ezt a műfaj-jelzést mondja a színlap. Ez nyilván nem annyira Godiva tulajdonképpeni történetére céloz, inkább arra a közjátékra, amely sűrűn közbeékelődik a cselekménybe, mintegy magasabb értelmének magyarázatául. A színpadra lépnek Lucirod, a világosság angyala, Belfegor, a gonoszság fejedelme és Azrael, az enyészet szelleme. Az utóbbi Leofric testét várja, az előbbi kettő a lelkét vitatja a maga számára. Ez a vita, akármilyen magas eszmékkel folyik, akármilyen magas hangon, végeredményben mégis csak vita, gondolat áll szembe gondolattal, tétel és ellentétel, dialektika. A költői hatásra törekvő színes, hasonlatokat halmozó nyelv nem tudja felejtetni, hogy az egész nem extatikus lángolásból származik, hanem kigondolásból. A nagyon korrekt mondatokban és hasonlatokban nem érezni a túláradó érzés reszketését. Ezenkívül a közjáték minduntalan megakasztja a cselekményt és megszakításokat idéz elő az érdeklődés áramában. Túl gyakoriak ezek a jelenetek és túl hosszúak. Alapjában véve nem is okvetlenül szükségesek. Mindig baj az, ha a cselekményt magyarázni kell s nem maga magyarázza magát. Régi misztériumokban járta az ilyen, azok közönsége tapasztaltalatlanabb volt, nem értette magyarázat nélkül, miről van szó. S az akkori magyarázatok naivabbak, közvetlenebbek voltak, nem olyan fellengző páthoszuak. A mai közönség megérti a dolgokat magyarázat nélkül is. Ha nem volnának a közjáték-jelenetek, akkor is tudná, miről van szó.

Kállay az egyedüli drámaíróink között — ha leszámítjuk A néma leventét —, akinek becsvágya a költői dráma felé nyúl. Már ezért is elismerést érdemel, mert jó írói eszközökkel tör a hatásra. Jó dekoratív érzéke van, segít a rendezőnek szép, hatásos képeket színpadra vinni. A Nemzeti Színház mai rendszere örömmel kap ezen az alkalmon s el kell ismerni, nagy gonddal, ízléssel és bőkezűséggel vitte színpadra Godiva történetét. A várdíszlet nagyon szép, megfelel a darab realitáson túli természetének anélkül, hogy irreális lenne. A legnagyobb hatásra számított jelenet, a vad tivornya, amikor Leofric kajánul arra kényszeríti Godivát, hogy táncoljon a durva cimboráknak és aljas nőknek, valóban hatásos, Godiva szenved a tánc alatt s a kompánia stilizált mozdulatai mintegy reflexként kísérik táncát — ebben van dráma. A haláltánc azonban, amelyen régi metszetek hatását érezni, csak groteszk, nem szép és nem félelmes.

Godiva szerepét Szörényi Éva játssza. Szép színpadi jelenség; ahogy a színpadra lép, érzünk valamit szenvedésre termettségéből; a továbbiak folyamán azonban egyre jobban észrevessztük, hogy kevés benne az extatikus erő, nem tudja ábrázolni a megszállott nőt. Leofric szerepébe Kiss Ferenc az elején egy kis gúnyos jókedvet visz bele, ami nagyon jó és jellemző, később azonban, különösen a betegágyon hamis hangokat éreztünk ki beszédéből. Ez talán nem is a művész hibája, hanem a szövegé, melynek szavaiban nincs elég bensőség. Ugyanezt mondhatjuk Abonyi Gézáról is, aki egy szerelmes lovagot játszik, Godiva ifjúkori szerelmesét, aki mindig ott van mellette, igazi formájában vagy álöltözetben, de tenni érte csak akkor tud, mikor a meztelen lovaglás következik. Elkergeti a kiváncsi bámész népséget, önmagát pedig megvakítja, hogy ő se lássa az imádott nő szégyenét... Nem ritka eset, hogy a közönség a színészt okolja, pedig a baj a szerepben van. Szerencsére gyakori eset az is, hogy a szerep a jó s a színész kap érte dícséretet.

Meller Rózsi új darabjában, a Dr. Barabás Irénben kimondják a Stefan Zweig könyvének címlapjáról ismerős szót: az érzések zűrzavara. A darab főszereplőjének történetében ez csakugyan jócskán megvan, bár inkább mint az érzékek zűrzavara. A kitűnő orvosnő, a hasonlóan kitűnő magántanár jobbkeze úgy beleszédül a szélhámossá züllött gyerekkori pajtásba, mint egy kótyagos csirke. Szóval nemcsak férfiakkal esik meg, hanem nőkkel is, hogy tudományos kiválóságuk nem óvja meg őket a fellobbant érzékek csábításától. Ez tagadhatatlan így van, a szexuális partner kiválasztása nem mindig történik az ésszerűség parancsa szerint, sőt igen gyakran annak ellenére. A baj azonban, az, hogy Irén doktorról a színpadon csak mondják, hogy tehetséges orvos, azokat a szamárságokat, amiket érzéki mámorában csinál, látjuk. Az egész idő alatt az ostobaságával van a nézőtér felé fordulva. Ezért van, hogy nem tudjuk sem elég érdekesnek, sem rokonszenvesnek találni. Az ostobaság csak mint komikum élhet meg a színpadon.

Másik, még nagyobb baj, hogy a nagy sikereket látott s jó írói szándékú írónő ezúttal nagyon kezdetlegesen szerkesztette meg darabját. Problémát akar illusztrálni vagy bizonyítani. Felosztja a problémát elemeire s ezeket rábízza egy-egy szereplőre, úgy hogy nem emberi alakokat mozgat, hanem ember-ruhába bújt probléma-részeket. Irén dr. a probléma magva. Hitvány szerelmese az ellenkező oldalról való bizonyíték. A doktornő batárnője a probléma megítélése a józan polgári szempontból. A kitűnő orvostanár a probléma megoldása. Hogy ez tudjon lenni, ahhoz kell, hogy neki is legyen hasonló tapasztalata a szerelem terén, tehát be kell hozni a színpadra a feleségét, aki nem sokkal különb nőben, mint Irén dr. csirkefogója férfiban. A teljesség kedvéért be kell hozni a problémátlan falusi középszerűséget is a rutsztikussá lett fiatal orvos és ifjú hitvese személyében. A probléma elemeit aztán nem tudja az írónő összeilleszteni egy egésszé. Mindig látni az összeillesztés helyén a rovátkákat, sőt a ragasztó enyvet is.

Végül nem bizonyos, hogy ez a probléma egyáltalán probléma. Barabás dr. esete egy eset, amilyen előfordulhat, bizonyára elő is fordul, talán nem is nagyon ritkán. De alapjában véve, ahogy tárgyalva van, nem jelent semmit. Nincs belekapcsolva egy általánosabb, mélyebb probléma áramkörébe, a komoly és felelősségteljes szellemi munkát végző nő lelki komplikációjába. Nem vet fel kérdést és még kevésbé ad feleletet ennek lényegére vonatkozólag. Az írónő talán ennek ellenkezőjét hitte, de rosszul kapcsolt, nem bírta az elindított áramot egy nagyobb áramkörbe kapcsolni. A java kimaradt a darabból, amelyről így azt kell mondanunk, hogy egy tehetséges író tévedéséből lett.

A Belvárosi Színház előadásából két színésznő tűnik ki. Az egyik Tarnóczay Annak, a címszereplő. Van benne fojtott érzékiség és vannak szép, erős drámai hangjai. A másik kevéssé ismert név: Árpád Margit. Okosan, mértéktartással, hitelt érdemlően játszik.

André Birabeau szeret gyerekeket vinni a színpadra. Új darabjában a Déligyümölcsben négy gyerek is szerepel, három fehér és egy fekete. A fehér gyerekek jelentik az előítélet nélküli jóságot és ösztönszerűe megértést. Kis habozás után szeretettel fogadják maguk közi kis szerecsen féltestvérüket, aki apjuk egy évekre szóló tartózkodásának fanyar-édes gyümölcse. (A darab eredeti címe, grape-fruitot jelent.) A felnőttek ellenkezően viselkednek. A papa felesége, anyósa, de még szelíd anyja is elszörnyednek a fekete rokon láttára s nagy családi problémát csinálnak az ügyből. A végén persze minden megoldódik jó polgári megalkuvással, a kis néger apaságát rásózzák a fél-idióta nagybácsira, a szelíd nagymama meg elvállalja nevelését. Egyszerű kis anekdóta ez, de elég arra, hogy az író mulattató módon felvonultasson néhány jó színpadi alakot: a dermesztő anyóst és ellenpárját, a finom, halk anyát, a veszekedős, ízetlen feleséget, a zavarában ide-oda topogó férjet, a léha sógort, az együgyű öreg orvost s a négy gyereket. Ezek kergetőzése egészen mulatságosan jár a bohózat és a jobb vígjáték határszélén. Van egy jelenete, amelyben komolyabb húr pendül meg: a harmadik felvonásban az apa és fiú közti párbeszéd az érzékek rabságáról, amelynek a férfi áldozata. Ez magában szép, csak megbontja az egésznek a hangját.

A Művész Színház előadása a darab színvonalán mozog. Peéry Piri megrendítő anyósszerepe a csúcspontja. Elmélyített, hatalmas színészi mesterműve. Góth Sándor csalhatatlan technikája, Simonyi Mária halk, fínom játéka, Dobos Annie kissé bizonytalan küszködése a hálátlan szereppel s a gyerekek kedves ügyeskedése kitűnő együttesbe van összefogva.

Vitatkoznom kell kritikus társaim egy részével Bókay János Rossz asszonya miatt. Az én tapasztalatom az, ha körülnézek az emberi társadalomban, hogy a gazdag és előkelő anyák még ma is felháborodnak, ha dédelgetett fiúk egy szegény gépírónőt akar elvenni s legtöbbjükben van annyi konzervatívság, hogy még jobban felháborodnak, ha megtudják, hogy ez a gépírónő már megadta anyai jussából az előleget a szerelmes fiúnak. Az életbeli esetek túlnyomó számában aztán, ha a fiú ragaszkodik tervéhez, kelletlenül, meg megnyugszanak s utóbb tán meg is szeretik a betolakodott családtagot, ha arravaló. Hogy ez a téma nem új? bajos volna darabot írni, ha minden témának újnak kellene lenni. Ez a téma nem új, hanem örök, mindaddig, amíg vagyoni és osztálykülönbségek vannak. Ma pdig, a mésallianceok fénykorában egyenesen aktuális.

A mai irodalomban van bizonyos hajlandóság az élet egyoldalú szemléletére. Olyan dolgokat, amelyek nem esnek világnézeti vonalába, hajlandó nemlétezőknek tekinteni. A konzervatív életszemlélet például legfeljebb szatírikusan ábrázolva kerül a színpadra. Pedig ez is meglévő életforma, sőt éppen nálunk nagyon is megvan. Képviselőivel, jellemző alakjaival mindennap találkozik az, aki nem él egyoldalúan egy bizonyos rétegben. A mai magyar úri osztály képe jóformán teljesen kimarad irodalmunk képtárából, ami tagadhatatlan hézag.

Drámaíróink közül csak Herczeg Ferenc és Csathó Kálmán méltatják figyelmükre ezt a még mindig igen nagy fontosságú magyar réteget. Bókay az ő nyomukba lép problémaadásával, környezetrajzában és mértékeivel. Nem hatol mélyre sem jellemrajzban, sem hőmérsékletben, szórakoztatni akar, nem felrázni vagy megdöbbenteni, játszik témájával, színpadi pedigreejű alakokat apró vonások felrakásával élethűvé igyekszik tenni, ismerős helyzeteket felfrissít, tudja, hogy a közönség vonakodik a nagyon újtól és merésztől, ezért nem is nagyon keresi az újságot. Erkölcsi ítélete könnyedén liberális, megmutatja a mélyebb lelki erkölcs fölényét a társadalmi konvenció fölött, de nem hangsúlyozza túl az ítéletet, megadja a magáét a túlsó oldalnak is. Egyáltalán nem moralista, azoknak a színvonalán áll, akiknek darabját írta. Jól tud szerkeszteni, anyagát helyes mértékkel osztja el a darab különböző pontjain, a helyzeteket csak annyira élezi ki, hogy hatásosak legyenek. Ügyes író és van társasági színvonala. Dialógusai is egyszerűek, mértéktartók, csak kevesebb szentencia jobb volna.

Mindenekfelett pedig nagyon jó szerepeket ír a színészeknek s pontosan tudja, mit kell szóval kimondani s mit a színész hangjára, hangsúlyára, mimikájára, mozdulataira bízni. A Pesti Színház művészei szemmellátható kedvvel játszzák a darabot. Vízváry Mariska teljes színészi fegyverzettel csinálja a főszerepet. Nagy színészi teljesítmény ez, elevenné, valóságossá tesz egy színpadi illetőségű darabot, felújítja, amit már sokszor láttunk. Minden szava, taglejtése célba talál s a sok apró részletet szorosan összefogja. Lélektani játék ez, mélyebb az író elgondolásánál. Megmutatja, hogy az alakban csak átörökölt hagyomány a konvencionális ítélet, alatta él a tisztább, szabadabb emberség. Az ő konzervativizmusával szemben a mai hang Tolnay Kláriból szól: ő a bátor, nyílt mai lány, aki képmutatás nélkül jár a maga útján s cselekvése azonos az érzületével. A szinésznő most mutatta meg először, hogy drámai hangjai is vannak. Ezzel a játékával jól előbbre lépett pályáján. Őszinte szép az Orsolya Erzsi játéka, ő is elmélyíti a szerepet. Beleznay Margit sikerrel küzdi le egy ellenszenves szerep nehézségeit. Az egészben véve kitűnő előadás sikeréhez hozzájárulnak a többi szereplők, Ajtay Andor, Szombathelyi Blanka, Sulyok Mária és Szemlér Mária is, valamint Hegedűs Tibor, a rendező.