Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Figyelő

Kádár Erzsébet: Agglegények
Henry de Montherlant regénye Franklin

Kaján könyv, - az Ile des Pinguins-ig, sőt a Candide-ig kell visszanyúlnunk az ilyen csípős ízért. Kegyetlen, mint egy borotválkozó-tükör a reggeli fürdőszoba ablakán. Néha mintha ráncolt orral, kihasadt szájjal, sárga fogakkal vigyorogna ránk, - néhány zárójeles mondat nyíltan gúnyolódik. Fütyül a világra, szétfreccsenti mérgét. Annak is jut, aki méterekre áll tőle. Kétszáznegyven oldalon három szerencsétlen agglegényt boncolgat, kis piszkos szokásaikon időzik kedvteléssel. Nem is ad sokkal többet, mint a három különc életét, percről-percre, napról-napra, egy magándetektív jelentéséhez hasonló, minden részletre kiterjedő pontossággal.

Először csak ketten tűnnek fel, a két szegény agglegény: a báró nagybácsi és grófi unokaöccse. Egy külvárosi, öreg, kertes házban élnek már évtizedek óta. Előbújnak, mint a férgek, amelyeknek fészkéről felemeltük a követ. Kapkodásukban, fejvesztettségükben gyönyörködhetünk. A szegénység, a levegőtlenség, a pénztelenség, - mint kemény, kegyetlen fiatal kéz, - feltúrják régi járataikat. A "gnómok" lomposak, piszkosak, lehetetlen tétlenségben élnek, süllyedt, megfeneklett egzisztenciák. Mindketten igéretként indultak: Elie de Coëtquidan ismereteinek terjedelmével elkápráztatta családját, amely nem vette észre, hogy Elie "remek emlékezőtehetséggel megáldott hülye". Húszéves korában hirtelen otthagyta az egyetemet, azóta semmittevésnek él. Gögjét unokaöccsén tölti ki, kapzsiságát értelmetlen lomok gyűjtésében. Apró gonoszkodássokkal szórakozik. Öccse, Léon, annakidején nem kevesebb reményt keltett hozzátartozóiban. Művészi hajlamok tették profilját érdekesebbé, csodálták szokatlan kézügyességét. De egy sikertelen feltalálói kaland után, amely vagyonába került, sőt családját is megadóztatta, ő is megszakít minden összeköttetést a világgal. Kudarctól rettegő beteges félelmében a legalacsonyabb munkákkal zsúfolja tele idejét. Megveti a rangjához illőket, az egyszerűbb emberekhez vonzódnék, de félszegsége nem tud közeljutni hozzájuk. Jámbor alázattal tiszteli nagybátyját és kínozza anyját, akit szeret.

Az anya halála után mindketten Octave de Coëtquidan gondviselésére szorulnak. Ő a család karrier-embere. Hasonló tulajdonságok emelték fel, mint amelyek rokonait lezüllesztették: gyávasága és passzivitása. Barátja segítségével, fiatalon egy bank igazgatója lesz. Vagyont gyűjt, amellyel azonban nem tud mit kezdeni. Valami hiányzik belőle, hogy élvezze. Adna, de megkínozza az ajándékozás, mert nem tudja, hogyan adjon. A két gnóm kinyújtott csápokkal lesi: Elie zsarolja, Léon morzsákat vár. Segít is rajtuk, de úgy, hogy Léon belépusztul. Eliet azonban a gonoszság életben tartja, "mert a gonoszság, akár az alkohol, konzervál".

Van valami a regényben, ami ellensúlyozza a gúnyolódásnak ezt a remek koloraturáját: a rajz felülmúlhatatlan pontossága. Úgy érezzük, Montherlant sehol sem túloz, nem játszik, nem színez. Embertelenül precíz, lelketlenül pontos, mint egy tökéletes műszer. Nem gúnyolódhatik olcsón, aki ennyire felesküdött a valóságra. Szinte rétegről rétegre vizsgálja hőseit, nincs olyan külső vagy belső titkuk, amely elrejtőzhetnék bonckése elől. Elie nadrágjának rojtos szegélyét éppúgy leleplezi, mint Coantré viszonyát anyjához. Sehol sem hevül át, állhatatosan érzéketlen. És idővel már nem is halljuk a kaján hangsúlyt. Megszoktuk? Vagy a gúnyt átfestette a szenvedések leírása? Montherlant tudatosan kerül minden modulációt, pátoszt, dallamot, hogy ne oldja fölösleges részvétbe az elkerülhetetlen pusztulást. Ez a rideg, reszelős beszéd különös asszociációt kelt: rokonnak érezzük a mai építészet börtönszerű sivár falaival, cementanyagával, amelybe csikorogva hatol be a fúró. De azokhoz a rajzokhoz is hasonlít, amelyeket kétméteres nagyságban készítenek, hogy aztán hússzoros kicsinyítésben fényképezzék a klisére. Finomabbb munka, mint amit emberi kéz készíthet.

Mi az, ami eltorzította Eliet és Léont? Mi az a hiány, amely megbénítja őket? Csak vegetálni tudnak, elvesztették egyensúlyérzéküket, minden idegüket leköti a kínos balansz. Megdöbbentőn mai alakok: zenei ellenpontjai az erőszaknak egy Sztalin egy Mussolini századában. Nem törtek meg, nem zúzódtak össze, csak kialudt bennük az, amit túlfejlesztett a század. A titkos szervet: a knock-out idegdúcát. És éppen ezért életképtelenek. Süketek, mint egy elromlott telefon.

Különös - hogy mégis szeretni lehet ezt a szeretetlen könyvet. Úgy, mint egy átélt betegséget, amely majdnem a halálig hurcolt. Felejthetetlen, mint egy ijedtség.

Illyés Gyula fordította az Agglegények-et. Jelzői és igéi remekül villognak, a kajánság szűk területére szorítva is szókincse kiapadhatatlannak látszik. Egy-egy merészebb mondatfűzésnél szinte felerősíti a könyvet. Illés Endre előszava izgalmasan szép Montherlant-portré. Rávilágít az útra, amely az Agglegények-ig vezetett, s amely megint egy újabb út kezdete.