Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Külföld

Kádár Erzsébet: L'Élu
A Goncourt-díjas Maxence Van der Mersch új regénye

Mire az író regényének utolsó fejezeteihez érkezik, írása kinő keze alól; mint nagyobbacska gyerek: már nem oly hajlékony, engedelmes, mindent befogadó. Néha ellenszegül, mint a ruganyos test, s éppen azt löki ki magából, amit a legmélyebb szeretet nyújt felé. Mit tesz az író ilyenkor? Elvermeli, mit nem vethet sorokba. De amikor regényének utolsó fejezetéhez ért, már kicsírázott benne a következő munka...

Ez volna Van der Mersch új regényének, a L'Élu-nek története is? Valószínű. A Goncourt-díj után ezzel az írással jelentkezik először a meglehetősen nehézkes mondatszövésű és néha megtévesztően sűrű anyaggal dolgozó flamand író. És minél mélyebben lapozunk a könyvben annál határozottabbá válik az érzésünk: A kiválasztott fiatalabb édestestvére csupán a díjjal kitüntetett Isten jegyében-nek. Az olvasó - a regényélményen túl - feleletet is vár a L'Élu-től: mi lesz az európai siker után Van der Mersch sorsa? Önmagát fogja ismételni, mind halványabb és halványabb variációkban? Vagy elasztikus öntudattal új stílust, új témakört, új műfajt keres? Friss földbe ülteti át tehetségét, hogy egy újabb erőfeszítés próbára tegye erejét?

Maxence Van der Mersch, az Isten jegyében írója hívő lélek, jó keresztény, igaz ember. A Kiválasztott Van der Merschének gúnyája már szinte hasonlít a csuhához. Új öntudat jele, hogy élesebb körvonalakkal mutatkozik az, akit előbbi műve már sejtetett? Moralizáló kedvét eddig példákba burkolta, - nagy eseményekkel, nagy sorsokkal, kissé aggodalmas igyekezettel tartotta ébren olvasói érdeklődését. Új regényének meséje azonban éppen csak keret, amelyen belül az író szól. Pedig kár a változásért, - a környezet, a figurák sokszor érdekesebbek, mint a mondanivaló.

Különös ökonómia: úgyszólván csak négy figura áll premier planban. Simeon a dinamitgyár igazgatója, felesége Françoise, nagybeteg fiúk és a szép, életerős meny. A fiatalasszonynak szeretője van, az após tudomást szerez róla, indulatba jön és beavatkozásával majdnem kirobbantja a katasztrófát. Felesége a beteg fiú nyugalma érdekében menye pártjára áll, s elsimítja a veszélyt. A fiatalok Françoisezal délre utaznak, hogy ott gyógykezeltessék a beteget.

Ez a házassági háromszög hasonló beállításban már régi ismerősünk. Van der Mersch talán szándékosan választotta, - a látszatát is kerüli, mintha olcsó figurális-, vagy miliőérdeklődést igyekeznék kelteni. Első munkájánál szemére vetették, hogy romantikus eszközökkel formálta regényének alkatát. Az új egyszerűbb, sajnos, részben üresebb is. Mégis az első fejezetekben annyira éles a feszültség, olyan megkapóan valóságosak a figurák, olyan őszinte a hang, hogy hiánytalanul magával ragad. S itt még egy kitűnően választott, fölényes mozdulat is Van der Mersch mellé állít: az író a művészien összebogozott szálakat merészen ketté vágja. A fiú öngyilkos lesz, de nem felesége miatt, akinek elhidegülését csak sejti, hanem életuntságból, fáradtságból, gyávaságból. Félelmetesen valószerű fordulat.

De a regény két figurával szegényebb lett. Más munkában talán nem volna baj, de Van der Merschnél ez az érvágás az anémiát jelenti. A könyv nagyobbik felében csupán annak vagyunk tanúi, hogyan viseli el a két öreg a fiú halálát. Amilyen plasztikus volt a történet eleje, innen fokról-fokra szintelenebbé válik. Az író ezentúl egyetlen keresztmetszetben ábrázolja hőseit: a vallás szemszögéből. Françoise egészségét felőrli a hosszú szenvedés, fogyó erejével szinte belehull az imába. "Oly könnyedén emelkedett, mint egy növény, amelyet eddig göröngy, vagy kő fojtott le, s amelyet egyszerre szabadítanak meg a nyomástól. Ez a kő ez a börtön Simeon nihilizmusa volt."

Vannak kifejezések, amelyeket szélesre koptatott a használat. Ez a nihilizmus szó is ilyen harsogó, közönséges szín egy finomabb tónusú festményben. Igazán kár, hogy Van der Mersch a továbbiakban sem enyhíti hatását. Úgy érezzük. Simeon helyett mostantól Van der Mersch beszél és vallási okoskodása hevében szinte félretolja hősét: elébe áll.

Simeon polgár: józan, becsületes, dolgos, gyengéd férj, szerető apa. Nemcsak azon haltak el mellőle, akiket szeretett, de polgári erényekre alapított életfelfogását is felük temette. Haldokló fia szemére veti, hogy rövidlátó gondoskodásával elpuhította, ahelyett, hogy az életre nevelte volna. Felesége csak az imában talált megnyugvást, amelynek boldogító erejétől eddig éppen ő tartotta vissza. Simeon magára marad, légüres térben vergődik. Két út áll előtte: az öngyilkosságé, amelyért megveti fiát, s a vallásé, amelytől idegenkedik. Az utóbbit választaná. De értelme ellenszegül, nem oldja fel, mint szokatlan orvosságot némely szervezet. A jó barát Pascalt idézi: "Butítsd el magad!" Simeon hit nélkül indul el az útra, amely végül is a trappista kolostorba vezet.

Ott búcsúzunk el tőle, amikor keresztet vet a kolostor ebédlőjében. Utolsó vergődéseinek már nem vagyunk tanúi, sőt azt is csak sejtjük, hogy beletört az igába, hogy megérett, hogy végül is megtermékenyedett a hittel. S némi kétkedés támad bennünk: az író nem inkább hívő-e, mint amennyire művész?

A regénynek íze egészen különlegesen fanyar. A flamandi gyárigazgató hiténél sötétebb, bájtalanabb hitet elképzelni sem lehet. Matisse oszloposlábú aktjaira emlékeztetnek van der Mersch figurái. Egyetlen derűs mondat, könnyebb szó sincs az írásban. Olyan egységesen komor vonalban, színben, előadásban, mint egy szépiarajz. Csak barnákban fest, gyászos, pocsolyaszínű barnákban. De ott, ahol figurát, tájat rögzít meg, olyan bravúrosan találja el a tónusokat, hogy színesen hat a kép. Az első oldalon, amikor Simeon búcsúzik az öreg háziorvostól, - ez a néhány vonással vázolt rajz rembrandti karakterű. Vagy az öregek vacsorája a konyhában és amikor Simeon Françoise gyűrött arcáról letörli a könnyeket, - azt hiszem senki nem olvashatta úgy, hogy ne viselje magában azontúl emlékszerűen. Van der Mersch sokszor virtuóza mesterségének: Achilles pajzsának irodalomtörténeti példájával úgy írja le Simeon kis világát, hogy részletesen elmondja a dinamitgyártás folyamát, veszélyeit, a telepet és épületeit. Egyetlen hasonlatot nem szárnyaltat fel, mégis zenébe önti a táj egyhangúságát, a barátságtalan időjárást, a nyílegyenes csatornát, rideg partjait, az ellenséges erdőt, a pocsolyákat, a szürke flamandi eget. Kár, hogy ezzel az adottsággal filozofál: olyan nehézkes, mint egy vasas vitéz.

Nem megnyerő könyv a L'Élu, nem is meggyőző. Csak abban jó, amiben Van der Mersch előző munkája is jó volt. Változatlan az életet teremtő szuggesztiója. Amiben amaz túl sok volt? (a romantikus, nagytagolású mesében) - itt egyszerűbb. De nem erősebb és nem több.