Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: LÁSZLÓ FÜLÖP

Tüneményesen ragyogó pályafutás ért véget László Fülöp halálával. A szegény kis fényképészsegéd, aki innen, Budapestről indult el, a világ egyik legkeresettebb és legünnepeltebb arcképfestőjévé küzdötte fel magát. Festményeiért úgy vetekedtek a világ urai, mint annak idején Tiziano műveiért. Kortársai között egy sem volt, aki annyi nagyurat, annyi híres embert festett volna le, aki annyi kitüntetést, annyi elismerést szerzett volna magának. Felesleges felsorolnunk híres és közismert portréit, amelyeket számtalan reprodukció tett ismertté széles e világon. Könyveket írtak róla, cikkek százai ismertették egy-egy újabb művét. Sóváran figyelték festési módját, tavaly jelent meg egy angol könyv, mely úgyszólván ecsetvonásról ecsetvonásra mutatta be, hogy miképp készül festménye néhány óra alatt.

S ha ennek a páratlan sikernek okait keressük, meg kell állapítanunk, hogy ezek az okok nem csekély mértékben értékesek is voltak. Hallatlan virtuozitással és biztonsággal festett. Korlátlanul meg tudta csinálni azt, amit akart: célja az volt, hogy megrendelőit kielégítse. Az a társadalom, mely rajongással vette körül, a mai nagyvilágnak legmagasabb színén élő emberek előkelő és fényűző társadalma volt. Ahol az egyéni különösségek, a lélek mélyebben rejtőző tulajdonságai mellékesek, de annál fontosabb a csillogás, az uralkodás, a fölény, az előkelőség, az élet felé emelkedésnek gőgös biztossága. Mindehhez a testi megjelenés szépsége is kell, a rendelő minden tekintetben a legkülömb beállításban akarja magát látni, ha Lászlóhoz fordul, aki nem is hagyta cserben megfizetőit.

Festési módja is megfelelt a kor ízlésének. Nem volt aprólékos, hanem hűvösen könnyed, vázlatos és mellékesebb részletekben, a fősúlyt az arc és a kezek friss és eleven ábrázolására fektette. Erősen világító, áttetsző színeket használt, képei valósággal csillogtak a festék szépségétől. Vonalai lendületesen futottak, gördülékenyen, a festői kalligráfiának korunkban nem volt külömb mestere nála.

De ezzel aztán ki is merítettük az elismerés szavait: László művészete, különösen világhírének kezdete óta, mind lélektelenebbé vált. Sziporkázó és utolérhetetlen virtuózkodás volt, de nem volt igazi lélekábrázolás. És éppen tüneményes sikerei és világhíre kényszerít arra, hogy a legnagyobb mértékkel mérjük sikereit. Akármelyik, még legjobb műve mellé is képzeljük oda valamelyik nagy portréfestőnk alkotását és abban a pillanatban meg kell éreznünk a László-kép virtuóz ügyességét.

Még csak nem is Velazquez X. Ince pápáját, vagy Rembrandt valamely önarcképét kell odaállítanunk, elég ha valamelyik nagy angol portréfestő művét képzeljük oda, közel sem ér egy Reynoldshoz, akinek méltó utódjaként emlegették.

Felette talán éppen úgy el fog járni az idő, mint ahogyan eljárt a nála mindenesetre külömb Lenbach felett, aki külsőségekben igen nagy hatással volt reá.