Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK
Előszó egy műfordítás-antológiához
1.

A nagy nemzetek művészete egyszersmind a legbefogadóbb, nagyságuk jórészt egyenesen az állandó honosításon nyugszik. Franciaországnak csak földrajzilag van «természetes határa», szellemileg a hírhedt nyelvi hazafiság és hiúság ellenére a járhatatlan Pireneusok is kisimulnak. Spanyol, olasz, angol, német, orosz kölcsönzés nélkül irodalmuk, művészetük, muzsikájuk egy emberöltő alatt elsorvadna; Moliére elképzelhetetlen az olaszok, Voltaire az angolok, Hugo a németek, Manet a spanyolok, Debussy az oroszok nélkül. Angliát csak katonailag védi a tenger, megóvta a nagy Armada, a holland betörés, a német megszállás elől, de megjuhászodva átengedi a latin hatást. Németország szellemi önállósulását óriási idegen betörés előzte meg: Frigyes udvara francia sziget volt, Göttingen angol, a gyermek Goethe francia tisztektől, a férfi római romoktól tanul a legnemzetibb irodalmi korszakuk, a romantika főérdeme a szláv mitológia, az angol Shakespeare és a francia középkor fölfedezése. Herder, Tieck, Uhland tőrőlmetszett németek, mégis hármójukhoz fűződik a szlavofil talajpuhítás, Shakespeare népszerűsítése s a román filológia lelkes ifjúsága. Kis nemzetek rendszerint egyetlen irodalom, sőt irodalmi fénykor fél-szabadosai, a nagy nemzetek művészi nagysága ellenben legalább annyira múlik az ezerfelé ágazó fordításokon, utánzásokon, mint a remekműveken. Ebből a szemszögből nézve a magyar mindenképpen nagy nemzet.

Melyik nép mondhatja el, hogy Homeros, Horatius, Dante, Shakespeare, Goethe legkülönbözőbb költőit új meg új versenyre sarkallta? Két nagy népi eposzt, a Kalevalát s a Nibelungdalt olvashatjuk szép fordításban, három fordító birkózott a Homérosszal, majdnem minden magyar század visszatért ugyanazokra a Horatius versekre, két közkézen forgó Danténk van s a darabosabb is kitűnő, két költői magyar Szentivánéji Álom közt választhatunk, három magyarosított Faustból idézünk, Puskin centenáriumát csak mi ünnepeltük egy gördülékeny, teljes Anyeginnel. A világirodalom klasszikusai után a moderneknek is szállást adtunk s hogy mekkora szívvel, milyen lelkesen, megtudjuk, ha Stefan George kétkötetes antológiája mellé sorakoztatjuk a Kisfaludy Társaság kétkötetes francia antológiáját, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordításköteteit, többek közt a teljes Baudelairet!

Ismétlem, ez a szüntelen honosítás a nagyság egyik jele. Nemzeti irodalmunk ünnepi évszámai köré helyezkednek legnevezetesebb fordításaink is s az időbeli egyezés nem véletlen. Rendszerint a legkülönb alkotók a legkülönb fordítók is, a fordítás nem egy áramlat ködös kiindulópontja - vagy ha az: csak mellékes áramé - hanem az elsőrendű alkotók egyik bensőséges kifejezésformája, vetkezése. Mintha legnagyobb költőink éreznék, hogy a magyar irodalom addig marad miniatűr világirodalom - a szó goethei s nem tőzsdei, azaz világ-közi értelmében - amíg befogadóképes, szellemi forradalmainkat a fordítás kockájára is fölteszik s e munkát nem engedik át a jóhiszemű, de jelentéktelen segédcsapatoknak. Ez a kettős: alkotói és fordítói munkavállalás már sajátos magyar tünet s valószínűleg összefügg a magyar író veszélyes, szép és kettőzött szerepével. Shakespeare akkor lett tiszteletbeli nemzeti írónk, mikor a magyar irodalom aranynevei tolmácsolták, a kiegyezéskorszak figyelemreméltó műfordítója, Vargha Gyula, egyszersmind e kor legönállóbb lírikusa s az európai irodalom «szimbolista» fölfrissülését nálunk a Nyugat körüli harcokban amúgyis legjobban lekötött vezérek maguk tolmácsolták.

A fordítási láz Szabó Lőrinc, az egykori benjámin Babits tanítvány káprázatos fordítói oeuvreje óta sem lankadt; pár év előtt azt hittük, hogy megbénítja fiatalabb társait, holott csak a hiúságukat korbácsolta fel, mint minden nemes példa. Nem tudom, irodalmunk izmosabb s «felnőttebb» öntudata vagy a kis népek megnőtt szerepe teszi-e, de a fiatal fordítók a nyugati irodalmak iránti áhítatot már megtoldják a rokonnépek és kisnépek költészetének áthonosításával, változatlanul napnyugattól tanulnak, de együtt éreznek a román, szlovák és szerb parasztköltészettel, a finn, észt költőtárssal s a szibériai tundrákra szorult szegény rokonok énekszerzőivel. E fiatal költők közül való a sárospataki Képes Géza, a Napnyugati Madarak fordítója.

Fölborítom a varázskosarat, kiröppennek alóla a színes, szárnyas hírvivők. Már föl is röppentek, kövessük őket a szemhatárig.