Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: ELAVULT A DRAMATURGIA

Budapest színházi életének egyik legnagyobb tekintélye, Márkus László, az Opera igazgatója, azt állapította meg, hogy elavult. Impulzív egyéniség, élénk temperamentum, nagyon fellelkesült Nyirő József darabjának sikerén, érezte s a kritikákból olvasta, hogy a darab dramaturgia szempontjából sok kifogás alá esik, tehát a lomtárba küldte a dramaturgiát. Nem tenném szóvá a dolgot, ha nem volna tipikus bizonyos újabban érvényesülésre törő gondolkodásra, amely ki akarna küszöbölni az irodalomból minden kritikai szempontot, a józan észt az önkény, az értéket a siker uralma alá helyezi s valami iskolai szabálynak képzeli el az esztétikai kritériumot.

Márkus László operákat adat elő, kitűnőeket és kitűnően. Nem látja meg bennük, - a szorosan megkötött szövegekről nem is szólok -, hogy a zeneszerző munkájában tart bizonyos vonalat, az egyszer megütött motívumokat kifejleszti, az egészet csúcspontra juttatja, - szóval bizonyos szerkezeti elvek szerint dolgozik? Ezek az elvek különböző egyéniségeknél különbözők, Wagnernél mások, mint Verdinél, Mozartnál mások, mint Beethovennél -, de elvek, nem iskolai szabályok, hanem egyéniségükből folyó, tapasztalatokból leszűrt formák. Jogosulatlan az a kritika, amely keresi, és ha nem találja, számonkéri a drámaírótól a formát? Nem valami kívülről alkalmazott szabályokat, hanem a mű szándékából, mondanivalójából, belülről fakadt formát? Oedipus királynak és Shakespearenek, akire Márkus hivatkozik, nincs formája? Csak úgy átabotában írt Sophokles és Shakespeare, minden terv nélkül? Nincs jogom követelni, hogy az író valami terv szerint dolgozzon és ha van terve, tartsa be? Hogy azt mondja, amit akar s ne térjen el mondanivalójától idegen területekre? Hogy ne bízza magát az irodalomtól idegen hatás-eszközökre?

Forma nélkül egy adomát nem lehet elmondani. A forma pedig bizonyos feltételeket jelent. Például, hogy ha az író felállít egy konfliktust, akkor ezt a konfliktust a maga belső természetéből oldja meg s ne térjen ki a megoldás elől vagy ne oldja meg külső eszközökkel. Ez az, amit cselekménynek nevezünk. A felvetett motívumok kifejlesztését, végül egységbezárását pedig szerkezetnek.

Nem nyugtalanít túlságosan a dramaturgiára mondott halálos ítélet, mert látom, hogy Márkus László is alkalmaz cikkében bizonyos «dramaturgiát». Sorba állítja érveit, ahogy egyik a másikból folyik, bekapcsolja őket mondanivalója áramkörébe s kihozza belőlük a maga tételét, úgy formulázva, hogy mennél meggyőzőbb legyen. Ezt kívánja a kritika a drámaírótól s ez a kívánság - a dramaturgia.